Napi Sajtószemle

– 2005. július 26., kedd | 9:58

A Budapesti Reggel (20.o.) Akar ön brit nagykövet lenni a Szentszéknél? címmel számol be arról, hogy az Egyesült Királyság történetében először keres a brit kormány nagykövetet apróhirdetés útján. A londoni külügyminiszter újságban megjelent hirdetése szerint várják olyan nagyformátumú személyiségek jelentkezését, akik hajlandók elfoglalni a posztot a Szentszék mellett. Az orgánum emlékeztet rá: Jack Straw külügyminiszter decemberben jelentette be, hogy a nagyköveti posztok betöltésénél nagyobb versenyhelyzetet kíván teremteni. Az első ilyen hely a vatikáni nagyköveté. BR/MK A Magyar Hírlapban (19.o.) Németh Szilvia szociológus, az Országos Közoktatási Intézet tudományos munkatársa igennel, Menyhért Ildikó pedagógus, az Utolsó Padban Egyesület elnöke pedig nemmel felel a kérdésre: Egy osztályba minden gyereket? Németh Szilvia cikkében úgy véli: „A püspöki konferencia tagjainak alapvető tévedése az, hogy úgy hiszik: a felsorolt szegregált formákban tanuló gyermekek önhibájukból, azaz ’alanyi jogon’ kerültek e csoportokba, osztályokba, iskolákba, s e pedagógiai gyakorlat hatékonyságának a megkérdőjelezése eszükbe sem jut. A tanulók buktatása mellett érvelve is ’eddig helyesnek bizonyult pedagógiai elvek”-ről beszélnek, a követelménycentrikus pedagógiai gyakorlat mellett foglalva állást. A levél egyetlen mondata sem említi az esetleges módszertani megújulás szükségességét. Kutatási eredmények alapján azonban kimondható: a szegregált általános iskolai vagy osztálytermi környezet a legtöbb esetben nem minőségi oktatással és nem fényes középiskolai karrierrel párosul. Az iskolai sikeresség növelése nem a minél zártabb, hanem a minél nyitottabb iskola sajátja. A tanulóknak mesterségesen előállított homogén közege nemhogy pozitívan befolyásolná telesítményüket, de egy bizonyos pont után csökkenti azt. A középfokú oktatásba, főként szakiskolába lépő roma tanulók több mint 50 százaléka lemorzsolódik a 9. és 10. évfolyam végére, s túlnyomó többségük épp elkülönített osztályból, iskolából érkezik.” Menyhért Ildikó viszont nem veti el a Püspöki Konferencia álláspontját. Kifejti: gyakorló pedagógusként azt tapasztalja, hogy a sajátos nevelési igényű, illetve a hátrányos helyzetű gyerekek integrációjának gyakorlata egyaránt aggályos. Például azért, mert a köztudatban szereplő klisét, amely szerint a cigány gyerek fogyatékos, nem eloszlatja, hanem összemossa. A cikkíró emlékeztet rá: 1993-tól elindult a cigány gyerekeket fokozottan célzó oktatási reform. Volt feladat bőven, ám a tisztulás, rendeződés visszavonhatatlanul elindult. Ezek után derült égből villámcsapásként érték a szakmát a 2002-ben bekövetkezett változások. Menyhért Ildikó rámutat: sok helyen előfordul, hogy 12-13 éves, 3-4. osztályosok nem tudnak írni, olvasni, és közülük az a szerencsés, akit normál osztályból áthelyeztek a speciális összevont osztályba. Itt ugyanis differenciált, egyéni fejlesztést célzó óravezetéssel, a létszámhatárok szigorú betartásával, segítő szakemberek bevonásával garantált eredményt érhetnek el. A szerző arra is figyelmeztet, hogy több önkormányzat, iskola ma már csak „integrál.” „A sajátos nevelési igényű, általában tanulásban akadályozott gyerekeket a normál osztályokba sorolja, majd például minden matematikaórán kiveszik őket a normál osztályokból, és általában nyolc-tíz fős csoportban tanítják őket a számukra előírt tananyagra. A fejlesztő nem osztályfőnök, az osztályfőnök meg gyakorlatilag nem tanítja őket. Aztán, amikor a felső tagozatba érnek, jönnek a problémák. Tehát kézenfekvő, meg kell szabadulni egy (nagyobb) részüktől. Több kistelepülés egyszerűen egy pedagógiai asszisztens segítségével oldja meg az integrációt, aki felügyeli a kiemelendőket. A tortán csupán hab a nyolc osztályt végzett pedellus bevonása a nevelő-oktató munkába. Nem véletlen a Katolikus Püspöki Konferencia tiltakozása, mert a fenti probléma a roma tanulóknak húsz-harminc százalékát érinti.” MH/MK