Napi Sajtószemle

A Népszabadságban (15.o.) Wildmann János Kéfa, azaz szikla címmel megállapítja: „II. János Pál értékelte a pluralizmust, de nem fogadta el az etikai relativizmust. Az igazság elkötelezettjeként úgy vélte, hogy katolikus hívő számára az út adott, onnan letérni nem lehet. Ezért bizonyult hajthatatlannak a liberális teológusokkal, vagy a felszabadítás teológiájával szemben – amelynek nem a szegények melletti elkötelezettsége, hanem nyílt politikai szerepvállalása zavarta –, ezért nem tűrt vitát a szexuális erkölcsről, vagy a nők pappá szenteléséről sem. A Nagy Pápa – mert méltó erre e névre – tragédiája az volt, hogy egyre kevésbé értette meg a világban zajló folyamatokat, akarata ellenére erősen korlátozta az egyházon belüli dialógust, jobban bízott a hivatalban, mint a hitüket felelősen vállaló hívő katolikus civilekben. A temetés képei fenségesek és egyben árulkodóak is voltak: egy privilegizált réteg vette körül a koporsót. A többiek, a hívő civilek továbbra is másodosztályon utaztak. II. János Pál egyrészt gazdag örökséget, másrészt megoldatlan problémákat hagyott maga után. Ha a bíborosi konklávé az elsőhöz akar hű lenni, talán olyan fejlődő országból származó személyt választ pápává, aki hasonló szerepet tölthet be a harmadik világban, mint Karol Wojtyla Európában. Ha viszonyt az egyház megoldatlan problémáira koncentrálnak, talán újra egy európai ülhet Péter székébe. Hacsak nem akad olyan jelölt, aki mindkét feladathoz fel tud nőni.” Népszabadság/MK
 
A HVG-ben (82.o.) Máté-Tóth András A következő pápa címmel azt fejtegeti, hogy az új pápa „súlyos döntés elé kerül az egyházi centralizációt illetően. Elődje nagyon megerősítette a vezetés tekintélyét, s ezzel párhuzamosan csökkent a regionális szintek jogainak érvényesülése, pedig a világegyház legdinamikusabban épp azon a kontinenseken fejlődik, ahol a helyi kultúra leginkább különbözik az egyház működését máig meghatározó európaitól. Ugyanez érvényes az ortodoxiához és a protestantizmushoz való viszonyra is. Márpedig ha II. János Pál utóda folytatja a vitát az ökumenikus párbeszédet illetően, talán még működése alatt létrejöhet egy alapvetően új viszony a ’három Róma’ között, s a világ kereszténysége egységesebben állhat ki Isten és az ember mellett, ami a keresztény tanítás szerint valójában ugyanaz.” HVG/MK
 
A Heti Válaszban (10-14.o.) Szőnyi Szilárd A pápa szíve címmel készített riportot arról, hogyan emlékeztek meg II. János Pál haláláról szülőhazájában, Lengyelországban. Más tudósítókhoz hasonlóan Szőnyi is azt emeli ki, hogy a szentatya halála nem fekete bánatot, hanem életet teremtett, „s e napokban mintha össznemzeti lelkigyakorlat kezdődött volna. Mert képzeljünk el egy országot, ahol a pápa elhunytának hírére az emberek a templomokba tódulnak…, majd többnapos gyászt hirdetnek, s a temetés napját munkaszünetté nyilvánítják. Ahol a két ősellenség krakkói futballcsapat vezérszurkolói az egyikük stadionjában tartott szentmise után megfogadják: többé nem emelnek kezet a másikra. Melyben a legtöbb üzlet pénteken nem nyit ki, s este… nem szolgálnak fel alkoholt a főtéren. Ott, ahol tizenéves gyerekek százai nem szeszes jókedvükben, de valami mélyről fakadó, a nemzeti büszkeség és vallási élmények titokzatos elegyéből gyúrt szláv mámorukban, nyakukban kedvenc focicsapatuk sáljával, azt skandálják: „Karol Wojtyyyla!”, s ütemes tapssal fejezik ki rajongásukat az elhunyt főpásztor iránt.” A cikkíró felhívja a figyelmet arra, hogy Lengyelország alkotmánya „nem úgy, mint az Európai Unió, rögzíti, hogy a nemzet értékeihez ’hozzátartoznak mindazok értékei, akik hisznek Istenben, mint az igazság, az igazságosság, a jó és a szép forrásában, valamint azoké, akik e hitet nem osztják, és eme egyetemes értékeket más forrásból eredeztetik.” Így aztán Szőnyi nem tartja meglepőnek, hogy a lengyelek hazájukban szerették volna eltemetni honfitársukat, vagy legalább a szívét, mint Chopinét és Pilsudkiét. A cikkíró statisztikai adatokat is közöl: a lengyelek 96 százaléka katolikus, legalább fele rendszeresen jár templomba, egyes templomokban a hétköznap déli szentmisén talpalatnyi hely sincs, és a lengyelek 85 százaléka rendszeresen elvégzi húsvéti szentgyónását. A hivatások amúgy sem alacsony száma pedig II. János Pál pápává választása után növekedésnek indult: míg 1977-ben 19500 pap tevékenykedett Lengyelországban, ez a szám 1993-ban már megközelítette a 27 ezret. A lapnak a lengyel-magyar domonkos szerzetes, Pucilowski József elmondta: Lengyelországban az ember természetes állapota a hit, valójában az ateisták számítanak csodabogárnak. HV/MK