Napi sajtószemle

A Magyar Hírlap (5.o.) Úton a pápai vonat címmel számol be arról, hogy a kelet-szlovákiai Eperjesre (Presov) érkezett pénteken a II. János Pál jelmondatát – Totus Tuus – Mindenestül a tiéd – kezdetű vonat. A speciális vasúti szerelvény Krakkóból indult, és missziós körutat tesz a négy visegrádi országban, Lengyelországban, Csehországon, Szlovákiában és Magyarországon. Szombaton Zólyomban (Zvolen), vasárnap pedig Besztercebányán (Banská Bystrica) lesz látható a Totus Tuus. A szlovákiai körút hétfőn Párkányban (Stúrovo) ér véget, ahol a szerelvényt átveszik a magyar vasutasok.  

A Magyar Nemzetben (Nyitott szívvel 31.o.) Székely János Esztergom-budapesti segédpüspök, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia (MKPK) cigánypasztorációs püspöke nyilatkozik, aki elmondta: nagyon fontos volna tudatosítani a magyar társadalomban, „cigányokban, nem cigányokban egyaránt, hogy ebben az országban mi csak együtt tudunk boldogulni. Meg kell tanulnunk egymást tisztelni, segíteni. Ha ezt nem tudjuk megtenni, mind a két fél számára pokollá válik itt az élet. A cigányságnak is meg kell tenni a maga lépéseit. Sokszor elmondtam már a cigány szülőknek, ha igazán szeretik a gyermekeiket, mindent megtesznek azért, hogy a fiuk, lányuk tanulhasson, és a becsület útján járjon. Az viszont már a többségi társadalom felelőssége, hogy a cigányságtól elvárt ’kezdő lépésekhez’ elengedhetetlenül fontos lehetőségeket megteremtse. És a többségi társadalom feladata is az, hogy az előítéleteket mérsékelje. Az egyik kicsiny faluban élő cigány ismerősöm mesélte, kora gyermekéveitől fogva milyen sok sebet kapott a magyaroktól a bőrszíne miatt. Már kamaszként tisztában volt vele, hogy ezeket az eleven égő sebeket senki más nem tudja begyógyítani, csakis a magyarok. Idővel Pestre került, ott dolgozott, albérletben lakott, és nagyon-nagyon nehezen boldogult. Volt, amikor a pénzéből arra sem futotta, hogy a karácsonyt a családjával töltse. Megtudta ezt valaki abban a keresztény közösségben, amelyikben ez a cigány fiú időnként megjelent és meghívta magukhoz. A fiú alig akart hinni a fülének, izzadt és reszketett, amikor 24-én este a családhoz becsengetett. Tartott attól, hogyan fogadja a családfő, a gyermekek. Aztán, amikor megbizonyosodott arról, hogy mindnyájan szeretettel fogadják, rettenetesen nagy kövek gördültek le a szívéről, a sebei pedig nyomban behegedtek. Minden előítélet rendkívül káros, gyakran önbeteljesítő jóslat is. Az a gyermek, aki abban nő fel, hogy ő rossz és veszélyes, tüskéket növeszt. Sosem szabadna elfelejtenünk, milyen jelentős az az út, amelyet a magyarországi cigányság az utóbbi ötven-száz évben megtett. Minálunk tovább jutottak, mint bárhol Európában – akár a környező országokban élő cigányok helyzetét nézzük, akár az Olaszországban, Franciaországban élőkét vizsgáljuk. Oktatásuk tekintetében mindenképpen, ez annak ellenére is elmondható, hogy az összlakosság oktatási szintjéhez képest nálunk is igen rossz a helyzet. Az egyetemi, főiskolai hallgatók két-három százaléka roma minálunk, ez európai csúcs, sehol másutt nem vesz részt a felsőoktatásban annyi cigány fiatal, mint Magyarországon.” Székely püspök elmondta azt is: „… a cigányságot identitása megerősítésében is segítenünk kellene. Nemegyszer találkozom olyan fiatalokkal, akik negatívumként élik meg cigány voltukat. Volt olyan ismerősöm, aki szinte sírva mesélte, ő mindig azt kérdi Istentől, miért teremtette őt cigánynak? Miért sújtotta őt ily keményen? Abból azonban, aki negatív identitástudattal él, aligha lesz életerős ember, legfeljebb ahhoz a fához lesz hasonlatos, amely a gyökereitől próbál megszabadulni… Ha ráébrednének, hogy a múltjukra büszkék is lehetnének, hogy cigány identitásuk nem ellentétes a magyar identitás vállalásával, tanult emberként bizonyára többen is visszatalálnának a közösséghez, ahonnan származnak. Azok közül, akiket én ismerek, a legtöbb művelt cigány ember büszke magyar is. Ahogyan Péli Tamás, a híres cigány festőművész megfogalmazta: a cigány ember homlokán kettős aranypánt ragyog, az egyik a magyar kultúráé, a másik cigány identitásé, és egyikről sem hajlandó lemondani.”

A Népszabadság (2.o.) Hibás a népszámlálás kérdőíve? címmel idézi Máté-Tóth Andrást, a Szegedi Tudományegyetem vallástudományi tanszékének vezetőjét, aki szerint a 2011-es népszámlálási kérdőívben hibásan szerepel a vallási hovatartozás kérdése, a válaszok emiatt nem lesznek alkalmasak sem a 2001-es népszámlálás eredményeivel, sem nemzetközi eredményekkel való összevetésre, még kevésbé későbbi kormányzati stratégiák és döntések megalapozására. A professzor úgy véli: a kérdőívben szereplő – „Mely vallási közösséghez, felekezethez tartozónak érzi magát?” – fordulat nem népszámlálási, hanem valláskutatási kérdés. A KSH későbbre ígért reagálást.

A Magyar Nemzet (Ferencesek… 2.o.) néhány sorban beszámol arról, hogy a Parlamentben ünnepelte nyolcvanéves jubileumát az esztergomi Temesvári Pelbárt Ferences Gimnázium és Kollégium. A rendezvényen Schmitt Pál köztársasági elnök kitüntetéseket adott át az intézménynek, illetve Reisz Péter Pál korábbi és Tokár János jelenlegi igazgatónak. Kövér László házelnök levélben üdvözölte az iskolát. 

Ugyancsak a Magyar Nemzetben (7.o.) Kristóf Attila Én nem tudom… (ki különc és ki kolonc?…) címmel reagál Kertész Ákos írónak az Amerikai Népszavában megjelent állítására, hogy a magyarok genetikusan alattvalók. Kristóf Attila kifejti: ő maga sem elégedett a magyarsággal, de szerinte nem a génekben van a hiba, „Ránk elsősorban a teljes elbizonytalanodás jellemző, amelyben egyetlen biztos pont van: a túlélés kényszere.” A Magyar Nemzet publicistája emlékeztet rá, hogy Antall József, a rendszerváltozás utáni első szabadon választott kormányfő azzal a sóhajjal halt meg: „Keresztény Magyarországot akartam, mert csak annak van jövője.” Kristóf hozzáteszi: „Ez az ábránd, amely ellentmond – nagy többségben valláskerülő – lényünknek és génjeinknek, sokféle valóban létező jellem- és egyéb hibáinkra gyógyír lehetne. Miként, mint tudjuk, a közös istenhit egész népeket és nemzeteket képes összetartani. Hogy ez Európában most nem divat, s ha így történne, megint csak különcök és koloncok volnánk? Én nem tudom…”

Magyar Kurír