Napi sajtószemle

A Magyar Nemzetben (Világosság 33.o.) Szabó Csaba és Soós Viktor Attila történészek nyilatkoznak annak kapcsán, hogy a közelmúltban jelent meg Világosság című kötetük, a Lénárd Ödön Alapítvány első kiadványaként. A könyv az Állami Egyházügyi Hivatalba (ÁEH) 1967-ben telepített rezidentúra működését tárja fel. Szabó Csaba szégyenletesnek tartja, hogy „tizenhat évvel a rendszerváltozás után még mindig nem tudtuk feltárni és ezzel lezárni a múltat, még mindig csak a felszínt karcolgatjuk, ügynökökre vadászunk ahelyett, hogy a rendszer egészét próbálnánk megérteni. S mindez annak ellenére így van, hogy többféle intézet is létrejött a múlt feltárására… A Világosság rezidentúra irategyüttese kiváló lehetőséget adott arra, hogy feltérképezzük a titkosszolgálatok működésének egy érdekes, az Állami Egyházügyi Hivatallal kapcsolatba került részét. … Az anyag tudományos szempontból teljesen újdonság. A meglepetést az okozhatja, hogy az egyház annyira fontos volt a hatalom számára, hogy egy rezidentúrát az Állami Egyházügyi Hivatalba is telepítettek. A rezidentúra hírszerző tisztjeinek feladata saját kollégáik megfigyelése volt, valamint hírszerző csatornák kiépítése, elsősorban a Vatikán irányába, de a protestáns és az izraelita világszervezetek felé is”. Soós Károly Attila szavaiból az derül ki, hogy a szervezet annyira titkosan működött, hogy a minisztertanács tagjait is csak szóban értesítették, és általában nagyon kevés írásos nyomot hagytak. A történész szerint több oka lehet annak, hogy a kommunista hatalom miért tartotta annyira fontosnak az egyházat: „A hírszerzés primitív sémákban gondolkodott, és úgy vélték, hogy minél közelebb érnek az egyház fejéhez, annál könnyebben tudnak adott esetben hatást gyakorolni rá, vagy fontos információkhoz jutni adott döntésekkel kapcsolatban. De más irányú hírek vonatkozásában is fontos lehetett, hiszen a katolikus egyház a világ legnagyobb szervezete, és rajta keresztül mindenhonnan információkhoz lehetett jutni a bomló gyarmatbirodalomtól kezdve az Egyesült Államokig. És ezeken a csatornákon keresztül ugyancsak el lehetett helyezni dezinformációkat is, félrevezetve az ellenséges hírszerzést.”

Ugyancsak a Magyar Nemzetben (A tizedik szarv 32.o.) Fodorné Nagy Sarolta református lelkésznő, a közelmúltban megjelent Történelmi lecke című kötet szerzője nyilatkozik az egyházellenes ideológia természetéről. Hangsúlyozza: a református egyház sem maradt bűntelen a diktatúra idején, az alapos önvizsgálat és a megtisztulás még hátravan. A református lelkésznő arra is figyelmeztet: „… nem mindegy, mit értünk egyházon. Az egyház teológiai értelemben Krisztus teste. Szükséges, hogy legyen intézményesített megjelenési formája is, hiszen tömegeket koordinál. Az intézményrendszer korrumpálódott. Krisztus örök hűségének a jele, hogy mindezek ellenére nem mondott le az övéiről, nem vonta vissza az egyház mandátumát. De Isten megítéli a népét, mert nem hagyhatja szó nélkül a bűnt. Az a kérdés, kik azok, akiket Isten ítélete lemorzsol, vagyis kik azok, akik annyira megszerették a fenevad szolgálatát, hogy nem akarnak szabadulni tőle. Sem az egyéni, sem a tétlen semmittevés nem vezet az egyház megújulásához. Kálvini megoldás lenne egy, a megtisztulás folyamatát elősegítő, felhatalmazott testület létrehozása. Mindenesetre az egyház deklarált, kifejezett szándéka a múlttal való szakításra akkor is üzenetértékű lenne. Hangsúlyozni szeretném, hogy egy ilyen vizsgálatban nem az a cél, hogy mind többen lemorzsolódjanak, hanem, hogy mind többen megmaradjanak. Ennek őszinte bűnbánat az ára. Hogy elismerjük, van részünk abban, hogy az egyház olyan erőtlen, amilyen… Mindaddig erőtlen, amíg méltatlanul úrvacsorázik. Az úrvacsora szereztetési igéjében szerepel egy mondat: ’aki méltatlanul eszi az Úr kenyerét, vagy issza az Úr poharát, vétkezik… ezért erőtlenek és betegek közöttetek sokan, és ezért halnak meg számosan’. Aki vétkezett, annak vállalnia kell a bűnbánatot, és annak cselekedetekben megnyilvánuló következményeit. Ha ez elmarad, képmutatás lesz az egész.” Ugyanakkor Fodorné Nagy Sarolta figyelmeztet: „Aki az egyházat lejáratja, akár egyházi, akár világi ember, folytatja a diabolikus, megosztó munkát. Én nem vádolom az ügynököket sem, sőt a kommunista államhatalmat sem. Jogom van sok mindent kimondani, mert sok társammal együtt az életemet tettem az egyházra egy olyan korszakban, mikor nem járt dicséret érte. De nem az a cél, hogy kipellengérezzük magunkat. Ítélkezni nem akarok, de szólni arról, amit láttam, igen.” A református lelkésznő arra is felhívja a figyelmet, hogy a Jelenések könyvében említett tízszarvú fenevad „… nemcsak a pártállamot, s nem is csak a diktatúrát jelentheti, hanem minden államformát, amely kimondva vagy kimondatlanul Isten trónfosztására épül. A pártállam s benne az egyház története azt mintázza, hogy a démosz, a nép is lehet zsarnok. Mindaddig, amíg bármely társadalmi berendezkedés az ember önző szívéből táplálkozik, azaz számításon kívül hagyja Isten rendjét, addig előbukkan és felöklel a tíz szarv hol egyike, hol másika. A sötétség nem akarja elismerni Isten uralmát, Isten pedig azt mondja, dicsőségemet másnak nem adom. Másként az igazságot engedné ki a kezéből, valamint a könyörületet is, s ez atyai jóságával összeférhetetlen. Amíg az egész teremtésben nyilvánvaló nem lesz Krisztus uralma, folyik ez a harc a világ színpadán… Szabadon választhatunk az élet és a halál között.” Fodorné Nagy Sarolta idéz Szent Pál apostol Korinthusi leveléből – „Mindenütt nyomorgattatunk, de meg nem szoríttatunk. Kétségeskedünk, de nem esünk kétségbe. Üldöztetünk, de el nem hagyatunk; tiportatunk, de el nem veszünk; mindenkor testünkben hordozzuk az Úr Jézus halálát, hogy a Jézusnak élete is látható legyen a mi testünkben” –, majd emlékeztet rá: „Rákosi azt mondta, még harminc év, és bezárják a templomokat. Számos zsarnok hitte már, hogy véget vethet a keresztyénségnek. Õk már nincsenek sehol, de az egyház létezni fog a világ végezetéig, mert nem emberi találmány, hanem Isten alkotása.”

Magyar Kurír