Napi sajtószemle

Külföldi hírek

A Magyar Nemzet (8.o.) Pápai buzdítás címmel néhány sorban számol be XVI. Benedek négynapos portugáliai apostoli látogatásának utolsó napjáról, kiemelve, hogy Portóban bemutatott szentmiséjében a pápa a párbeszéd és a hit terjesztésének fontosságát hangsúlyozta.

A Népszabadságban (1.,8.o.) Seres Attila Jön az első női pap Itáliában címmel számol be arról, hogy hamarosan pappá szentelik az első nőt Itáliában, „persze nem a római katolikus egyház kebelén belül. A férjezett Maria Vittoria Longhitano a milánói Názáreti Jézus ókatolikus parókia vezetője lesz, és anglikán egyházi szertartás keretén belül szentelik fel. De mégiscsak elmondhatja magáról, hogy az apostoli egyház idejének első olasz nő papja lesz” – olvasható a tudósításban. A szerző kiemeli: a május 22-én esedékes papszentelés hírére újból fellángolt a női papságról folyó vita Rómában. Hittudósok emlékeztetnek rá, hogy XVI. Benedek pápa engesztelhetetlen ellensége a nők pappá szentelésének, „elődje, a reformok iránt fogékonyabbnak tartott II. János Pál még a témával kapcsolatos vitát is megtiltotta. Amikor például 2002-ben, még a lengyel pápa idején hét nőt nem hivatalosan pappá szenteltek, a Vatikán azonnal kizárta őket az egyházból.” Seres Attila szerint Maria Vittoria Longhitano már gyermekkorától készült papi hivatására, „… s noha végzettsége szerint tanárnő, el sem tudja képzelni magát máshol, mint a szószéken. Keményen bírálja a Vatikánt vaskalaposságáért és amiatt, hogy nem engedi a nőket kiteljesedni az egyházhon belül. Arra számít, hogy pappá szentelése újra felkorbácsolja a vitát a római katolikus egyházban, amelynek végén a Vatikán is beadja a derekát. Egy osztrák püspök máris megszólalt az ügyben, és arra kéri a Szentszéket, hogy fontolja meg a nők felszentelésének engedélyezését.”

Hazai hírek

A Magyar Nemzetben (7.o.) Ludwig Emil Üldözők és üldözöttek címmel fűz kommentárt a közelmúltban Budapesten megrendezett, „Egyházüldözés és egyházüldözők" a Kádár-korszakban című, kétnapos tudományos konferencián elhangzott előadásokhoz. A cikkíró szerint a szocializmus negyven esztendejében a realitások „a megegyezést kívánták, annak ellenére, hogy az is komoly áldozatokkal járt. Ahogy az ügynök beszervezését sokszor a félelem tette lehetővé, az együttműködési készség hátterében többnyire a másik féltése, az egyház megóvásának reménye állt. Az üldözöttek tudták, együttműködőként is üldözöttek maradnak. Valójában nem az üldözőkkel működtek együtt, hanem a hívő néppel, áldozatukkal enyhítve a rájuk nehezedő nyomást, vagy csak egyszerűen azért küszködve, hogy nyitva maradhassanak a templomok. Kétségtelen ez a gyakran önmegtagadásba hajló gerincesség egy ideig általános volt az egyházi vezetők körében, de a kényszerű együttműködés rugalmassága sokaknál önfeladó, a világi hatalmat kiszolgáló hajbókolásba váltott. Az állam nagylelkű kegyének és a maguk érdemének tudva be az egyházak fennmaradását, a hit továbbélését. Ez is az üldözés, igaz kifinomult formája volt, de a lehangoló tényen az sem változtat, hogy néhányan az üldözöttek közül csatlakoztak az üldözőkhöz. Szembe kell nézni, el kell számolni ezekkel a múltbeli történésekkel is, mert ennek hiányában az egyházak csak részben teljesíthetik küldetésüket.”

A Magyar Hírlapban (Kő vagy kenyér? 12.o.) Vértesaljai László jezsuita szerzetes nyilatkozik, akit 2006. október 23-án, az 1956-os forradalom és szabadságharc ötvenedik évfordulóján a rohamrendőrök másokkal együtt súlyosan bántalmaztak. Elmondta: ami aznap történt, az „nemzetgyalázás volt. Minden részletében. Ördögi módon fordították a rendőrséget saját népe felé, én magam pedig úgy érzem, hogy személyemben tízmillió magyart löktek a földre, és rugdostak meg. (Mielőtt ez megtörtént volna, a jezsuita atya kezében nemzetiszínű zászlót tartva azt kérdezte a rendőröket, miért ütlegelik a Fidesz-nagygyűlésről békésen hazafelé tartó embereket, köztük őt is – a szerk.) Ez a nemzet becsületén ejtett seb a mai napig nem gyógyult be. Keresem az igazságot, ’56 és 2006 igazságát. Ehhez törvényes vizsgálat szükséges, és meg kell nevezni a felelősöket. Ennyi elegendő lenne. Az igazság hatalma nagy dolog. Nagyobb, mint bárki gondolná. A jezsuita rend az utóbbi negyven évben kettős küldetés jegyében tevékenykedik. Miközben szolgálja a hitet, védi a társadalmi igazságosságot. Két kézzel, Jézus szeretetével, igazi szolgálattal. Én is ebben az ügyben fáradok.” Vértesaljai László állítja: a 2006-os rendőrterror alapvető szerepet játszott az áprilisi parlamenti választások végeredményében: „A 2006. október 23. a rendszerváltás óta eltelt húsz esztendő krónikájának egyik legérzékenyebb pontja lett. Fordulópont és vízválasztó. Megalázta a társadalmat, szétzúzta az emberek méltóságát. Most, a választásokon a magyar polgárok egyebek közt ettől a megalázottságuktól akartak megszabadulni.” A jezsuita szerzetes nem fogadná el azt a tételt, amely szerint Gergényi Péter akkori budapesti rendőrfőkapitány a törvény szerint járt el 2006. október 23-án, „Ez olyan, mintha újra megvernének, megaláznának. Az ilyen szavak fojtják meg a reményt, az igazság reményét.” Vértesaljai László a közelmúltban eltemetett egy embert, akit a rendőrattak során gumilövedékkel nyakon lőttek. „Bárhogy is igyekeztek az orvosok, az a lőtt sebesülés olyan szövődményekkel járt, amelyekbe három és fél év után belehalt. Így ő lett a rendőrterror első halálos áldozata. A férfi 23-án a Deák téri metró-megállóból jött ki, amikor a rendőrök közvetlen közelről rálőttek. A manduláját találták el. Nyílt, tátongó seb, vérveszteség… A család külön kérte, hogy nevükkel ne említsem őket. Félnek, hogy ismét áldozattá válnak, s nem tudják megvédeni magukat. Én pedig a 2006 emlékét megsértő kijelentés ellenére is bizakodom, hogy valóban eljött egy új, országépítő időszak, és ebben mindannyiunknak részt kell venni. Ha nem kényszerít a múlt megvédésére bármiféle hamisság, akkor azonnal és feltétlenül épülni és építeni, gyógyulni és gyógyítani akarok.”

Magyar Kurír