Napi sajtószemle

A Népszabadság (3.o.) Kihallgatják a pápa komornyikját címmel számol be arról, hogy egy vatikáni ügyész megkezdte kedden a szentszéki dokumentumok ellopásával, majd az olasz sajtónak történt kiszivárogtatásával gyanúsított Paolo Gabriele, XVI. Benedek pápa komornyikja kikérdezését. A kihallgatáson jelen volt Gabriele két védőügyvédje is. Az ügyésznek arról kell döntenie, hogy elegendő bizonyíték van-e a május 23-án őrizetbe vett komornyik bíróság elé állításához, lopás vádjával. A Népszabadság megemlíti azt is, hogy a hét végén a La Repubblica három újabb dokumentumot ismertetett, amely a lap szerint azt bizonyítja, hogy Gabriele csak egy a kiszivárogtatás szereplői közül, és nem is a legfontosabb. Az olasz újság szerint valójában hatalmi csatározásról van szó a háttérben. A keddi Corriere delle Sera pedig fölteszi a kérdést: miután már megindult a vizsgálat a Vatikánban a kiszivárogtató után, a komornyik miért tartott a fiókjában továbbra is dokumentumokat, ahogy a vatikáni bejelentés állította az őrizetbe vételkor.

A Népszava (9.o.) Folytatódik a Vatileaks-ügy címmel számol be a fentiekről. A lap emellett idézi Tarcisio Bertone államtitkárt is, aki az olasz állami televízióban azt állította, hogy szervezett támadás zajlik a pápával szemben. Kifejtette: intézményes támadások mindig voltak ellene, a mostani azonban mindent felülmúl, látható ugyanis, hogy mennyire alaposan megszervezték ezt az akciót. Az államtitkár hangsúlyozta: a támadás nem félemlíti meg XVI. Benedeket, de hozzátette: az a legszomorúbb, hogy a bizalmas információk kiszivárogtatásával megsértik a pápa privát szféráját.

A Magyar Nemzetben (7.o.) Pilhál György Elsajnált haragszó címmel reagál arra, hogy a három hazai történelmi keresztény egyház nem teljesítette Kovács Zoltán államtitkár kérését, hogy június 4-én fél ötkor, a trianoni békediktátum 92. évfordulóján szólaljanak meg a harangok a templomokban. A cikk szerzője szerint a harangszó „nem pusztán a liturgia protokollja, jóval több ennél; bizonyság rá a történelem. Az elutasítás oka inkább az lehetett, egyházaink nem kívánnak állást foglalni Trianon ügyében. Az egyház nem politizálhat – mondják odaát, bár ez nem is igazán politika. Sokkal több annál.” Pilhál fölteszi a kérdést: „És a déli harangszót hová tegyük? Abban nem volt politika, hogy III. Callixtusz pápa 1456-ban máig élő rendeletté tette: harangszó emlékeztesse a kereszténységet Hunyadi János nándorfehérvári győzelmére? Az világpolitika volt; Nándorfehérvár nem egy országot – egész Európát akarta megcsonkítani. Vitatja-e ma valaki a pápai harangszót?”

A Magyar Demokratában (3.o.) Bencsik András Hídország legendája címmel írja: „Azzal áltatjuk magunkat, hogy a keresztény Európa bástyája voltunk, habár inkább híd lennénk Nyugat és Kelet között, azt engedve át, aki megfizeti a hídpénzt. Mert ami a keresztény Európát illeti, tudatom a három történelmi egyházzal, hogy a harangok nemcsak ’istentiszteleti alkalmakkor, illetve az egyház liturgikus rendjéhez kapcsolódva” szólalnak meg, hanem nagy vészek és nagy örömök idején is, például délben. Amikor pedig 1945. május 8-án véget ért a második világháború, Párizs és London minden harangja megállás nélkül zengett és bongott.”

A Népszabadságban (11.o.) Aczél Endre Magyar templom? címmel tényként szögezi le, hogy a románoknak és a szlovákoknak Trianon nem gyász, az a magyaroknak az, nekik viszont ünnep, „ami a magyaroknak ünnep, nekik irredenta jelképiség. Ha ezt a gondolati szálat továbbgörgetjük az egyházak felé, megérthetjük, hogy mi indította valójában tartózkodásra a magyar egyházfőket, kivált a római katolikus Erdő Péter bíborost, aki gyanúm szerint prímszerepet vitt a harangok elnémításában, kollégái szolidaritásának elnyerésében. Minden bizonnyal az, hogy a közkézen forgó ’jobbos’ szóhasználattal ellentétben nincsenek ’magyar templomok’, azaz Isten házainak nincs nemzeti jellegük, csak és kizárólag felekezeti. A templom (hacsak nem ’két pogány’ között él az ember, mint a lengyelek) nem a nemzeti összetartozás, hanem az egyugyanazon vallási közösséghez tartozás tere. Ebből adódóan a felvidéki szlovák és magyar katolikusok, amiképpen az erdélyi román és magyar katolikusok (plusz görögkatolikusok) ugyanabba a templomba járnak, és a liturgia két, olykor… három nyelven szólal meg. Itt, Magyarországon nekünk csak azt kell elgondolni, hogy a felőlünk jövő harangzúgás milyen érzelmeket váltott volna ki szlovákokban és románokban a saját egyházukkal szemben. Pláne ha az ő templomaikban is megszólalnak a harangok… Minimum ellenségeset, és a r. k. egyház sokkal bölcsebb annál, mintsem, hogy ilyesmit igényelne.”

A Magyar Demokratában (A remény erőt ad 21–23.o.) Szászfalvi László egyházügyi államtitkár nyilatkozik, aki a közelmúltban Rómában tárgyalt a magyar állam és a Szentszék közötti kapcsolatokról. Elmondta: az új magyar Alkotmány, a belőle következő új egyházi törvény, de számos sarkalatos törvény is hatással van az állam és az egyház viszonyára. „Most létrejön majd egy olyan ad hoc bizottság, ami ezt szakterületenként végigtárgyalja az oktatástól az egészségügyön át a szociális ellátásokig, és a végén a szentszéki-magyar vegyes bizottság asztalára letesz egy javaslatot a kívánatos változtatásokról. Úgy látom, egy év alatt elvégezhető ez a munka.” Szászfalvi László emlékeztetett rá: „Miközben a francia felvilágosodás hirdetői fennen lobogtatták az istentagadás zászlaját, aközben az ész istennőjének szobrait állították be a templomokba, és azokat imádták. Nagyon sötét folyamat indult el akkor, és sokan ma ezt gondolják a világosság kezdetének. Ha az elmúlt húsz év folyamatait elemezzük egy picit, akkor láthatjuk, hogy különböző egyházpolitikai megoldások váltották egymást. Érdekes módon, amikor nemzeti kormány vezette az országot, akkor az egyház és az állam kapcsolata jobb lett, nagyobb bizalom volt a két fél között, amikor pedig a baloldal került többségbe, elhidegült a viszony. Annyira így volt ez, hogy még számszerűen is kimutatható, hogy például az egyházi kárpótlás a szocialista kormányok idején lelassult, vagy ha az egyházi iskolák ügyét vesszük, négymilliárd forintot nem kaptak meg néhány év alatt abból a támogatásból, ami törvény szerint járt nekik. Az első Orbán-kormány idején kialakult egy nagyon jó, mondhatni példamutató egyházpolitikai modell, amit Balog Zoltán és Semjén Zsolt hoztak létre, amelyet magyar modellnek is nevezhetünk. Ezért két évvel ezelőtt csak az volt a feladatunk, hogy az új helyzethez igazodva, hiszen egy új alkotmányos rendszert hoztunk létre, újragondoljuk a két fél kapcsolatrendszerét.” Az államtitkár elmondta azt is: „Éppen az egyházak kis közösségeiben tevékenykedik a legtöbb önkéntes segítő, akik kitartóan és észrevétlenül végzik a dolgukat, segítik az elesetteket, az időseket, a gyermekeket, és sohasem kerülnek az újságok címlapjára. A feladatunk most az, hogy ezt a segítő erőt próbáljuk meg az új kihívásoknak megfelelően az átalakuló rendszerbe beilleszteni.”

A Magyar Nemzet (Elhunyt… 15.o.) közli, hogy 80 éves korában a leányfalui református szeretetotthonban meghalt Vékey Tamás író, a Magyar Írószövetség tagja. Versei több kötetben jelentek meg: Az Ige testté lett (1980); Az Evangélium sodrában (1983); Én Uram és én Istenem (1992); Áldás és erő (1992). Vékey Tamás publikált a Confessióban, a Vigiliában, a Reformátusok Lapjában.

Magyar Kurír