Napi sajtószemle

A Népszava Szép Szó című rovatában (1. o.) Hegyi Gyula Hit, párt, politika című cikke szerint „Gyurcsány Ferenc miniszterelnökként teljes joggal vetett fel a Vatikánban „azt a közismert tényt, hogy a Magyar Katolikus Egyház aktívan kampányol a hazai jobboldali pártok és azok politikai célja mellett. Mivel az egyházi intézményeket nagyobb részt az állami költségvetés tartja el, joggal elvárható lenne tőlük ugyanaz a politikai semlegesség, amelyeket más közintézményektől megkövetelünk. Az állam és az egyház szétválasztása szellemében a kormány nem szólhat bele az egyházak belső életébe, de elvárhatja, hogy a költségvetési pénzekből finanszírozott egyházak lojálisak legyenek a mindenkori kormányzathoz.” A cikkíró kitér az újpogány eszmék teológiai abszurditására: „Jézus, mint Párthus herceg, Mária, mint magyar nemesasszony, az Evangélium, mint a zsidó Bibliától teljesen független alkotás, a magyar ősvallás, mint Jézus hite: mindez az egyetemes kereszténység legdurvább megcsúfolása és meggyalázása. Szomorú, hogy egyes katolikus iskolákban is megjelennek ilyen nézetek, könyvek, folyóiratok, s olykor ugyanazon a hasábokon vállal szerepet katolikus pap, és az újpogány sámánhit hirdetője. Már egyáltalán nem csak arról van szó, hogy az egyház jóindulatból, vagy más okból beengedi a politikát a templomokba. Az agresszív jobboldal arra törekszik, hogy saját képére formálja az egyházat, egyetemességétől megfosztva valamifajta nemzeti front engedelmes részévé silányítsa. Az egyház a maga módján igyekszik fellépni az újpogány teóriák ellen, de közel sem olyan határozottan, mint várható lenne. Holott semmi másra nem lenne szükség, minthogy a Magyar Katolikus Egyház bátran vállalja alapvetői hitelveit. A nemzetek feletti egyetemességét, a zsidó Ószövetség és a krisztusi Újszövetség folyamatosságát, nemzetiségétől függetlenül minden ember Krisztusban való testvériségét. Ha mindez igaz, akkor a nacionalista elvek hirdető eleve nem lehetnek keresztények.” A cikkíró szerint a 90-es évek közepétől „a Fidesz-vezette jobboldal minden erővel bedarálni igyekszik a maga nemzeti frontjába a katolikus egyházat, s az egyház legalábbis nem száll szembe ezzel a mind agresszívabb törekvéssel. Nem értek egyet azokkal, akik ezt összemossák a Vatikán nemzetközi aktivitásával, úgynevezett nyomulásával. II. János Pál pápa, vagy Buttiglione exbiztosjelölt haladó és liberális személyiség a Fidesz propagandájához, s a különböző fórumokon folyó nemzeti jobboldali gyűlölködéshez képest. Az abortusz, az eutanázia vagy a meleg házasság elutasítsa olyan elvi kérdés, amelyben a Vatikánnak akkor is erkölcsi joga és kötelessége állást foglalni, ha a törvényalkotók többsége végül másképp dönt. De ezek a morális kérdések egészen más szintet képviselnek, mint a baloldaliak elleni gyűlöletkeltés, a többé-kevésbé nyílt zsidózás, vagy éppen más keresztény nemzetek, vagy éppen szlovákok, románok ócsárlása. Adná Isten, hogy II. János Pál pápa gondolkodása számítson a magyar egyházon és a jobboldalon belül a legkonzervatívabb irányzatnak.” Hegyi azt állítja, hogy Magyarországon a katolikus egyház küldetését két valódi veszély fenyegette: az egyik a gátlástalan, minden szellemi értéket ledaráló vadkapitalizmus, a másik pedig a jobboldali n szocializmus új pogánysága. A magyar társadalom nagy többsége vallási meggyőződésétől függetlenül elutasítja e két szélsőséget. Ha az egyház is így cselekedne, egyébként pedig nem ártaná bele magát a politikába, akkor joggal számíthatna a józan többség tiszteletére. Akárhányszor ütjük fel az Evangéliumot, Krisztus tanításában bizonyosan nem találunk olyan szavakat, mint hogy párt, nemzet, Fidesz, magyarság, választás. E fogalmak beerőszakolása az igehirdetésbe ellentétes a kereszténység szellemével” – írja az MSZP képviselője.

A Magyar Nemzetben (32. o.) Fáy Zoltán Pápai vizeken főcímű és Gyurcsány Ferenc vatikáni kalandja alcímű cikkében tér vissza a miniszterelnök szentszéki látogatására, igen különösnek tartva, hogy a vizitet követően „egyetlen magyar újságírónak sem jutott eszébe, hogy Magyarország rendszerváltozás utáni, legnagyobb diplomáciai skandalumát követően ne csupán a hivatalban lévő kormány álláspontját ismertesse – illetve a haladó hagyományokat követve magyarázza. Nem akadt senki, aki megkérdezte volna a máik felet is történtekről, agy legalább arról, mit válaszolt. A helyzet annyira abszurd volt, Országgyűlés példátlan módon Veres András püspöknek kellett emlékeztetnie az újságírókat arra, tudakolják meg a miniszterelnöktől a Vatikán válaszát is.” A szerző kitér Gyurcsány Ferenc Magyar Narancsnak és Népszabadságnak adott, a témához kapcsolódó interjújára is, és azt olvassa ki azokból, hogy a miniszterelnök szerint „ő maga személyesen hivatott eldönteni, mi tartozik a hit vagy a lélek üdvének kérdéskörébe. Kísértetiesen hasonló volt Rákosi Mátyás érvelése 1950-ben, amikor a katolikus egyházzal kötött ’megállapodás’ során a püspöki kar szabadlábon maradt tagjai számára nyilatkoztatta ki véleményét. A hatalom akkor is aggályosnak tekintette, ha az egyház a kormány számára kényelmetlen társadalmi érkérdésekben emelte fel szavát, éppígy korlátozással igyekezett meghatározni a hitélet fogalmát, Hasonlóképpen tekintette az egyházat a demokrácia ellenségének. Még az átvilágítással való fenyegetés sem újkeletű találmány. Ez a fenyegetés akkor is, most is az egyház lejáratását szolgálja, elsősorban a széles közvélemény számára hivatott bizonyítani a klerikális reakció meglétét.” Fáy szerint azonban napjainkban valószínűleg egyszerű tárgyi, ismeretbeli hiányok miatt gondolja a miniszterelnök úgy, hogy az egyházak működése a politikai pártokéhoz hasonló. A szerző leszögezi: a kormányzati stratégia részint az egyházak anyagilag nehéz (nehezebb) helyzetbe hozása, amit mindig az ’igazságosság’ indokol, részt pedig a közvélemény rendszeres és módszeres alapos átdolgozása. Ez utóbbi hosszú távú befektetés, amelynek sikere a hatalom megtartásának garanciája lehet.”

A Népszava Szép Szó című rovatában (2.o.) Kőbányai János Az apokalipszis képköltője címmel számol be a szentendrei Anna Margit-Ámos Imre Múzeum Ámos Imre eddig még nem látott grafikáit bemutató kiállításáról. A cikkíró azt fejtegeti, hogy „az első apokalipszis időszámításunk kezdete körüli gyötrelméből született a kereszténység legreprezentatívabb narratívája és szimbóluma: a kereszt és a názáreti Jehosua ben Joszéf története – s ígérete: a megváltás. A második apokalipszis ideje az I. világháborúval kezdődött, és mindmáig tart.” Kőbányai szerint Ámosnál „a két apokalipszis ideje és ikonosztáza egybecsúszik, mint utolsó kiforrott művében.., az Apokalipszis könyvéhez készített sorozatban. Itt az égi erőket megjelenítő angyalok mellett Isten is szerepel. Ez az Isten még nem halott, mint a modernitás nagy apostolánál és az új apokalipszishez oly sok szálon kapcsolódó Nietzschénél. Rajzlátomásaiban az Isten szenved. Nem Isten fia szenved, hanem Isten szenved a fiától, az emberi lénytől és természettől. Akár a szülő a véréből, szívéből, kultúrájából: azaz a leglényegéből teremtett gyermekétől, aki önállóvá növekedve vele gyökeresen ellenkező úton indult el, s ez ellen nem tehet semmit, mert a gyereke nála már erősebb, s ő pedig fokozatosan gyengül. Ideje lejárt. Ha Isten meghal, vagy kilép az életünkből, akkor ez az embernek köszönhető. Õ kergeti a kiszámíthatatlan elkeseredésbe. Ámos Istene antropomorfizáltan egy alig észrevehető, a képben elrejtett szemmel vagy egy áldást osztó kézzel van jelen. A szemből záporozó könnyek az apokalipszis tüzét, lángoló óráját van hivatva eldönteni. A lángokét, amelyben Ámos Imre, ez a festő maszkjába bújt angyal is elemésztődött, mert oly közel merészkedett megfigyelendő és megörökítendő tárgyához, hogy az a tűz a nagy tudósítás-közvetítés megörökítőjét, a közvetítőt is magába szippantotta. S mi Isten sorsa? S mi az ember?” – kérdezi Kőbányai, aki szerint „E történet vége, a második apokalipszis lezáratlansága okán még nem ismeretes. Egyszerre lehangoló és felemelő érzés, hogy e eldöntetlen küzdelem korszakában élünk, noha ezt az elhúzódó apokalipszist látó próféták megvilágító tudása és művészete hiányában vagyunk kénytelenek elviselni – az elszenvedett korszakunk minden felemelő fensége és katarzisa nélkül.”

Magyar Kurír