Napi sajtószemle

A Népszabadság (3.o.) Összeesküvés XII. Pius boldoggá avatása ellen? címmel ismerteti a legnagyobb olasz napilapban, a Corriere della Serában zajló történészvitát arról a dokumentumról, amelyet a Szentszék 1946. október 20-án küldött a párizsi apostoli nunciusnak. A német megszállás alatt katolikus intézményekre és családokra bízott zsidó gyerekekre vonatkozó előírások lényege, hogy „az árván maradt és megkeresztelt gyerekeket szüleik az egyházra bízták, és most visszakérik őket, visszaadassanak, kivéve, ha keresztségben részesültek.” Amos Luzzatto, az olaszországi zsidó közösségek elnöke kijelentette: „Borzasztó! Ha a Vatikán továbbra is kitart XII. Pius boldoggá avatása mellett, feszültté válhat a zsidókkal való viszony! Elképesztő, hogy ’46 októberében a kúria száraz, bürokratikus rendelkezése egy szóval sem utal a shoára.” Másképpen látja az ügyet Pacelli pápa boldoggá avatásának posztulátora, Peter Gumpel jezsuita atya, aki szerint a dokumentum – ha egyáltalán eredeti – csupán azt bizonyítja, hogy a Szentszék tiszteletben tartotta az akkor érvényes egyházi törvényeket. A Népszabadság idézi a római állami egyetem történelem tanszékének véleményét: „a Vatikán zsidópolitikája a második világháború végére sem változott”, és a katolikus Gregoriana reagálását is: összeesküvés folyik XII. Pius boldoggá avatása ellen. Történészek azt hangsúlyozzák, hogy a párizsi levél címzettje az akkori nuncius, Angelo Roncalli, a későbbi XXIII. János pápa volt, aki 1946 júliusában Palesztina főrabbijának, Herzognak segített a francia zsidó gyerekek megtalálásában, és ezt követte októberben a szentszéki utasítás. A Népszabadság megjegyzi: talán pápa és nuncius másképpen vélekedett, bár maga Roncalli állította, hogy a háború alatt, isztambuli nunciusként, XII. Pius utasítására mentette a zsidókat. „Ha a háború végén az egyház ezzel szembesült, azt jelenti, hogy tett is valamit a zsidókért” – jegyezte meg Vittorio Messori, II. János Pál pápa életrajzírója.

Mint már tegnapi szemlénkben jeleztük, Gábor György, a MeH egyházügyi tanácsadója a Magyar Hírlapnak úgy nyilatkozott, hogy a vatikáni megállapodást mindkét fél számára elfogadható módon meg kell változtatni. Gulyás Kálmán egyházügyi államtitkár a mai Magyar Nemzetnek (A szaktanácsadó átírná… 3. o.) elmondta: nem kíván reagálni Gábor György szavaira, nem olvasta még a szóban forgó interjút. Annyit azonban hangoztatott: január vagy február folyamán mindenképpen várható a testület szakértői szintű tárgyalása.

A 168 Órában (Hiller István… 6., 8. o.) az MSZP elnöke nyilatkozik, aki találónak mondta Buják Attila hasonlatát, hogy a katolikus egyház egy túlontúl erényes mennyasszony, s hozzátette: „Ami az MSZP-t illeti, csak annyit történt, hogy a vőlegény nem kertel tovább. A korábban megfogalmazott, ám eddig ki nem mondott, vagy egyáltalán meg sem formált vélemények napvilágra kerültek. Nincs ebben hamisság. Jelen voltam a vatikáni tárgyalásokon. Két órát beszélgettünk Sodano bíboros, érsek úrral, s ebédnél a teljes vatikáni vezérkarral. Jó hangulatú, elmélyült társalgás volt, amelynek során a Vatikán miniszterelnöke érdeklődéssel hallgatta aggályainkat… Semmi bántó nem volt abban, amit előadtunk. Szerintem jobb is így. Tudják, mit gondolunk mi. Mi is, hogy mit gondolnak ők. Nem is ők sértődtek meg, hanem bizonyos hazai körök. Ha mindenki úgy gondolkodna, mint Sodano bíboros, érsek úr, nem lennének ennyire rossz ízűek a magyarországi konfliktusok. Elmondtam neki azt is: készek vagyunk a párbeszédre, de az utca nem alkalmas erre. S nem szerencsés, ha tüntetési illusztrációként kisgyermekeket vonultatnak fel. Az őszintébb beszéd reményében tehát érdemes vállalni a konfliktust. Ebben is, másban is.”

A Népszabadság (9. o.) A tizenegyedik parancsolat címmel ismerteti a Political Capital Institute elemzését 2004. decemberének politikai hangsúlyairól. A cég igazgatója, Szabados Krisztián azt állítja, hogy az egyházi iskolák finanszírozása körüli vitában az egyházak „tehetetlenségükben taktikai hibákat vétettek. Először arra kényszerítették az iskoláik diákjait, hogy több pénzért (!) imádkozzanak, majd tovább rontották saját helyzetüket azzal, hogy tüntetésre vitték a gyerekeket.” Szabados szerint a népszavazási kampányban az egyházak eltérő intenzitással vettek részt, a református és az evangélikus egyház kizárólag a kettős állampolgárság melletti igen érdekében kampányolt, a katolikusok mindkét népszavazási kérdésben állást foglaltak, az egészségügyi privatizációs kérdésben elhangzott érvük gyakorlatilag a Fidesz marketingszövegét ismételte… Az iskolai akciókhoz hasonlóan a református és a katolikus egyházak népszavazási szerepvállalása is kontraproduktívnak bizonyult.” Szabados szerint a Fidesz jövője szempontjából tanulságos, hogy „az egyházak bevonása a politikába nem feltétlenül hoz szavazót. Sőt. Mivel a magyar lakosság kevesebb mint egyötöde templomjáró, s azok nagy része feltehetőleg jobboldali szavazó, így az egyházak politizálásával új szavazót nem tudnak elérni. Ellenben az egyházak arra kiválóan alkalmasak, hogy feldühítsék és mozgósítsák a baloldal szavazóit. Ennek ellenére Orbán Viktor gyakran templomok előtt tart nagygyűlést, az ellenzék politikai kommunikációjának pedig szinte állandó szereplői az egyházi vezetők.” A szerző azt állítja, hogy ismerve a közvélemény-kutatások adatait, „Gyurcsány Ferenc bátor húzása, hogy elmegy a pápához és ott tesz panaszt a katolikus egyház politizálása miatt, már nem is tűnik olyan bátornak. A közvélemény döntő többsége dühösen vagy elutasítóan fogadta az egyház fellépését, a kormányfő pedig ezt kihasználta. Miközben az ellenzék politikusai felháborodva kérdezték a kormányfőt, hogy merészeli, addig a közvélemény azt gondolta: ez a Gyurcsány még ezt is meg meri tenni. Vagyis az ellenzék belesétált a részben önmaga állította csapdába. Miközben egy olyan ügyben hadakoztak a miniszterelnökkel, amelyben a választók utóbbi mellett álltak, addig éppen ők erősítették vádjaikkal a bátor kormányzásról formált gyurcsányi imázst. Ha tehát a történelmi egyházak vezetői 2006-ban jobboldali kormányt akarnak, akkor a tízparancsolat mellé írjanak föl maguknak egy tizenegyediket: ne politizálj!”

Ugyanitt (14. o.) Buda Péter és Gábor György A tényszerűség kötelezettsége címmel reagál Nehéz-Posony Márton január 4-én megjelent és általunk is szemlézett cikkére, amely szerint tévedett Gyurcsány Ferenc, amikor kétségbe vonta az egyházak jogát arra, hogy politikai kérdésekben véleményt nyilvánítsanak. A MeH két egyházügyi tanácsadója szerint viszont a kormányfő semmi ilyesmit nem mondott, „nem arról van szó, hogy elvitatná az egyházak azon jogát, hogy politikai kérdésekben véleményt nyilvánítsanak”, de Buda és Gábor állítják: „A katolikus – és a református – egyház tevékenysége sokszor jóval túlmegy a politikai kérdésekben való puszta véleménynyilvánításon. A jobboldal és az egyház között bevallottan szövetség áll fenn (Orbán Viktor), az egyház ennek megfelelően választások során templomokban nyíltan kampányol meghatározott politikai pártok mellett, illetve ad helyet pártpolitikusok kampányszónoklatainak. Az egyház főpapjai és papjai a jobb- és baloldal közötti küzdelmet a Jó és Gonosz küzdelmeként állítják be, ezáltal transzcendens, eszkatológikus síkra helyezve a két, egyaránt gyarló emberi visszásságoktól roskadozó politikai tömörülés küzdelmét… Ez valóban túlmegy a jó ízlés határán, s lényegtelen ebből a szempontból, melyik politikai oldal tölti be éppen a Gonosz szerepét.” A cikkírók szerint „a világi állam koncepciójával szembeni egyházügyi rugódozás, a politikai rend újbóli szakrális alapokra helyezése egy olyan trend ma a világban, amely joggal kelti fel a demokratikusan gondolkodó politikusok kételyeit szerte Európába. A magyar miniszterelnök efölött érzett aggodalmának adott hangot a Vatikánban, hasonlóan nyugat-európai politikustársaihoz.”

A Heti Válaszban (16-17.o.) Szőnyi Szilárd FOGADJISTEN címmel foglalja össze a Gyurcsány Ferenc vatikáni látogatását követő reagálásokat. A szerző kiemeli, hogy itthon Veres András püspök, a katolikus püspöki konferencia titkára állt a frontvonalba, és ítélte el a miniszterelnök viselkedését, míg Erdő Péter bíboros, prímás, Esztergom-budapesti érsek a Katolikus Krónikában ismertette a találkozón elhangzottakat, különös tekintettel a Szentszék fenntartásaira, „a magyar bíboros, prímás ezen túlmenően nem kommentálta különösebben az ügyet: ismerői szerint megelégedett azzal, hogy véleményét egy félmosolyba csomagolja.” Megszólal az összeállításban Schanda Balázs alkotmányjogász, hangsúlyozva: a vallásszabadság jóval több, mint a szertartások végzésének joga. A magyar alaptörvény szerint a meggyőződés kinyilvánítása „vallásos cselekmények, szertartások útján, vagy egyéb módon történhet. Vagyis minden olyan módon, amely által a vallásos emberek – papok vagy világiak – hitbeli felfogásukat és a közügyekről alkotott álláspontjukat kifejezésre juttatják, legyen szó sajátos öltözet viseléséről, intézmények fenntartásáról, vagy a társadalmi kérdésekben való véleményformálásról.” Schanda figyelmeztetett: „Veszélyes tendencia, ha valaki vádként fogalmazza meg, hogy más egyáltalán él a véleményformálás szabadságával. Ez a jog megilleti az egyháziakat, egyházi közösségeket is, független attól, hogy egy kormány számára kedvező módon szólalnak-e meg – például az uniós csatlakozás ügyében –, vagy erkölcsi alapon kritikát gyakorolnak. Márpedig, ha valamikor, akkor a demokráciának, a magyar társadalomnak most van szüksége független hangokra, amikor a politikai elit számos kérdésben csődöt mondott.”

A Magyar Demokratában (54-5.o.) Hankó Ildikó Új vallásháború címmel elemzi az elmúlt hónapok keresztényellenes támadásait, itthon és Európában, s megállapítja: egyértelmű, hogy „szervezett kampány folyik a kereszténység ellen nemcsak hazánkban, hanem egész Európában is. Mi állhat a dolgok mögött? Az unió bővítésébe beletartozik Törökország és később Izrael felvétele is. Törökország mindig hűséges csatlósa volt az Egyesült Államoknak, így joggal számíthat elnézésre az Amerika-barát uniós országok részéről olyan ’apróságokban’, hogy az iszlámban egyház és állam szétválasztása a gyakorlatban szinte megoldhatatlan feladat. Ezt felismerve a Vatikán és néhány európai ország nem tartja szerencsésnek Törökország integrálását. Izrael felvételéről még ugyan nincs szó, de semmi kétség afelől, hogy az utat készítik elő a kereszténység meghatározó szerepét megkérdőjelezve a gyakori támadásokkal. Hogy földrajzilag sem európai országok a fentiek? Ezt a csekélységet majd megoldják.” A szerző rámutat: ezt az egyre elhatalmasodó keresztényellenességet vette észre a Vatikán és fordult az ENSZ-hez, ha már a világszervezet különös figyelmet szentel a judaizmusnak és az iszlámnak. A világ lakosságának több mint 32 százaléka megérdemli a védelmet. Nyilván ezt gondolta a Szentszék is, amikor a minősíthetetlen Gyurcsány-látogatás után védelmébe vette a katolikus püspököket – írja Hankó Ildikó. Leszögezi: a „vallásháború” tehát tart, „az ötvenes évek retorikáját használó szociálliberális kormány mindent elkövet, hogy az ismét megfélemlített, megalázott egyház képtelen legyen hívei érdekeit és jogait képviselni. A kulturális minisztérium egyházi kapcsolatokért felelős címzetes államtitkára már az új év elején szándékozik összehívni a vatikáni-magyar vegyes bizottságot. Ott valóban tárgyalhat a miniszterelnök, nem úgy, mint egy pápai audiencián.”

Magyar Kurír