Napi sajtószemle

A Magyar Nemzetben (Keresztmetszet 23. o.) Tempfli József nagyváradi püspök nyilatkozik, aki felidézte: 1950-ben érettségizett, a szatmári jezsuitáknál, s már akkor is pap akart lenni, de mivel édesapját sváb származása miatt elhurcolták a Szovjetunióba, hogy eltartsa édesanyját és öt testvérét, elvégezte a Makszim Gorkij Intézetet és öt évig oroszt tanított Szentjobbon. „Szívügyem ez az ősi helység. Azért is, mert mai középkorú lakóinak szinte kivétel nélkül a tanára vagy osztályfőnöke voltam, de azért még inkább, mert a történelme az évek során igen gyakran eszembe jutott. Államalapító első királyunk szentté avatásakor már létezett ez a falu, csak akkor még a folyójáról, a Berettyótól kapta a nevét. Szentjobbnak azóta hívják, hogy Mercurius apát, a székesfehérvári kincstárnok ide menekítette s három éven át nagy titokban itt őrizte Szent István király épen maradt jobb kezét. Miután titkát a környéken vadászó királynak felfedte, Szent László kőmonostort építtetett a Szent Jobb őrzésére, s az ereklyét a bencés szerzetesek gondjaira bízta. A tatár veszedelem hírére Raguzába menekítették a szent csontokat, és bár a pogány pusztítás után újjáépítették a települést, sőt várat is emeltek a védelmére, régi fényét Szentjobb többé nem nyerte vissza. A századok során több nevezetes apátja is volt e vidéknek.

A történész Fraknói Vilmos például a XIX. század elején teljesen felújíttatta a XVIII. században az őskeresztény bazilikák stílusában emelt templomot. De még neki sem jutott eszébe, hogy méltó emléket állítsanak a Szent Jobbot ide menekítő Mercuriusnak. Most azonban, egy nappal Szent István ünnepe előtt, augusztus 19-én helyrehozzuk ezt a mulasztást, szobra áll végre Szentjobbon annak a férfiúnak, akinek kilencszázvalahány esztendővel ezelőtti bátor tette mentette meg a magyarságnak Szent István király csodálatos épségben megmaradt jobbját.” Tempfli József nagy szeretettel beszélt a mártírsorsú Márton Áron egykori gyulafehérvári püspökről, aki szerinte ma is azt tanácsolná a keresztény embereknek, „amit életében, 1938-ban, ’44-ben, ’55-ben, ’67-ben… Hogy mindenkivel szót kell érteni, hogy függetlenül a vallásától, nemzetiségétől, politikai hovatartozásától, pozíciójától, felebarátunk emberi méltóságát becsülni kell. Hogy az általános erkölcsi alapelvekért következetesen ki kell állni a legnehezebb időkben, a legveszélyesebb időkben is. Hogy a függetlenség olyan érték, a nemzeti, az egyházi függetlenség is, amelynek védelmét félelmek nélkül vállalni kell. És igazán szeretni kell az embereket. Valamennyit.”

A váradi püspök Makszim Gorkijt idézi, aki több műfajban is megírta, hogy a társadalmi viharok dühöngésének csak az adhat létjogosultságot, ha a föld színéről mindent elsöpörnek, ami nem méltó az emberhez. „Kelet-Közép-Európában is hatalmas vihart kavartak a rendszerváltó ’90-es évek, és most mindnyájan feszülten várjuk, mit hoz számunkra ez az óriási szélvész. A fergetegnek ugyanis két fajtája ismeretes: a jótékony vihar megtisztítja a levegőt, megerősíti a fák gyökérzetét, a romboló forgószél viszont fákat tép ki tövestől, házakat dönt le, településeket tesz a földdel egyenlővé. Minden áldott nap azért imádkozom, hogy ez a mi viharunk tisztítsa meg a levegőt körülöttünk, és erősítse a magyarság fájának gyökereit.”

Ugyancsak a Magyar Nemzetben (6.o.) Fedeles Tamás Szent István egyházszervező munkája címmel kiemeli: államalapító királyunk az ország területének saját uralma alatti egyesítése érdekében folytatott harcaival egyidejűleg valósította meg az egyház intézményrendszerének felállítását. A szerző Szent István egyik legfontosabb alapításaként említi a Székesfehérvárott 1015 után, a Boldogságos Szűz Mária tiszteletére szentelt királyi bazilikát, amelyet a király tudatosan szakrális központnak szánt, s amelyhez a mintát Nagy Károly aacheni palotakápolnája szolgáltatta. Fedeles emlékeztet arra is, hogy az egyház „az emberek mindennapjaiban kétségkívül a plébániahálózaton keresztül volt leginkább jelen. Tudjuk, hogy első királyunk ennek kiépítésére is nagy gondot fordított. Törvényben szabályozta, hogy minden tíz falu építsen egy templomot. A templom felszereléséről, a kegyszerekről a király, míg a megfelelő papról és a liturgikus könyvekről a püspök gondoskodott.”

A Népszabadság Hétvége című mellékletében (2-3.o.) Bokor Péter Hét fejezet a Bokréta utca mártírjáról, címmel felidézi, hogy néhány évvel ezelőtt egy dokumentumfilmjében a vértanúhalált halt és boldoggá avatás előtt álló Salkaházi Sára életéről nyilatkozott Jolsvai Hedvig, a Szociális Testvérek Társaságának tagja. Többek között elmondta, hogy amikor 1967 augusztusában a zuglói nyilasház embereit bíróság elé állították, a tárgyaláson az egyik vádlott beszélt egy apácáról, aki zömök termetű és fekete hajú volt, a leírás ráillett Sára testvérre. De ami még inkább rá vallott, az a vádlott vallomásának következő része volt: „Mielőtt kivégeztük volna, előbb letérdelt, és feltűnően nagy, széles mozdulattal vetett magára keresztet.” Hedvig testvér szerint „Ez annyira Sára testvér volt! Sokszor tanította környezetének: Keresztet ne úgy vessetek, mintha legyet kergetnétek, hanem szépen, összeszedetten, mint aki a hitét vallja meg.”

Magyar Kurír