Napi sajtószemle

A Népszabadság (20.o.) Bűnözők Vatikánja címmel ír arról, hogy a világon a Vatikán az egyik legbűnösebb állam, ha az egy főre jutó bűntettek számát nézzük, mivel csupán 500 lakosa van, viszont rengeteg a zsebtolvajlás a turisták áradata miatt. A Vatikánt évente 18 millió turista keresi fel. A bűntettek 90 százaléka ráadásul büntetlen marad, elkövetőik kilétére sohasem derül fény. Így aztán a Vatikán a zsebesek Mekkája – írja a napilap. Hozzáteszi: a lopás mellett a vandalizmus, a műkincsek és egyebek rongálása a második leggyakoribb bűntett. A fejenkénti bűnözési ráta 106 százalékos, azaz több a jegyzőkönyvezett bűncselekmény, mint a lakos.

A segélyek kiosztásával együtt radikális iszlám nézeteket terjesztenek indonéziai félkatonai szervezetek a cunami által legjobban sújtott Aceh szigetén – állítja a Szabad Aceh Mozgalom stockholmi száműzetésben lévő vezetője, Malid Mahmud. A mindenüket elvesztő, fanatizmusra most különösen hajlamos lakosok isszák a vallási vezetők szavait – olvasható a Népszabadságban (Exhiumálják… 4.o.) és a Magyar Nemzetben (iSzökőár után jönnek… 8. o.).

A Magyar Nemzetben (6. o.) Gyöngyösi Márton A Gyurcsány-kurzus cinikus logikája című cikkében nem tartja véletlennek, hogy a generációváltásnak és a megújulásnak álcázott MSZP-s stratégiaváltásnak éppen a hazafiság és a vallásosság került a célkeresztjébe. „Keserves a tudat, hogy földi, anyagi javaink elvesztése után megkezdődött a harc lelki, eszmei javainkért. Nem hiába éneklik, nekik van igazuk: ez a harc lesz a végső…, hiszen ezután már végleg nincs hová hátrálnunk, nem lesz mit feladnunk. Nehéz szembesülni azzal, hogy a borzalmaktól terhes XX. század csak kísérleti terep volt egy sokkal rútabb rendszernek, amelynek mérhetetlenül cinikus logikája szerint egy végsőkig elbutított, erkölcsileg lezüllesztett lakosság megkapja a szabad választás jogát, amely cserében legitimál egy nemzetellenes, demagóg társaságot. Ebben a végeláthatatlan circulus vitiosusban szegénységpárti miniszterelnökké avanzsálhat egy cikluson belül akár két beszédhibás milliárdos is, akiknek kormányzása tanúságtétel amellett, hogy igenis relatív a pofátlanság és a züllés határa. A megállíthatatlan süllyedést jelzi, hogy szinte visszasírjuk Medgyessyt, aki tisztában volt szerény képességeivel, és legalább zavarba tudott jönni. Gyurcsány erre nem képes, azt hiszi, attól válik elfogadható modern szociáldemokrata párttá egy rosszemlékű kommunista utódpárt, ha határozottan és rezdüléstelen arccal hangoztatnak sületlenségeket proletár csemetéből milliárdossá vedlett szélhámosok… Gyurcsány szembefordul egy megcsonkított ország 10+5 milliós nemzetével, és arcátlanul hazafiasságot hirdetve kijátssza egyiket a másik ellen: magyarok ellen lázít magyarokat Magyarország miniszterelnöke. Karácsony előtt pedig tárgyalni megy a szentatyához a Vatikánba, ahol példátlan módon vendéglátója intézményét kritizálja azért, mert az bele mer szólni a nemzet ügyeibe.” A cikkíró leszögezi: „miniszterelnökünknek fogalma sincs a katolikus egyház szerepéről, küldetésének lényegéről, és különösen a magyar történelemben betöltött sajátos szerepéről. Az egyház ugyanis – Gyurcsány elképzelésével ellentétben nem pusztán a klérus tagjaiból álló, a keresztény közösség felett basáskodó intézmény, hanem a hívők közösségének szerves része, amely Krisztus rendeltetéséhez hűen tanításának e világi hordozója és közvetítője, és így Francois Varillon jezsuita szerzetes szavaival kettős dimenzióval bír: egy ’függőleges’ embert Istennel összekötő, illetve egy ’vízszintes’, emberek egymással való egyesülésének dimenziójával. Nincs egyik a másik nélkül, hiszen egymásban gyökereznek… Krisztus élete a bizonyság arra, hogy az egyháznak – akár csak alapítójának, Jézus Krisztusnak – az emberiség minden kérdésére, minden rezdülésére választ kell keresnie és találnia: éhínségre, betegségre, szomorúságra, szenvedésre egyaránt.” A szerző megállapítja: egész civilizációnk válságban van, ami egyházainkra is kihat. A felemelkedés, a megújulás attól függ, hogy megtalálja-e az emberiség a legégetőbb kérdésekre a választ, be tudja-e tölteni azt az űrt, amelybe az egyéncentrikus liberalizmus tanításai nyomán került a nyugati világ. „Lehet keresni a kivezető utakat, de változatlanul egyértelmű: az érték- és erkölcsalapú kereszténység képes megadni az egyre inkább elmagányosodó, fogyasztásba, züllésbe és közönybe burkolózó társadalmaknak hivatásuk igazi értelmét. Fel kell készülniük a világos és határozott útmutatásra, mert a felvilágosodás és az ember mindenhatóságába vetett hitből kiábránduló tömegek – mint már oly sokszor történelmünk folyamán – ismét a keresztény egyházaktól fognak választ várni, ha visszatérnek a zsákutcából. A felelősség alól sem zsinat, sem az állammal kötött egyezmény és szerződés nem menthet fel.”

A Népszabadságban (3. o.) Révész Sándor Jogot, de semmi hatalmat címmel nem ad igazat a kormányfőnek és azoknak, akik úgy vélik, hogy az egyházak nyílt és intenzív politikai szerepvállalása helytelen dolog. A cikkíró leszögezi: „A hitvalló világnézet, mint minden világnézet, átfogja az élet egészét, nem illetéktelen semmiben. Az egyház illetékességi köre tehát a világ egésze. A hívő ember szemében a teremtett világ minden elemének és vonatkozásának köze van Istenhez, minden politikai kérdésben és választásban lehet egy felekezet fölfogása szerint helyes és helytelen döntés. S ha van, akkor az egyháznak lelkiismeret szerint mindent meg kell tennie a törvények keretein belül ennek érvényesítése végett. A kormány nem kifogásolhatja tehát az egyházak nyílt és intenzív politizálásának puszta tényét. Annak tartalmát viszont gátlások nélkül és szabadon! De: csak világi alapon! – ha világi állam kormányának tekinti magát.” A cikkíró felidézi Gyurcsány Ferenc szavait arról, hogy miről tárgyalt Angelo Sodano bíboros államtitkárral, s megjegyzi: „… egy világi kormány feje ne aggódjék a katolikus egyház miatt, ne legyen véleménye arról, hogy az egyház jól szolgálja-e vagy sem hívei lelki békéjét, hogy miről kell és miről nem kell szólni a templomokban. Semmi köze hozzá.” Révész kiemeli: az egyházak azért lehetnek illetékesek mindenben, mert nincs földi hatalmuk, és ez így van jól, ameddig és amennyire így van. „Ha egyetértünk abban, hogy az egyházak (intézményes felekezetek) funkciója Isten szolgálata, és abban is, hogy a világi politikai intézményeknek nincs véleményük még Isten létezéséről sem, hát még arról, hogy miként helyes őt szolgálni, akkor el kell ismernünk, hogy semmilyen világi intézmény nem kompetens annak megítélésében, helyesen cselekszik-e egy egyház, vagy sem. A világi politikus, akár hívő, akár nem, az egyházakkal a következő alapon vitatkozhat: függetlenül attól, igaza van-e az egyháznak a saját mércéjéhez, Isten akaratához képest, a világi közügyek belső logikája szerint nincs igaza, mert … és itt olyan érveknek kell következniük, amelyek… hívők és hitetlenek számára egyaránt elfogadhatók. Hiszen a világi államban a közügyekről folytatott értelmes közbeszédnek és döntéshozatalnak az a föltétele, hogy a résztvevők olyan érvekre hivatkozzanak, amelyek az Istenhez másképp viszonyulók számára is érvényesek.”

Szintén a Népszabadságban (14. o.) Harrach Péter Átlaggyerek nincs címmel próbál tiszta képet adni az egyházi iskolák finanszírozásának ügyében. A Fidesz országgyűlési képviselője, volt családügyi miniszter rámutat: a finanszírozási rendszer igen bonyolult. „Része a fejkvótán kívül a kollégiumi, bejárói, étkeztetési és tankönyvtámogatás. Ezért nem mindegy, hogy milyen az intézmény tanulógárdájának összetétele. A szociálisan hátrányos helyzetűek, különösen a nagycsaládosok aránya az egyházi iskolákban jóval nagyobb (44 százalék), mint az önkormányzatiakban (18,5 százalék). Vagyis az egyházi iskolákban sokkal többet kell a kötelező szociális jellegű támogatásokra költeni, így a rászoruló gyermekek mindkét fenntartó iskolában azonos mértékű szociális támogatást kapnak. De ha ez esetben is a Magyar Bálint-féle átlagdiák átlagtámogatásával számolunk – 482 ezer forint évente az egyházi iskolába járó gyermekek után, illetve 408 ezer az önkormányzati iskolába járók után –, az az egyháziak esetében jóval több lesz, hiszen ott a rászoruló gyermekek aránya nagyobb. Az átlaggyerekek átlagnormatívája tehát megtévesztő és használhatatlan adat, azért is, mert nem minden korosztály kapja ugyanazt a normatívát, illetve nem ugyanaz az arány a különböző korosztályok között az önkormányzati, illetve egyházi iskolákban. Olyannyira nem, hogy az óvodába járó gyerekek közül csak minden 44. gyerek jár egyházi intézménybe, viszont a gimnazisták közül minden ötödik. A két normatíva közötti különbség csaknem 60 ezer forint/fő évente. Így a dolog természeténél fogva a két átlagnormatíva jelentősen eltér egymástól, pedig az egyenlő finanszírozás elve érvényesül – írja Harrach Péter. Egyúttal rámutat: az oktatási miniszter logikája szerint a nem létező önkormányzati, illetve egyházi átlaggyerekek támogatását közelíteni fogják egymáshoz, vagyis különböző technikák alkalmazásával kevesebbet fognak kapni az egyházi iskolák, mint eddig. Tehát ezentúl nem érvényesül az egyenlő finanszírozás elve, mert az egyházi iskolába járó gyermekek után kevesebb működési támogatást kap az iskola, mint az ugyanazt a feladatot ellátó önkormányzati intézmény. Ezzel a Gyurcsány-kormány különbséget tesz gyermek és gyermekek között. A cikkíró ironikusan megjegyzi, ne feltételezzük Magyar Bálintról, hogy egyszerű számítási hibát követett volna el.

Magyar Kurír