Napi Sajtószemle

 
A Budapesti Reggel (1.,3.o.) Száz magyarból hetvenhárom hívő címmel ismerteti a Reader’s Digest közelmúltban végzett felmérésének eredményét, amelyből kiderül: Magyarországon 100 emberből 73 hisz Istenben, Lengyelországban 90. Az európai átlag 71 százalék. A túlvilági életben hisz a lengyelek 81 százaléka, Magyarországon 43 százalék. Az európai átlag 53 százalék. A vallás és erkölcs összefüggését illetően a lengyelek 86 százaléka véli úgy, hogy szükség van a vallásra a jó és a rossz megkülönböztetéséhez, nálunk 53 százalék. Az európai átlag 43 százalék. A felmérés szerint ugyanakkor még az Istenben hívők többsége sem jár rendszeresen templomba. A túlvilágban inkább az idősebb korosztály és a nők hisznek, ám a maguk módján közelítenek felé. Időnként kiábrándulnak belőle, máskor mindennapjaik részévé válik az élet utáni „jövőbe tekintés.” A Budapesti Reggel kérdésére, vajon mi az oka mindennek, Goják János egyetemi tanár, római katolikus pap elmondta: ezen nincs semmi csodálnivaló. Az istenhit az emberi természet lényege. Szeretne mindent megtudni az őt körülvevő világról, ám ez a kielégíthetetlen kíváncsisága lépten-nyomon akadályokba ütközik. „Hogyan keletkezett a világ? Mi a lélek? Igenám, de az ember a szűkös ismereteivel nem megy semmire. Így aztán óhatatlanul arra a következtetésre jut, hogy kell lennie valaminek, valakinek a létező világon túl is.” A professzor szerint „a nagy történelmi egyházak többsége elöregedett, szerkezetében és működésében nem tudja naprakészen követni a világ fejlődését – csupán szeretné. Az istenhívő emberek egy része számára mindaz kevés, amit ezek az egyházak nyújtanak. Sőt a lépten-nyomon szaporodó egyházak, szekták sem igen tudják becsalogatni őket a templomba. Az egyházak legnagyobb kihívása ma, hogy miként tudják az embereket megnyerni” – véli Goják János. A napilap Tomka Miklós vallásszociológust is idézi, aki sokszor leírta: „Magyarországon körülbelül ugyanannyi ateista lehet, mint vallásgyakorló. Ám a lakosság több mint fele nem vallásos, de nem is ateista. Szerintük az élet olyan bonyolult, hogy abba akár az is belefér, hogy van Isten. A magyar társadalom zömét meglepte, hogy 1989-1990 után hirtelen milyen sokan mondták magukat vallásosnak. Ma pedig már egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy akár egyetlen országon belül is számos, alapjában különböző típusa lehet a vallásosságnak.” BR/MK
 
A Magyar Nemzetben (7. o.) Ugró Miklós Koncepciós szétválasztás címmel elemzi az SZDSZ új valláspolitikai koncepcióját, amelynek lényege, hogy újra kell tárgyalni a vatikáni-magyar megállapodást, ahhoz, hogy végre megtörténjék az állam és az egyház teljes szétválasztása. A cikkíró felidézi, hogy 1945 után „a baloldaliak tanultak a Tanácsköztársaság hibáiból, nem kapkodták el a szétválasztást. Egy jó ideig meg sem említették. A pártprogramokban csak a teljes vallásszabadság biztosítását hangoztatták. Még a Magyar Radikális Párt is kizárólag az állam és az egyház viszonyának őszinte tisztázását tartotta szükségesnek. 1948-ig a szétválasztásról hivatalos fórumokon egy szó sem esett.” Ezt követően pedig, bár az Alkotmány előírta a lelkiismereti szabadság biztosítását, az állam elrabolta az egyházak vagyonát, feloszlatta a szerzetesrendeket, a jól működő oktató-nevelő, szociális-karitatív intézményeket, megsemmisítette az egyház laikus szervezeteit, egyesületeit, „a nehezen kezelhető lelkészeket és híveket pedig legyilkolta, bebörtönözte, internálta, akik megmaradtak, azokat megfélemlítette, folyamatosan fenyegette, provokátorok és besúgók hadát küldte rájuk, az államilag szelektált egyházi vezetőket megalkuvásra, méltatlan együttműködésre kényszerítette.” Ugró figyelmeztet: „Erre gondoljunk, amikor ma egyes politikai erők a haladás, a modern európai állameszme nevében az állam és az egyházak teljes szétválasztását követelik, vagy éppen a falusi lelkészek jövedelem-kiegészítése, netán a tantervből száműzött hitoktatás állami finanszírozása ellen tiltakoznak. A vatikáni megállapodást pedig minden további nélkül lehet átgondolni és újratárgyalni, csak felrúgni nem. Amíg ez az egyezmény van érvényben, addig ehhez kell ragaszkodni, ezt kell betartani. Megnyugtató és biztató, hogy a miniszterelnök is ilyen értelemben nyilatkozott róla. Az egyházpolitikai koncepcióknak nem a szeparáció elmélyítését kéne erőltetniük, sokkal inkább a további együttműködés (nem kollaboráció) lehetőségeit kell keresniük. Az egyházak mindig készen állnak a társadalom közös gondjainak megoldására. Olyan területeken is rendelkeznek hasznos tapasztalatokkal, amelyre az állam csak most kezd rácsodálkozni.” A cikkíró idézi Gyurcsány Ferencet, miszerint valamennyien a zsidó-keresztény kultúra örökösei vagyunk, és hozzáteszi: „Gazdag hagyaték, de valakinek óvnia, a köz javát szem előtt tartva kezelnie kell azt, mert mindenféle felvilágosultak, liberálisok, bolsi leszármazottak, örökösök csak elherdálnák.” MN/MK