Napi sajtószemle

A Magyar Nemzet (Mint Dante… Feltört lelkek… Szentember… 30-31.o.) kétoldalas összeállítást készített a zarándoklatok lelki hátteréről. Barna Csaba néprajztudós Csíksomlyó élményéről nyilatkozik, Kató Csaba pedig, a spanyolországi Santiago de Compostelába vezető zarándokút egyik szervezője, abból az alkalomból, hogy április 22-én Budapesten, Szent Margit sírjánál megnyílt az El Camino magyarországi szakasza, Az élet gyöngyei zarándokút néven.
Barna Gábor szerint a csíksomlyói pünkösdi búcsú résztvevőinek jelentős része nem a vallási élmény miatt megy, hanem a nemzeti érzés, a magyarságtudat erősítése szempontjából. Ennek köszönhető, hogy protestánsok is odalátogatnak, sőt egyre nagyobb számban a politikusok is. A néprajztudós kifejtette: „Az a fajta búcsújárás, amelyben a közösség zárt és homogén egységként tekintett magára, amikor egy egész falu elindult a zarándoklatra, mondjuk a rimóciak elgyalogoltak Szentkútra, már ma sem nagyon létezik, de ha van is, egyre kevésbé jellemző. Inkább rétegekre, kisebb-nagyobb csoportokra esik szét a magát homogénnek tartó faluközösség. A korábbi egész helyett egy-egy plébánia, elsősorban asszonyközösségei vagy fiatalok, ifjúsági csoportok, esetleg középkorú értelmiségiek mennek a búcsúkba. A forma azonban nem sokat változik. A búcsújárást ma is misével vagy valamilyen áhítattal kezdik, imádkoznak az útmenti szakrális helyeknél, kápolnáknál, feszületeknél, a kegyhelyre érve
van beköszönés, a távozáskor elbúcsúzás. A búcsújárás barokk keretei tehát sok tekintetben megőrződnek. Az autóbuszos közlekedés viszont nagyon lerövidítette a búcsújárás idejét, ami korábban egy-egy hétig tartott, az most csupán két-három óra, és így nincs szükség arra, hogy olyan sok imádságot elmondjanak, éneket elénekeljenek. Csökkent a ’repertoár’.” Barna Gábor szerint a búcsújárás szokása a vallási és a nemzeti identitás erősítése mellett erősítheti egy nagyobb kulturális közösséghez való tartozás érzését is, „és talán ez az aspektus lehet a zarándoklatok napjainkban történő megújulásának az alapja. A német szakirodalom már évek óta foglalkozik azzal, hogy a Szent Jakab-út az európai kultúra útja. A nagy középkori zarándokutak adják Európa csontvázát, az útközbeni kegyhelyek a váz forgói. A nemzetközi búcsújáró helyek a különféle nációk találkozóhelyei voltak, ahol a zarándokok rádöbbenhettek a különbözőségekre, de arra is, hogy számtalan tekintetben, elsősorban a hitükben azonosak. Fontos összeurópai érdek lehetne a kontinens identitásának ilyen alapon történő erősítése.”
Kató Csaba elmondta: nem ritka, hogy „nyitott, elkötelezetlen, kereső emberek indulnak útnak. Nagyon sok zarándokkal beszélgettem, akik így kezdték meg az útjukat, és találkozva az egyház gondoskodó vonásaival, a menedéket adó, befogadó egyházzal, megtértek. Egyik ismerősöm például úgy indult el a zarándoklatra, hogy kereste az útját, de maga sem tudta, hogy mi vagy ki után vágyakozik. Válságba került az élete, ezért egy gyors döntéssel hátrahagyott mindent, és útnak indult Compostelába. És az út során felfedezte, hogy nincs egyedül.” Kató Csaba elmondta azt is, hogy a felesége és a maga életében nagyon fontos szerepet játszik a zarándoklás, a kegyhelyek felkeresése. Szavaiból kiderül az is, hogy a magyar ispotályok is önkéntesekkel fognak működni, „hiszen ezt másként nem is lehetne megoldani. Szeretnénk biztosítani az út ’lelki infrastruktúráját’ is, hogy a vándoroknak legyen lehetőségük a közös imádságra vagy arra, hogy a zarándoklat közben felmerülő kérdéseikre választ kapjanak. Ez persze csak akkor működik, ha egyre több olyan áldozatkész ember lesz, aki számára az úton lévők szolgálata személyesen is fontos. A zarándoklat testi és lelki megpróbáltatás, és akkor lesz sikeres, ha az elgyötört test és a ’feltört lélek’ is felüdülést kap az ispotályban. De nemcsak a zarándok számára jelenthet élményt, ha egy közösség befogadó szeretetét megtapasztalja, hanem a közösség számára is lelki erőforrássá tud válni, ha napról napra látják a keresők nyitottságát és áldozatvállalását. Remélem, hogy Az élet gyöngyei zarándoklat megújulást hoz majd.”

A Magyar Nemzetben (5.o.) Joó István Szemtelen Vakkancs megvigasztalódik címmel mutatja be Gável Henriket, a pestszentlőrinci főplébánia plébánosát, akinek vasárnap reggeli, „bábos gyermekmiséjét” a családok előszeretettel látogatják. Az atya elmondta: „Interaktív, tudatos skizofrénia, amit elő kell idéznem magamban ezeken a kilences miséken. Hiszen nemcsak hogy bele kell helyezkednem a Szentírás gondolataiba, hanem még ki is kell vetítenem a bábjaimba a mondanivalót, aztán az ő egyéniségükön mint emberi karaktereken keresztül szólítgatnom kell magamat is.” A fiatal plébánosnak a Szentlélek juttatta eszébe 1995-ös idekerülésekor, hogy az ő gyermekkorának egyik pap bácsija is bábozva hirdette a megváltás örömhírét a kicsinyeknek. Ezt a valaha számára oly megejtő hagyományt támasztotta fel saját vasárnap reggeli miséjén. Gável Henrik kifejtette: Egy kopottas plüsskutya bevonása az evangélium szolgálatába látszólag apró lelemény. Ám ha beválik, miért ne volna feltételezhető, hogy ehhez is a Szentháromság-egy-Isten harmadik személyének az ajándéka kellett? Amit úgy is neveznek: karizma. A Szentlélek nélkül nem megy.” A plébános szerint akik az egyházról azt állítják, hogy kóros bűntudatot nevel az egyénbe, azok a valóság szöges ellentétét fogalmazzák meg. Az egyház ugyanis az Istennel való kiengesztelődés szentségén keresztül nem a múltban vájkál. „Ellenkezőleg. Húzz egy vonalat; papi megfogalmazással: Isten kegyelmi vonalát. Ami volt, az Atya Jézusért megbocsátja, és mi attól fogva előre tekinthetünk.” Joó István közbevetésére – „Pünkösd óta minden Krisztus-hívőben munkálkodik a Szentlélek; de ha a hitre jutottakkal van Isten lelke, miért bukhatunk el továbbra is?” – Gável Henrik azt válaszolta: „A keresztség, a megtérés a rosszra való hajlamunkat még nem szünteti meg, viszont a szabadságunkat biztosítja. Ez a szabadság az, ami nincs meg a világban, hiszen ott feltétlenül valaminek, valakinek a foglyai vagyunk… De az ajándékként kapott szabadságunkban minél inkább a Szentlélek irányítása alá vonjuk magunkat, annál kevésbé leszünk kényszeres cselekvők. Annál inkább nyitottak leszünk Isten akaratának a megvalósítására!” A cikkíró szerint „Jó tudni, hogy Istennek ez a háza hétről hétre megtelik hívekkel, a hívek pedig örömmel. Így lesz ez pünkösdvasárnapján, az egyház két évezredes születésnapján is.”

Magyar Kurír