Napi sajtószemle

A Magyar Nemzet (8.o.) Érseki bírálat címmel számol be arról, hogy Dominik Duka prágai érsek levélben kérte a cseh főváros polgármesterét, hogy ne legyen a prágai homoszexuális-fesztivál fővédnöke. A főpásztor szerint ez az eseménysorozat nyilvánvalóan nem a homoszexuálisok jogainak tiszteletben tartásáról szól, hanem egy „könnyed életstílust népszerűsít”, amely nem felelős és nem méltóságteljes. Előzőleg Václav Klaus cseh államfő is bírálta a prágai polgármestert a rendezvény megtartásáért.

A Magyar Nemzet (Visszavonatnák… 2.o.) röviden, néhány sorban, a Népszabadság (Tiltakozik… 2.o.) hosszabban közli, hogy az egyházügyi törvény visszavonására szólította fel a magyar kormányt a Freedom House. A jogvédő szervezet kifogásolja, hogy a törvény csak 14 vallási csoportot ismer el. Paula Schreifer, az FH érdekképviseleti igazgatója „diszkriminatívnak és a liberális demokráciával összeegyeztethetetlennek” minősítette a jogszabályt.

A Hetek folytatja a keresztényüldözések történetét bemutató sorozatát. Ezúttal Morvay Péter és Ruff Tibor Hármas ugrás a semmibe (12–16.o.) címmel felidézik: amikor Európában nyilvánvalóvá vált a hagyományos történelmi kereszténység csődje a XIX. században, három rendkívül radikális gondolkodó kísérelte meg szinte egyszerre a végleges szakítást a zsidó–keresztény kinyilatkoztatással: Marx, Nietzsche és Freud. „Követőik egy évszázaddal később a kinyilatkoztatás két népe, a zsidók és a keresztények üldözésének soha nem látott szellemi, intellektuális és politikai mélységeit érték el… A három ’nyugati próféta’ gondolkodásmódjának idő- és térbeli egybeesése és gondolati egysége nyilvánvaló: a zsidó–keresztény kinyilatkoztatás erkölcsi rendszerének, ember- és világképének radikális felszámolása. Tanításuk megdöbbentően nagy és nagyon erőteljesen keresztényellenes hatással van a Nyugat és ezen keresztül az egész világ gondolkodásmódjára. Nemcsak a kommunizmus és nácizmus rémuralma köszönhető nekik, hanem az a ’toleráns megvetés’ is, amely a modern demokráciákban az elkötelezett keresztényeket világnézetük miatt ma is körülveszi. Ez utóbbiaknak pedig azon is érdemes elgondolkozniuk, hogy a korábbi ’keresztény Európának’ milyen hibái vezethettek hitük e szélsőségesen heves elutasításához.” A két szerző arra is emlékeztet azonban, hogy Marx, Nietzsche és Freud mellett volt egy hozzájuk hasonlóan szenvedélyes és modern gondolkodó, aki az ellenkező irányba hajtott végre ugyanilyen radikális ugrást. A dán Soren Kirkegaard ugyanolyan mélyen felismerte a „protestáns keresztény társadalom” szellemi csődjét, mint az említettek, de nem a semmi, hanem az Isten irányába hajtotta végre „a hit ugrását”, amint ő nevezte. Írásaiban – pl. A keresztény hit iskolája – megkülönbözteti a kereszténység két létformáját, a történelmileg megvalósult európai kereszténységet (amelyet álkereszténységnek tart) és a valódi, radikális, krisztusi kereszténységet. „A kereszténységet nem szabad megvédeni, mert a kereszténység lényegénél fogva mindig támad. És a ’keresztény’ korunkban szükségképpen hátulról támad” – írta Kirkegaard, aki szembehelyezkedett a Biblia-kritikával és a kor összes hasonló népszerű teológiai irányzatával. A racionalista megközelítésekkel szemben azt állította, hogy Isten hangja a szubjektum (az egyén) legmélyén keresztül hallható meg, és nem az ésszerű elemzések szintjén.   

Magyar Kurír