Napi Sajtószemle

– 2005. október 29., szombat | 10:17

Külföldi hírek A Magyar Hírlap (32.o.) Ma/Holnap című rovatában közli, hogy hatvan évvel és nyolc és fél hónappal pusztulása után vasárnap felszentelik és megnyitják a drezdai Frauenkirchét (Miasszonyunk templomát), a protestáns templomépítészet és az európai barokk újjáépített ékkövét. MH/MK Hazai hírek A Népszava (4.o.) Vita az egyházi iskolák támogatásáról címmel számol be arról, hogy tegnap Magyar Bálint a bonyhádi evangélikus gimnázium bicentenáriumi ünnepségén tartott előadást. Az oktatási miniszter leszögezte: a kormány döntése szerint január 30-áig kell megalkotni azt a kormányrendeletet, amely rögzíti az egyházi iskolák elszámolási rendjét. Ónodi Szabolcs, a gimnázium igazgatója, a rendezvény házigazdája viszont úgy fogalmazott: nem hiszi, hogy az egyházi iskolák finanszírozása oldaná meg a költségvetési problémákat. Annál is kevésbé, mivel ezek az iskolák a közoktatásnak mindössze öt százalékát jelentik. Népszava/MK A Magyar Hírlapban („Folytatom a zarándokutamat” 18.o.) Tolvaly Ferenc író, a TV2 korábbi vezérigazgatója, az Első Európai Befektetési és Fejlesztési Rt. vezérigazgatója nyilatkozik, aki a közelmúltban El Camino – Az út címmel könyvet írt és filmet készített a Santiago de Compostelába, Jakab apostol sírhelyéhez vezető, nyolcszáz kilométeres zarándokútjáról. Az író, rendező elmondta: „Mint sokan mások, és is kerestem önmagam, próbáltam megtalálni a belső egyensúlyomat, illetve az önmagam és a környezetem közötti egyensúlyt – egyrészt ez az útkeresés vezetett el a zarándokútra. Másrészt tudatosan kerestem egy olyan élményt, amely emlékezetessé teszi számomra hazánk európai uniós csatlakozását, ezt a történelmi jelentőségű fordulatot. Így indultam el 2004 tavaszán a nyolcszáz kilométeres gyalogútra, amelynek az első tíz-tizenkét napja fájdalmas megpróbáltatásokkal járt, minden csontom külön-külön fájt a napi húsz-harminc kilométeres gyaloglástól. Az elején sokszor megfordult a fejemben, hogy feladom, abbahagyom. Aztán a tizenkettedik nap táján egyszer csak úgy éreztem, lebegek az út fölött, és eszembe jutnak olyan versek, gondolatok, gyerekkori emlékek, amelyekkel hosszú évek óta nem foglalkoztam. Egyre inkább befelé fordultam, s már nemcsak fizikailag mentem az úton, hanem lelkileg is, egyre mélyebbre, önmagam felé. Számomra szokatlan tudatállapotba kerültem, megszűnt a zaj, a külvilág. A zarándokúton rádöbbentem, nem közhely, hanem mély igazság, hogy a napjainkban sokat emlegetett globalizáció és az információs társadalom érdekközpontúvá teszi, korlátozza a gondolkodásunkat és a szavainakat. Erre Santiago de Compostela felé sokan rájönnek, és nem csak hívő katolikusok. Az El Camino mindenkit megszólít.” Tolvaly Ferenc azt is elmondta: „Sokat jelent, hogy a barátaim azt mondják, ez az eddigi legőszintébb munkám. Most négy újabb könyvterv foglalkoztat, folytatom a zarándokutamat.” MH/MK A Magyar Nemzetben (Halottlátók 21., 29.o.) Barna Gábor néprajzkutató nyilatkozik mindenszentek alkalmából az utolsó út szertartásairól. Elmondta: napjainkban is sokan érzik fontosnak, még a napi vallásgyakorlattól eltávolodott emberek is, hogy közösségben imádkozzanak a halottért. Polgári szertartásnál ez nem szempont, „viszont az emberi élet elején és végén kimagaslóan nagyobb azok száma, akik egyházi szertartásokat igényelnek, mint az élet egyéb állomásai során. Ma is elvárjuk, hogy a temetés előtt vagy után gyászmise legyen, és sok helyütt felkérik a helyi rózafüzér-társulatok tagjait, hogy vegyenek részt a virrasztó szertartásokon. Ezek a virrasztások paraliturgikus szokások, amelyek a halál és a temetés közötti egy-két estén zajlanak, ha szokványos temetés történik. Régen a koporsó mellett imádkoztak a halottas háznál, ma már ez jobbára elvált a ravatalozó miatt. De a temetés előtt nagyon sok helyen ma is a ravatalozóban, a halott mellett végzik a fájdalmas rózsafüzért. Ez az ima is azt jelenti: ma is él a remény a társulati tagokban, hogy mindig lesz, aki imádkozik az elhunytért. Azért voltak népszerűek a középkorban és a kora újkorban a vallásos társulatok, mert a tagok számára mindenütt biztosítva volt az imaszolgáltatás. Napjaink rózsafüzér-tárulatai, annak ellenére, hogy elnőiesedtek, sőt azt is mondhatjuk, hogy a legidősebb női korosztály társulataivá váltak, betöltik ugyanezt a funkciót, és igény mutatkozik szolgálataikra. A tagok számára az is erősíti az örök élet reményét, hogy tudják: lesz, aki a haláluk után imádkozik értük. Annak ellenére is, hogy a hozzátartozók sokszor elfeledkeznek halottaikról. Ha külsőségeiben változik is a temetési szertartás, azért megmarad a vágy az erős ritualizáltság iránt.” Barna professzor szerint a kereszténység legnehezebben átadható tanítása a feltámadás. „Egyik legelső kutatói élményem, hogy ezekről a kérdésekről beszélgettem egyszerű emberekkel. Kiderült, hogy nagyon sokan képtelenségnek tartják a feltámadást, mert a test elporlad, hanem inkább azt gondolják, hogy az ember az utódaiban él tovább, ez biztosítja az örökös folytonosságot. A törzsi társadalmakban gyakori hiedelem, hogy az egyén halandó, de a közösség elpusztíthatatlan. A keresztény egyházaknak el kell gondolkodniuk azon, hogyan tudják továbbadni a tanításukat. Az öröklét, a megsemmisülés kérdése mindenkit foglalkoztat. Végül is az a tudat az eltérő hiedelmek mellett is megvan, hogy a halál milyensége az élet milyenségével van összefüggésben. Hogy a jó halál a jó élet következménye. Mindenki megbékélten szeretne meghalni.” MN/MK