Napi sajtószemle

A HVG-ben (111-113. o.) Babus Endre Klímaváltozás címmel elemzi a Gyurcsány-kormány első száz napját, s ennek kapcsán megállapítja: „Az egyházak politikai szerepvállalásáról kirobbant vitában Gyurcsány egyébként a jobboldali retorika fegyverét fordította az ellenzék ellen, elutasítva, hogy akár a Vatikánban is az alázatos megfelelés szándéka irányítsa a magyar külpolitikát.”

A 168 Órában (5. o.) Buják Attila A vezeklés vége címmel azt állítja: „A katolikus egyház Magyarország egyik legnagyobb ingatlanbirtokosa. Másban is kedveztek neki. Kimaradt például az átvilágításból, mondván, abszolút védtelen volt…” A cikkíró szerint nagy meglepetés volt, amikor 1998-ban a klérus a kampányban, „akkor még decens finomsággal a valaha ősellenségnek számító Fideszt részesítette előnyben. Egyáltalán, hogy valakit. Horn Gyula panaszosan szóvá is tette ezt, vereségének bejelentésekor majdhogy’ kimondva, pedig mennyi pénzembe kerültetek. De a pénz nem minden. Mennyivel édesebben hangzik a lebegtetett Orbán-mondat a papi füleknek. Készítsünk közös menetrendet arról, hogy amennyiben a következő négy évet is polgári kormányzás alatt élhetjük végig, milyen lépésekkel tudjuk bevezetni a közoktatásban a választható, de kötelező hitoktatást és etikaoktatást. A gondviselés nem segített, viszont a Fidesszel elhitette valaki, hogy a történelmi egyházak támogatói a győzelem záloga… Mára az egyház – végképp feladva a tekintélyes semlegesség kényelmes pozícióját, besorolt a jobboldal mögé. Csupán a hívek megosztottak ebben.” A cikkíró szerint ha az egyház politikai szereplőként lép fel, „előbb-utóbb úgy is fogják kezelni. Ez a nap most virradt fel. A baloldalon döntöttek: a vezeklésnek vége. A népszavazás tesztcsík volt arra nézve, mit ér az egyház politikai agitációja. A klérus határozottan a két igen mellett foglalt állást és a népszavazás elbukott. Jobboldalon most végiggondolhatják: a feltételezett 12 százaléknyi rendszeres templomjáró szavazó (ez a nyugat-európai átlag is) előny-e? Nem alkalmasabb-e arra, hogy a baloldal világiasabb szavazóit felbosszantsa? Erre döbbent rá Gyurcsány Ferenc miniszterelnök a Vatikán küszöbén. Ha megfeszül, akkor sem oldhatja fel néhány farizeus ellenszenvét. És ha már így van, nem mindegy… Melyik csoport nagyobb – a Fidesz által megcélzott 12 százalék, vagy a politikai szekularizáció egyre népesebb tábora?” A cikkíró ugyanakkor figyelmeztet: „bármit diktál a választási logika, riasztó lenne, ha a politika vallásháborúvá fajulna Magyarországon.”

A Magyar Narancsban (52.o.) Gavra Gábor Évtizedes félreértés címmel azt fejtegeti, Gyurcsány Ferenc miniszterelnök „helyesen ismerte fel, hogy Magyarországon az egyházak közéleti szerepzavarban vannak. Ám tévedett, amikor a zavar lényegét a ’történelmi’ egyházak és a politikai jobboldal összefonódásában próbálta megragadni. A probléma kulcsa nem a felekezeti ’politizálásban’, hanem annak tartalmában keresendő. Mert miért ne lenne joga egy sajátos jogállású civil szervezetnek politikai állásfoglalást közzétenni? Csodálható-e, hogy a valódi (horribile dictu bibliai) szerepüket (követőik hitélete számára a megfelelő közeg biztosítás) a rendszerváltozás után tizenöt évvel is elhanyagoló felekezetek éppen azokhoz a politikai erőkhöz találtak utat, melyek az elvben mégiscsak szekularizációpárti baloldali és liberális erőknél meggyőzőbben nyugtatták meg vezetőiket, hogy támogatásukért cserébe nem kell lemondaniuk hitéleti működésük költségvetési finanszírozásáról, az általuk fenntartott intézmények pozitív megkülönböztetéséről, és nem kell tartaniuk a vezetőiket esetleg érintő levéltári iratok nyilvánosságra kerülésétől?” A cikkíró szerint a történelmi egyházak közéleti tevékenységének tartalma „gyakorlatilag csak saját tevékenységük finanszírozásáról és elvétve sem olyan közéleti kérdésekről szól, melyeknek erkölcsi vonatkozásai nemcsak érthetővé, de szükségesé is tennék állásfoglalásukat. 2004-ben például nem a katolikus egyház, hanem a Krisna-tudatú hívők jelentkeztek abortuszellenes plakátkampánnyal, pedig ennek a társadalmi problémának inkább lehetnek teológiai vonatkozásai, mint az oktatási normatíva tervezett csökkentésének.” Gavra leszögezi: „Miközben a ’történelmi’ egyházak vezetése és a hazai jobboldal érdekeinek megfelelően 1990 óta együttműködik egymással, az MSZP és az SZDSZ nem kínált világos alternatívát a felmerülő kérdésekben a jobboldallal szemben; erre először most lehet esély. Ám ha Gyurcsány Ferenc és az MSZP a vatikánbeli frontnyitás után beéri a politizáló lelkészek és a szószéket elfoglaló jobboldali politikusok összefogásának megbélyegzésével, erejéből most sem futja többre, mint rosszalló fejcsóválásra. Ha viszont lesz bátorsága fellépni a ’történelmi felekezetek’ közpénzek iránti mohó érdeklődése és az egyházi átvilágítás elszabotálása ellen, akkor az állam és az egyházak szétválasztásának legfontosabb, 1990 óta halogatott lépését teszi meg. És bebizonyíthatja azt is, hogy a magyar baloldal számára nem az opportunizmus a legkifizetődőbb politika.”

A Magyar Nemzetben (Népszavazási utórengések… 4. o.) Földesi Margit, a XX. Század Intézet tudományos igazgatója nyilatkozik, aki teljesen természetesnek tartja, hogy a különböző egyházak, „így a katolikus egyház is, s egyházi személyiségek megfogalmazzák a politikáról, nemzetről vallott véleményüket, álláspontjukat. Miért ne tennék? Õk is a társadalom részei. Ráadásul ennek vannak hagyományai, gyökerei, s egyáltalán nem csupán negatívak. Azt, hogy a jelenlegi miniszterelnök úgymond bepanaszolja az egyházat a pápánál, én alkalmas eszköznek látom arra, hogy megfélemlítsen, gátolja a szabad vélemény nyilvánítását, a hívőkkel való cenzúrázatlan eszmecserét. Ezt az egyházakra gyakorolt kormányzati nyomásnak tekintem. Miért ne lehetne az egyházaknak – azok képviselőinek, papjainak, lelkészeinek – bizonyos kérdésekben más vélemények, mint a miniszterelnöknek, s ezt miért ne mondhatnák el?” A XX. Század Intézet tudományos igazgatója arra is felhívta a figyelmet, a történelemhez és a múlthoz való viszony mindig nagyon fontos, meghatározó. „Az 1945 utáni magyar történelmi fejlődés, így a Kádár-korszak is nagyon sok tanulsággal szolgál. A magyar baloldal döntő többsége szerintem nem tud megfelelni a XXI. századi követelményeknek, új kihívásoknak. Persze sokszor van személyi azonosság is a korábbi diktatúra szervezeteivel, az MSZMP KB-val, a KISZ-vezetőséggel. Az 1945 után a baloldal által már – az ő szempontjukból eredményesen – használt politikai eszközök, sőt szóhasználat is gyakran visszaköszön. Pedig ezek azok a módszerek, eszközök, amelyekkel egyszer már sikerült felszámolni, likvidálni a demokráciát. Jó lenne, ha ezt a baloldal nem pártdiktatúrát akaró hívei is észrevennék. Nem lehet a másként gondolkodót, a más politikai elveket vallót egyszerűen reakciósnak nevezni, a nemzeti érzéseket vallókat nacionalistának, a hívőket klerikálisnak. A történelem azt bizonyítja, hogy azok a személyek, akik ezeket a megbélyegző jelzőket használják, kis idő elteltével megérzik magukban a jogosultságot arra, hogy felszámolják, megsemmisítsék a velük nem azonosan gondolkodókat. Ezt pedig nem lehet hagyni.”

Magyar Kurír