Napi Sajtószemle

– 2005. július 16., szombat | 10:39

A Blikk (16.o.) Akcentust tanul a pápát alakító német színész címmel ad hírt arról, hogy a 42 éves német színész, Thomas Kretschmann játssza a II. János Pál életéről készülő amerikai tévéfilmben az áprilisban elhunyt szentatyát. Kretschmann játszott az Oscar-díjjal jutalmazott, A zongorista című filmben is. A színész a német Bild-nek elmondta: „Hat hete foglalkozom Karol Wojtyla életével, folyamatosan dokumentumfilmeket nézek, tanulmányozom a mozdulatait, a gesztikulálását, hogy hogyan mozog a szája. II. János Pál kilenc nyelven beszélt, ám angolul a legrosszabbul. Ha úgy beszélnék, ahogy ő, az amerikaiak nem értenének egy szót sem a filmből.” Kretschmann azt is elmondta, hogy a forgatás során nemcsak az arcát, de a szemét is meg kell változtatni, hiszen nem hiteles, ha egy beteg, elszürkült arcból sugárzik egy egészséges szem. Ezt a problémát kontaktlencsével oldják majd meg. A cikkből kiderül az is, hogy a filmet augusztusban kezdik el forgatni, és az ABC nevű amerikai csatornán mutatják majd be. Arról azonban még nem tudni, Európában mikor mutatják be a várhatóan legalább 40 milliós amerikai nézettséget hozó filmet. Blikk/MK A Népszabadság (9.o.) Egyházi támogatás Zentainak, a Népszava (16.o.) Zentait mentegeti plébánosa címmel számol be arról, hogy védelmébe vette saját papja a 83 éves Charles Zentait, a háborús bűnökkel vádolt, Ausztráliában élő, magyar származású férfit. John Flynn katolikus plébános Chris Ellison igazságügy-miniszterhez írt, „szenvedélyes” hangú levelében közli, hogy Zentai magyarországi kiadatása „igazságtalan és embertelen cselekedet volna egy ilyen kedves emberrel szemben… Charles Zentai jó ember, példás családapa és jó keresztény.” Az atya arra kérte Ellisont, hogy személyesen találkozzon Zentaival. A Zentai elleni bizonyítékokkal szolgáló Simon Wiesenthal Központ igazgatója, Efraim Zuroff sajnálatosnak nevezte, hogy egy pap a tények ismeretének hiányában ily módon reagál. A Népszava szerint John Flynn atya levele „alaposan felbőszítette a zsidó közösséget…” Jeremy Jones, az ausztráliai zsidó közösség tanácsának elnöke kijelentette: nincs még abban a helyzetben, hogy megítélje azt, hogy Zentai bűnös vagy ártatlan. „Úgy gondolom: nagyon szép dolog az, ha egy vallási személyiség egy emberi lényben lakozó jóról akar beszélni, de az már a felelősség tárgya, hogy egy olyan háborús bűnösben is ezt keresse, akit bűntettei elkövetése miatt bíróság elé szándékoznak állítani. Ha valakit meggyilkolsz, a történet nem záródik le, még ha életedben a későbbiekben jó fiúvá is válsz.” Szintén a Népszava közli azt is, hogy Ellison miniszter nem fogadta el Flynn atyának azt a javaslatát, hogy személyesen találkozzék Zentaival, mert ezt nem tartja helyénvalónak. Népszabadság/Népszava/MK A Népszabadságban (14.o.) Loránd Ferenc Integráció – közös érdek címmel reagál a Magyar Katolikus Püspöki Konferenciának az iskolai szegregáció témájában az Oktatási Minisztériumhoz írt, ismert levelére. A cikkíró szerint „az integrációval szembeni fenntartások pedagógiai indokoltsága… megkérdőjelezhető. De eszembe jut, hogy a gyerekek tanulmányi eredményei, sikerességük vagy nehézségeik szoros összefüggést mutatnak szüleik iskolai végzettségével és ezzel többnyire együtt járó társadalmi státusukkal. Ezért aligha indokolatlan felhívni a figyelmet, hogy a tanulmányi eredményesség, illetve a tanulási nehézségek mentén eszközölt mégoly jó szándékú elkülönítés is bizony társadalmi szelekciót valósít meg. És ez… nem érdeke a nemzetnek, mert kasztosodáshoz vezet, nehezíti, hogy egymásra utalt rétegek harmonikusan éljenek egymás mellett és együtt. Végső soron azoknak az – úgymond – ’szellemileg-lelkileg egészséges’ gyerekeknek sem érdekük, akiket a püspöki konferencia az integráció káros hatásaitól félt. Egy kicsit is távlatosan gondolkodva könnyen belátható, hogy nekik sem érdekük, mert valós társadalmi tapasztalatoktól és az ezekből fakadó értelmi-érzelmi gazdagodás lehetőségétől fosztja meg őket.” Népszabadság/MK A Magyar Nemzetben (24. o.) Fáy Zoltán Lendületben címmel elemzi a kormányzat és a katolikus egyház viszonyát, rámutatva: a kormányzat egyházpolitikai megnyilvánulásait a legnagyobb jóindulattal sem nevezhetjük egységesnek. Ezzel szemben a liberális kommunikáció három szinten teljesen egyértelmű üzeneteket küld a választóknak: „a pártvezetés az egyházak önfinanszírozásának szükségességéről beszél, ami megfelelne az állami-világnézeti semlegességigénynek. Az értelmiségnek szánt liberális ideológiai háttérmunkát a megfelelő heti- és havi lapokban a MeH tanácsadói jóvoltából ismerheti meg az olvasóközönség. Ezek a körmönfont gondolatsorok összhangban állnak a pártvezetés szándékával, de kicsit továbbmenve támadják magukat a történelmi egyházakat is – elsősorban a katolikus egyházat és Rómát, valamint a protestantizmust. Sőt, abszurd módon, egyenesen a hitet, a történeti tudatot.” A cikkíró emlékeztet rá: a közelmúltban például Buda Péter, a MeH egyházügyi főtanácsadója, az MKPK Sólyom Lászlónak írt gratuláló levele kapcsán az alábbi következtetésre jutott: „Az elemző elgondolkoztatónak tartja, hogy bizonyos egyházi testületek máig nem tudtak megszabadulni a történelem által megítélt korok iránti nosztalgiájuktól, és olyan rezsimek iránt táplálnak továbbra is rokonszenvet, melyek uralma alatt Isten szándékára hivatkozva embertömegek életét oltották ki a különböző vallásháborúkban, inkvizíciós tisztogatásokban, pogromokban.” Fáy rámutat: „A látványos bukfencektől sem mentes következtetés kiindulópontja az volt, hogy a püspöki konferencia azt kívánta az új államfőnek, Isten szándéka szerint vezesse Szent István országát… Bájos egyház- és valláspolitikai szakvélemény!” A cikkíró leszögezi: „Buda Péter fontos feladatot teljesít, amikor számos írásában felhánytorgatja a történelmi egyházak bűneit. Természetesen vannak ilyenek, de nem ez a lényeg, hanem, hogy sikerüljön elterelni a figyelmet a liberális hálón jelentkező résről. Mert az egyház-finanszírozás egyik alapvető problémája az, hogy az ország kultúrája sokezer éven keresztül egységes volt, de talán sok tekintetben még most is az, ezért nemigen lehet bizonyos részét szétválasztani, megőrzését államilag is támogatni, a másik felét pedig az 1 százalékot fizetőkre bízni, ahogyan azt az SZDSZ szeretné. Nem mondhatjuk, hogy a Halotti Beszéd valami parciális egyházi dolog, ezért ne tanítsák állami iskolákban. De az sem hangoztatható, hogy a jáki templom állagmegóvása kizárólag az egyház belügye, oldja meg a kis falu népe, ahogy tudja. Nem lehet kivenni a költségvetési támogatás köréből az egyházi fenntartási oktatási, kulturális és egészségügyi intézmények működtetését, és aligha lehetne határt húzni az egyházak hitéleti és kulturális tevékenysége között. Ki mondja meg, hogy M. S. mester oltárképe művészeti alkotás, vagy a hitéleti kellék kategóriájába kerül-e, vagyis egy esetleges restaurálás során költségvetési forrást fordítsanak-e rá, vagy csináljon vele az esztergomi főegyházmegye azt, amit akar. Azt hangoztatni, hogy az egyház maradjon a templom falai között, nemcsak az ötvenes éveket idéző támadás, hanem kultúraellenes bárgyúság. A harmadik szint már maguké a tetteké: ez a nyers elvonások világa, amelyeket hol a költségvetési szigorra, hol az igazságosságra hivatkozva hajtanak végre. Burkolt formában a mostani szegregáció-vita is erről szól, hiszen a fogyatékos gyermekek erőszakos és kétséges eredményű integrálásával akár be lehet zárni az ő felzárkóztatásukat segítő intézményeket. A szándék nyilvánvalóvá tétele érthető indulatokat szült, de Magyar Bálint váratlan felindulásában átugrott egy kommunikációs szintet.” Fáy idézi az oktatási minisztert: „Az a szöveg, amely a püspöki kar nyilatkozatában található, az mélyen előítéletes és konzervatív, rossz értelemben. Egy maradi, elmaradott, általában nem osztott pedagógiai nézetet emel a püspöki kar véleményének a szintjére.” A cikkíró figyelemre méltónak tartja, hogy a felső pártvezetés eddig nemigen fogalmazott meg nyílt bírálatot a történelmi egyházak ellen, az elvonások indoklásakor általában a nagyobb közjót és az egyházak érdekeit emlegette. „Magyar is észbe kapott, és így folytatta: „Nem az egyházzal vitatkozom, hanem ezzel a véleménnyel.” „No, persze” – teszi hozzá a cikk szerzője, s egyúttal megállapítja: nem az egyházak léptek át a politika mezejére, hanem éppen a pártpolitika lépett át megengedhetetlenül egy határt. MN/MK