Napi sajtószemle

Külföldi hírek

A Magyar Nemzetben (6.o.) Érszegi Márk Aurél XVI. Benedek pápa első éve címmel emlékeztet rá, hogy Joseph Ratzinger bíboros az egyik legbefolyásosabb egyházi vezetőnek számított II. János Pál uralkodása idején is. „Wojty³a pápa utolsó húsvétján már Ratzinger alakja és gondolatai uralták a vatikáni közéletet. Ennek különösen is fontos momentuma volt a nagypénteki keresztút, amely során a bíboros dékán nyílt önkritikát is megfogalmazott azzal, hogy rámutatott: bizony, az egyházban is jelen van a bűn és a rendetlenség. Krisztus szenvedéseihez az egyház is hozzájárul, amikor süllyedő bárkához hasonlít, vagy olyan szántóföldhöz, ahol több a konkoly, mint a búza.” A cikkíró megállapítja: az egyházon belül a II. Vatikáni Zsinat eredményeinek gyakorlatba ültetése Ratzinger pápa fő törekvése, míg másik hangsúlyos cselekvési iránya a párbeszéd. XVI. Benedek pápaságának egyik legszembeötlőbb sajátossága pedig a közérthetőség, „amellyel a keresztény hit lényegét bemutatja hallgatóinak. XVI. Benedeket ’a világ hitoktatójának’ lehetne nevezni, aki látványos gesztusok helyett világos gondolatokkal ragadja meg nemcsak a katolikusok, de a más vallásúak, sőt a nem hívők figyelmét is. Ez a magyarázata annak, miért dönt újabb és újabb rekordokat a zarándokok száma a vasárnap déli Szent Péter téri imádságok alkalmával vagy a pápa nyilvános hittanóráinak számító szerdai általános kihallgatásokon. Még a Szent Péter-bazilika hatalmas VI. Pál-csarnoka is kevésnek bizonyult befogadásukra.” Érszegi Márk felidézi: „II. János Pál utolsó napjainak példája a pápaságot rég nem látott tekintéllyel ruházta fel. Péter utódának szavára az elmúlt évben talán az eddiginél is jobban odafigyelt a világ. Ratzinger pápa ezt a példa nélküli figyelmet kiválóan használta fel arra, hogy tanításának alaptételeit megossza minden párbeszédre hajlandó jóakaratú emberrel.”

A Magyar Demokratában (30-32.o.) Hankó Ildikó Új reménység a világ számára címmel elemzi XVI. Benedek pápa első, Isten a szeretet című enciklikáját. A szerző emlékeztet rá: II. János Pál pápa 1978 és 2005 között összesen 14 enciklikát adott közre több mint huszonhat éves pápasága alatt. „XVI. Benedeknek a Deus caritas est az első körlevele és ezzel máris meghódította a világot, hiszen a szeretet hangsúlyozásával olyan eszközt adott az emberiség kezébe, amellyel mindenki rendelkezik, és ha használják is, reményt ad a világ megmentésére. A pápa azt várja az enciklikától, hogy elolvasása megerősítse a hívők életét, segítse őket Isten erősebb szeretetében és abban, hogy kifejezésre juttassák könyörületességüket felebarátaik iránt. Nekünk, magyaroknak hamarosan itt az alkalom, hogy a szeretet erejét felhasználva az egyetlen helyes útra tereljük országunkat. Olyan útra, amelyet Isten jelölt ki a szeretetével.”

Hazai hírek

A Figyelő (Csitító szó jobbra, balra 28-32.o.) Várszegi Asztrik püspökkel, pannonhalmi főapáttal készített interjút, aki a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia (MKPK) újévi körlevelével kapcsolatban elmondta: „Borúlátó nem vagyok, de rózsásnak sem látom helyzetünket. Ezt mások, szakemberek is megfogalmazták már többször. Tagja vagyok a püspöki konferenciának, a körlevelet is aláírtam, de részben értem a világiak kritikáját. A katolikus egyház a rendszerváltozás után 16-17 évvel szóhasználatában, kifejezésmódjában még mindig egy korábbi ’világképhez’ kötődik. A püspökkari körlevélben különböző világképek és különböző egyházképek keverednek. Gondolkodásmódunkban erősen jelen van a Szent István-i állam, a trón és az oltár egysége, s ebből fakadóan az a kísértés, hogy körülöttünk a többség keresztény, esetleg katolikus. A diktatúrában végbement a társadalom szekularizációja, jórészt erőszakos úton, az egyház elveszítette korábbi pozícióit, de ezt máig nem tudta feldolgozni. A megnyilatkozásai ezért is régiesek. Nagy kísértés a hatalmat kérni segítségül ahhoz, hogy a régi pozícióinkat megerősítsük, hiszen ezer éven keresztül a katolikus egyház ’királyi kegytől és támogatástól’ függött. Meglátásom az, hogy az erejét vissza fogja kapni, de nem feudális úton. A következő ezer évben már alulról épül az egyház: az elkötelezett hívők talán kevesebben lesznek, de a közösségi életük és a kisugárzásuk sokkal erősebb lesz.” A püspök, főapátot aggodalommal tölti el, hogy az átalakulás során nagyon sokan elszegényedtek, talajvesztettekké váltak. „A veszteseket látva gyakran átélem, hogy tehetetlenül állunk a jelenséggel szemben, és ez nagyon fáj. Magam arra törekszem, hogy azon a territóriumon, amelyért felelős vagyok, ne alakulhasson ki szélsőséges nyomorúság, és a rászorulók ne maradjanak támogatás nélkül.” Várszegi Asztrik leszögezte: „… az egyház rendelkezik olyan belső spirituális erővel és tartalékkal, hogy képes kiengesztelődni – Istennel, önmagával, és a társadalommal… már nem utasítjuk el a másikat, hanem megpróbáljuk elfogadni, úgy, ahogy van. Világosan kell látnunk az egyház szerepét, egyrészt a tisztánlátás, másrészt a kiengesztelődés, megbocsátás érdekében… Leegyszerűsítve: az egyház léte már önmagában politikai valóság. Az, ahogy belső törvényei szerint él, cselekszik, evangelizál, közösségei vannak, kulturális és gazdasági szereplőként működik, a polisz része, így létünk is politikus. Mi is az állam polgárai vagyunk. Miért ne lehetne az egyháznak, illetve az egyháziaknak véleménye? Ezt talán senki nem vitatja. Amit viszont az egyház tilt, hogy püspök, pap, diakónus, szerzetes… ne folytasson pártpolitikát. Ha belemegyünk a szóelemzésbe, a párt szó a partim, azaz rész szóból származik. Az egyház küldetése viszont egyetemes. Ez azt jelenti, hogy olyan távolságot kell tartanom a napi (párt)politikától – ahol olykor nemtelen eszközökkel zajlik a csatározás –, hogy adott esetben csitító szóval, békítőleg, bármelyik felet megszólíthassam. Tehát nem jobbra, és nem balra van küldetésem, hanem az emberekhez, akik mindkét oldalon állnak.” Várszegi Asztrik szerint akkor jöhet létre társadalmi megegyezés, „ha lesznek Magyarországon olyan higgadt és alázatos, bölcs politikusok, akik olyan fogalmakhoz, mint nemzet, egyház, emberi kapcsolatok, emberi jogok, szociális kérdések, nem hatalmi, nem presztízs, nem gazdasági motívumok alapján közelítenek, és nem technokrataként, hanem mindegyiket a maga helyén, kellő tisztelettel kezelik. Nem negyed és fél Magyarországról van szó, hanem egy egész országról, amelynek a nem hívő, a másként gondolkodó, a katolikus, a protestáns, a zsidó, vagy más is mind-mind egyenjogú tagja. Itt nekünk azt a békét és toleranciát kell megtanulnunk, hogy nem félünk egymástól. E tekintetben nem vagyunk még európaiak. Ez nem jelenti, hogy Európa problémátlan, de nyugaton egészen másképpen merülnek fel ezek a kérdések, mint ahogy mi itt, a posztkommunista államokban, időnként egymásnak feszülve kölcsönösen zárjuk el a megoldás útját. Végre a mindenkori ellenzéknek – függetlenül a politikai színezetétől – meg kell tanulnia az etikus magatartást, a konstruktív ellenzékiséget a köz, mindannyiunk érdekében.”

A Népszabadság (15.o.) A hit magánügy, a vallás közügy címmel közli Bagdy Emőke, Czakó Gábor, Deme Tamás és Gömböczi Elvira nyilatkozatát. A dokumentum aláírói leszögezik: „Aki azt állítaná, hogy a vallás magánügy, az olyannak tételezné az embert, mint aki vakon és érzéketlen közönnyel nézne mindenkire, ahogyan Leibniz monaszai (a monaszoknak nincsenek ablakai egymásra). Életérzés, érzelem, értelem, akarat és hit – ezek a személy, az egyéni lélek egyéni kategóriái. A jog, a művészet, a tudomány, a társadalom és a vallás viszont a társas lélek társas viszonyulása. Intézményesítettsége is alátámasztja ezt a tényt. A vallás tehát nem magánügy, hanem közügy. Lehet-e számunkra, a társadalomban résztvevők számára közömbös, vagy akár csak magánügy az, ha valakit antiszociálisnak látunk? Nem lehet. Ez közügy, mert az életünk védelméről van szó. Lehet-e közömbös nekünk az, hogy valaki hívő ember? Azaz, azt vallja, hogy az életnek van egy transzcendens dimenziója, az emberi lét önmagán túlmutató értékeket, értelmet hordoz, az életnek értelme és célja van, és legfőképpen szolgálat. A hívő ember tiszteli az embertársát, és szentnek tartva védelmezi az életet, ekképp szakralizálja közösségi életgyakorlatát. Ez sem lehet közömbös számunkra! Ha az emberi ’negatív’ nem közömbös, akkor a ’pozitív’ sem lehet az, s ha mégoly szabados ’másságtolerancia’ vezérelné is a személyes etikát, a pozitív értékekkel szemben nem maradhatunk tiszteletlenül érzéketlenek, közönyösek. Így vagyunk a hittel és vallással is. A vallás nem magánügy, hanem közügy.”

Magyar Kurír