Napi sajtószemle

A Népszabadságban (12. o.) két írás is foglalkozik a kormány és az egyház viszonyával. Bitó László Vatikáni kegyes bizottság címmel fejti ki azon véleményét, hogy Gulyás Kálmán egyházügyi államtitkár nem képviselte következetesen és határozottan a demokratikus államforma egyik alapelvét, „a laicitást, az állam és egyház elválasztását, ami nélkül a vallásszabadság nem érvényesülhet. Ha ugyanis képviselte volna, nem keltett volna akkora feltűnést miniszterelnökünk idevágó kijelentése, s talán nem is lett volna szükség arra, hogy vatikáni látogatása során ezt felvesse.” A cikkírót megdöbbentette, hogy Gulyás Kálmán összehívta a vatikáni-magyar vegyes bizottságot, mert úgy érzi, hogy „a Vatikán küldöttei, mint mindig, most is kétségtelenül tudatában lesznek egyházuk politikai törekvéseinek, koncepcióinak és anyagi elvárásainak, és így azokat fölkészülten, nagy erővel, s hajthatatlanul képviselhetik. De mit várhatunk saját küldötteinktől? Hiszen kormányzatilag elfogadott valláspolitikai koncepció nélkül… csak rábólinthatnak mindarra, amit a másik fél előterjeszt. Netán bocsánatot is kérhetnek mindazért, amit a Vatikán helytelenít hazánk szociális érzelmű és liberális polgárainak és képviselőinek magaviseletében és nézeteiben. Hosszú távon minden vegyes bizottság jellegű fórum csakis káros lehet, ha a felek nem egyaránt fölkészültek, és nem delegálóik jól kidolgozott nézeteit képviselik” – írja Bitó László.

Nehéz-Posony Márton A politizálás joga címmel leszögezi: „Tévedett Gyurcsány Ferenc, amikor kétségbe vonta az egyházak jogát arra, hogy politikai kérdésekben véleményt nyilvánítsanak. Ez a tévedése azoknak a megnyilvánulásoknak a sorába illeszkedik, amelyek a – szabad és szigorúan meghatározott – kivételektől eltekintve a korlátozhatatlan szólás, a nyilvánosság alapértékét ostromolták az elmúlt hónapokban hol nyíltabban, hol alattomosabban. A szólás szabadsága olyan alapérték és alapjog, amely az Alkotmány szerint mindenkit megillet, tehát nem rekeszthetők ki belőle az egyházak sem. Veszélyes vizekre evez, aki e szabadság gyakorlóját kizárná a közügyek nyilvános diskurzusából, ahelyett, hogy meggyőzni próbálná” – írja a cikkíró, rámutatva: ez esetben nem arról van szó, hogy „elfogadjuk-e a Fidesz 1998-as választási programjában szereplő, egyébként elfogadhatatlan tételt, miszerint a vallás a legszemélyesebb közügy, hanem arról, hogy a politika, a közügyek megvitatása és intézése nem lehet egy ezzel foglalkozó hivatásrend kiváltsága. Ez ugyanis azt jelentené, hogy a parlamenti és önkormányzati képviselőkön, illetve a végrehajtó hatalom emberein kívül senki se foglalkozzék politikai kérdésekkel, se politológus, se ügyvéd, se orvos, sőt szakszervezeti vezető se.” A szerző a baloldali érvek között megemlíti, hogy amit az egyházi vezetők mondanak a szószékről, „azt a hallgatóság az Úr szavaként fogadja el, és ezzel az általuk hangoztatott álláspont versenyelőnybe kerül a közélet egyéb fórumain elhangzó álláspontokhoz képest. Sajnos ezzel a ténnyel (ha az) meg kell tanulnunk együtt élni mindazoknak, akik belebocsátkoznak a politikai vitákba. Sehol nincs lefektetve az, hogy a politikai versengésnek mellőznie kellene a mások által oda nem illőnek hitt spirituális elemeket. A fenti érv egyik változata szerint az egyházak szent fiainak eleve a jobboldal felé hajlik a kezük, ebből következően maga a jobboldal tesz szert indokolatlan versenyelőnyre. E logika alapján a baloldali érdek-képviseleti szervezetektől is el lehetne vitatni a politizálás jogát. Nem létezik olyan alkotmányos érdek, megelőzné a szólás- és véleményszabadság egyházakat is megillető jogát” – szögezi le a szerző, aki feltételezi templomba járó polgártársairól is, hogy alapvetően szuverén, dönteni képes emberek, és ha így van, akkor a nekik nem tetsző álláspontot akkor sem fogják a magukévá tenni, ha azt történetesen egyházi vezetőktől hallják. Hozzáteszi: „Mindez persze nem jelenti azt, hogy el lehetne fogadni gyermekek utcára vezénylését, de ez független attól, hogy egyházi, vagy másmilyen iskolák tanulóiról van szó. Természetesen azzal a kritikátlansággal és szervilizmussal sem kell egyetérteni, amellyel egyházaink kiszolgálják a Fidesz homofób és szociálisan demagóg nacionálkommunizmusát, de ezzel szemben érveket kell felsorakoztatni, vitázni kell és meggyőzni, ha képes rá az ember. Ám e képességét nem pótolhatja azzal, hogy kétségbe vonja a másik félnek az álláspontja hangoztatásához fűződő jogát.”

A Magyar Nemzetben (6. o.) Tar Pál Mélyponton a magyar–vatikáni kapcsolatok címmel tekinti át röviden hazánk és a Vatikán elmúlt 15 évi kapcsolatát, kiemelve: „Az Orbán-kormány idején a kapcsolatok új lendületet kaptak: a kormányfő is ezt akarta, és ennek jegyében bízta meg Semjén Zsoltot az egyházügyi kapcsolatok vezetésével. Felgyorsult az ingatlan visszaszolgáltatása, megegyezés született a kárpótlás összegéről. Rendeződtek az állam és az egyház anyagi viszonyai.” Hazánk volt szentszéki nagykövete felidézi a millenniumi ünnepségeket, hangsúlyozva, hogy sok rendezvény gazdagította vatikáni kapcsolatainkat, és járult hozzá kultúránk megismertetéséhez az Örök Városban. „Éppen ezért jött hidegzuhanyként Gyurcsány Ferenc miniszterelnök szentszéki szereplése. Õ ugyanis szakított a 15 éves gyakorlattal, már-már hagyománnyal és a diplomácia szabályaival ellenkező módon bepanaszolta a Magyar Püspöki Kart a pápánál, majd Sodano bíboros államtitkárnál.” Tar megállapítja: a Gyurcsány-kormány módszereiben a régi rendszer törekvése köszönt vissza, az egyház visszaszorítása a templom falai közé. A cikkíró leszögezi: „… nem igaz az a tétel, hogy egy demokráciában az egyháznak nincs joga véleményt nyilvánítani a társadalmat érintő erkölcsi, sőt politikai kérdésekben. Nemcsak joga, de kötelessége is felvilágosítani a hívőket és nem hívőket az egyház tanításáról, hiszen ez a lényege a vallásszabadságnak. Furcsa is lenne, hogy a civil társadalom különféle szervezeteinek és egyleteinek meglegyen ez a joga, akkor is, ha csak önmagukat és pár tucat követőjüket képviselik, de ne az egyháznak, amely kétezer éves múltra tekinthet vissza, és hazánkban többmillió híve van.” Tar Pál rámutat, hogy az egyház nem támogat politikai pártokat, nem szólítja fel híveit, hogy kire szavazzanak, „ugyanakkor kiáll elvei mellett, elítéli például az abortuszt, az eutanáziát, a homoszexuálisok házasságát, és arra buzdítja híveit, hogy ne szavazzanak olyan pártokra vagy személyekre, akik ezeket szorgalmazzák. Sőt, a nagy amerikai demokráciában, amelyet az SZDSZ sokszor mint példaképet emleget, több püspök arra szólította fel a papjait, hogy ne áldoztassák meg John Kerry elnökjelöltet, aki ezekben a kérdésekben az egyházzal ellentétes tanokat hirdetett. Az amerikai protestáns egyházak némelyike ennél sokkal messzebb megy. Az evangélisták például nyíltan támogatták és pénzzel segítették Bush újraválasztását, mert osztoztak elveiben.” A cikkíró megállapítja: Magyarországon is főleg akkor ítélik el az egyházat, amikor valamilyen kérdésben a kormánnyal ellentétes álláspontot képvisel. Az EU-hoz való csatlakozásunk kérdésében senki nem botránkozott meg azon, hogy az egyházak is kifejtették véleményüket, sőt Brüsszelben is támogatták ügyünket. A kettős állampolgárság kérdésében megtartott népszavazáson az egyházaknak szintén meg kellett szólalniuk, „erkölcsileg megkerülhetetlen, hiszen a nemzeti szolidaritásról, emberek közötti szolidaritásról szólt… Vagy éppen a kormányhoz hasonlóan a nemmel való szavazásra hívják fel hívőiket, megtagadva ezzel híveiket és egész tanításukat, talán azért, hogy jó pontokat szerezzenek maguknak a kormánynál, és esetleg valamivel jobb elbánást? A békepapok ideje azért még nem jött vissza… A Gyurcsány-kormány azt hiszi, hogy a katolikus egyház egy gyönge láncszem, amelyet könnyebb támadni és esetleg megfélemlíteni. 2000 év alatt azonban már sokaknak beletört a bicskája az ehhez hasonló kísérletekbe: talán még Gyurcsánynak is meg kell járni Canossát.”

Magyar Kurír