Napi sajtószemle

A Magyar Hírlap (18.o.) Ahol nem tiltották be, ott rekorder A Da Vinci-kód című beszámolója szerint 77 millió dollár (16 milliárd forint) bevételt hozott A Da Vinci-kód című film a múlt hét végén az Egyesült Államokban, ezzel az év legsikeresebb filmje lett. Japánban is nézőszámrekordot döntött a Dan Brown bestsellere alapján forgatott film, Fehéroroszországban és Szamoában viszont vallási okokra hivatkozva betiltották. Az MH beszámolója szerint Fehéroroszország egyik legbefolyásosabb katolikus papja, Vlagyiszlav Zavalnjuk pénteken tiltakozásul böjtölni kezdett.

A Színes Bulvár Lap (1., 2-3.o.) Jézust sérti A Da Vinci-kód? – Jézust féltik A Da Vinci-kódtól című összeállításában Lukács László, a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskola rektora elmondta: „Jézus Krisztus valóságos ember volt, személyiségi jogaiban sérti őt, ha a történetét megmásítják.” Csoma Áron, a Magyarországi Református Egyház szóvivője úgy látja: „A szerzőnek és a rendezőnek joga van a véleménynyilvánításhoz. Ugyanakkor azt is el kell fogadni, ha a mű bántja a hívő emberek jó érzését.” A bulvárlap közli az InterCom adatait, amely szerint Budapesten 147 373 néző látta a filmet négy nap alatt.

A Magyar Nemzetben (6. o.) Körmendy Zsuzsanna Nyolc év parkolópályán nagyon hosszú idő címmel elemzi a Fidesz-MPSZ választási vereségének okait, és többek között figyelmeztet: az a gyakori hivatkozás, miszerint a magyar népszámláláskor a magyar lakosság oly magas hányadban keresztényként határozta meg magát, félrevezető. A szerző gyanítja: az, hogy a népszámláláskor valaki katolikust, vagy evangélikust jelölt-e be, nem a vallásosságról árulkodott elsősorban, hanem arról, hogy szülei fontosnak tartották-e annak idején gyermekük megkeresztelkedését. „Ám az, hogy valaki a gyerekét megkeresztelteti, és hogy gyakorló vallásos, kb. akkora távolságra van egymástól, mint Kéthly Anna szociáldemokratasága Hiller Istvánétól. A hit, remény, szeretet politikai üzenetként még akkor is reszketeg, ha alá van betonozva a munka, otthon, család lózunggal. Ráadásul már régen nem a Bibliát, hanem csak egy harmincas évekbeli falvédő kultúrát tud felidézni és ezt illene tudni PR-tanfolyamok gyorstalpalóinak elvégzése nélkül is. A XVIII. század végétől az európai nemzetállamok legtöbbje elsődlegesen nem vallásban, hanem kultúrában él, zsidó-keresztény gyökerű kultúrában, amelynek része a vallás. Arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy Magyarországon a kereszténység mindig is megőrzött magában valamit a régi pogány kultúra felégetésének kitörölhetetlen emlékeiből, ezért volt akkora siker az István, a király. A krónikák megőrizték, hogy amikor az a bizonyos pápai vitéz harc közben elkiáltotta magát, nem azt mondta, ’Segíts, Istenem!’, hanem így szólt: ’Ne segíts, Úristen, nézzél!’ Ezt lehet magyar virtusnak nevezni, lehet rajta gúnyolódni is (én nem teszem, mert szoros kapcsolatot érzek ezen attitűd és a között, hogy minden katasztrofális vereség után is megmaradtunk, nyelvrokonok nélkül a Kárpát-medencében), csak egyet nem lehet: nem venni róla tudomást. Csakhát akkor, amikor az Úristenhez nem könyörgünk, hanem inkább tanúnak hívjuk, hogy lássa, mire vagyunk képesek, akkor nincs mese, tényleg a maximumot kell nyújtani.”

A Népszabadság (4.o.) Nem lehet megtiltani a harangozást címmel idézi Lenkovics Barnabást, az állampolgári jogok országgyűlési biztosát, aki leszögezte: „A lakóknak nincs sok beleszólásuk abba, hogy egy templomban mikor és milyen hangerővel harangoznak.” Az ügy előzménye, hogy egy állampolgár beadványhoz fordult az ombudsmanhoz, kifogásolva, hogy a lakhelye szomszédságában álló templom géppel működtetett nagyharangja hajnali öttől óránként öt-hat percig szól, és ez lehetetlenné teszi a közelben lakók pihenését. Az állampolgári jogok országgyűlési biztosa viszont megállapította: a harangozás a vallásszabadság része, amit éppúgy köteles mindenki tiszteletben tartani, gyakorlását pedig eltűrni, mint ahogyan a vallásgyakorlás jogának összes többi részjogosítványát is. Lenkovics leszögezte: „A harang és használata minden keresztény felekezetben, minden közösségben és mindenütt az országban – más-más okból – a mindennapok elmaradhatatlan része lett. A harangozás és a harangszó része az európai kultúráknak, nemzeti kulturális örökségünknek, valamint a helyi közösségi összetartozásnak és kötődésnek is.” A harangszó az egyházi előírásokon túl szorosan összekapcsolódik az évezredes vallásgyakorlattal és népi szokásokkal, ezért a kérdéskörnek a mai központi állami és helyi önkormányzati jog alapján történelmi megítélése nem lehetséges.

Magyar Kurír