Napi sajtószemle

A Magyar Hírlapban („Nem…” 4.o.) Rédly Elemér plébános, pápai prelátus, kanonok, a Győri Hittudományi Főiskola tanára, a Parma fidei – Hit pajzsa című díj idei kitüntetettje nyilatkozik, aki a hatvanas évek elején huszonhat hónapot töltött börtönben. Elmondta: „Rákosiékhoz hasonlóan a kiépülő Kádár-rezsim egyik lényeges elvárása volt a társadalom felé, hogy az emberek tapsoljanak neki. E célból külön gyűléseket szerveztek az állami szervek. A kispapoktól is elvárták, hogy a papok számára rendezett ’békegyűléseken’ részt vegyenek, és nekik tapsoljanak. Sokan azonban erre nem voltunk hajlandók, ezért több mint hetven kispappal együtt engem is kizártak a Papnevelő Intézetből. Engem azért ítéltek koncepciós per keretében börtönbüntetésre, mert részt vállaltam az ezen kispapokat összefogó továbbtanulás megszervezésében… Mivel tudtam, hogy nem a bűneimért, hanem az egyházamért kell szenvednem, komolyan mondom, könnyen viseltem a börtönt. A nyomozási szakaszban azért voltak nehéz óráim, de összességében nem éltem meg tragédiaként ezt az időszakot… Az őreimre akkor sem nehezteltem, tudtam, csak parancsot teljesítenek. Egyébként nem valódi keresztény, aki nem tud megbocsátani. Erre figyelmeztetnek Miatyánk szavai is. Én úgy fogalmazok, hogy aki az ellene vétkezőnek nem bocsát meg, az rabja lesz annak, akinek nem tud megbocsátani. Krisztus erre tanított bennünket, nem bosszúállásra.” A győri plébános, pápai prelátus úgy látja: „Az önző és szabadelvű, a többi emberért valódi felelősséget nem vállaló gondolkodás jelenti ma a legnagyobb veszélyt. Az annyi bajt okozó gazdasági válságnak is ez áll a hátterében. Mondhatjuk, a kommunizmus idején világnézeti mészárlás zajlott, ma csupán világnézeti harc, hiszen a támadásokat – úgymond – jogunkban áll visszaverni. Csakhogy a teljes szabadságot hirdető Európában van olyan hely, ahol éppen a szabadelvűségre hivatkozva tiltják a kórházi nővéreknek, hogy keresztet hordjanak a nyakukban. Ez a példa is rámutat arra, hogy ma jóval rafináltabb eszközökkel próbálják ellehetetleníteni az egyházat, a keresztény értékeket.”

Ugyancsak a Magyar Hírlapban (7.o.) Bayer Zsolt folytatja Tizenegyedik szín című cikksorozatát, amelyben Madách Imre Az ember tragédiája című, drámai költeményének londoni színe alapján elemzi a történelmi-társadalmi-lelki-szellemi áramlatokat az ókortól kezdve napjainkig. A cikkíró ezúttal Nursiai Szent Benedek tevékenységét vizsgálja, kiemelve, hogy „… a legszentebb, legmagasztosabb törekvést, Isten elérését és közelségét a legszárazabb, leghivatalosabb regulával, a lehető leghivatalosabb napirenddel szabályozza. Olyan az egész, mint egy polgárjogi szerződés. Mi ilyesféle résztelességgel és pontossággal már csak a bankjainkkal szerződünk. Valamit valamiért… És Szent Benedek tudta, hogy a transzcendens csak így, józanul, könyökvédősen ragadható meg. A mártírhalál, a máglya, az önkínzás, az ének kivételes alkalomra tartogandó. És Szent Szent Benedek ideje is más. Földi örökkévalóság, csönd, csontvázzá csupaszított élet időbe burkolva.” A szerző idézi Hamvas Bélát: „Az egész újkori fizika és asztronómia tulajdonképpen bosszú volt a Biblián. Teljesen függetlenül attól, hogy az elméletek a valóságnak megfeleltek vagy sem, az úgynevezett tudomány hatása azon múlt, mennyire tudta a klerikalizmus világképét kompromittálni. Később egy Kant, vagy Darwin, vagy Haeckel, vagy Freud esetében alig marad más, mint vigyorgó káröröm, amelynek sikerült a középkort lelepleznie, és a szocializmus sem egyéb, mint gyűlölködő visszaköpdösés az eredetre, vagyis a kereszténységre, és a materializmus sem más, mint bosszú a középkori spiritualizmuson.” Bayer szerint az utolsó mondat teszi tökéletesen érthetővé, hogy miért nem szerepel az Európai Unió alkotmányában a kereszténység. Sem mint fogalom, sem mint hivatkozási alap. Egyúttal Freudot is idézi: „A fenyegető külső boldogtalanságot… az állandó belső boldogtalanságra cserélték a bűnösségérzés nyomására.” Bayer hozzáteszi: „Ebben az állandó belső boldogtalanságban pedig nincsen szükség Szent Benedek regulájára. Csak drogra és állandó cselekvésre. Így vágunk neki az utolsó nyolcvan esztendőnek. Felvillanyozó vízió már régen nincs. Csak a csüggedés.”

A Népszabadság Hétvége mellékletében (Ami… 10.o.) Oravecz Imre Kossuth-díjas író és költő nyilatkozik, aki elmondta, kiábrándult az összes politikai pártból és az egyházból is: „Katolikus vagyok. A hitem támaszom, de az egyházam nem. Épp azt nem valósítja meg, az igazat, a jót, a szeretetet, amiért Jézus életre hívta. Nem teszi, amit tennie kellene: igazán segíteni az elesetteken, nemcsak igehirdetéssel és ételosztással, hanem személyre szóló törődéssel is, vagy legalább az ilyen törődés megszervezésével.”

Magyar Kurír