Napi sajtószemle

A Magyar Hírlap (Kész a rendelet… 2.o.) közli, hogy megjelent az egyházi költségvetési céltámogatások felhasználásának szabályairól szóló kormányrendelet a keddi Magyar Közlönyben. A törvényerőre emelkedett rendelet szerint a kormány megállapítja, hogy az állam támogatja az egyházak által fenntartott levéltárak, könyvtárak, múzeumok és más gyűjtemények működési, gyarapítási feladatait, a meglévő állomány restaurálását, rendszerezését, közhasználatuk biztosítását, valamint az egyházi közművelődési intézmények működését. A rendelet szerin az egyházak belső szabályaik szerint döntenek a nekik biztosított költségvetési támogatás felhasználásáról, az összeggel elszámolnak a érintett évet követő január 31-ig.

A Heti Válaszban („Senki sem tette kötelezővé Nyirőt” 19-21.o.) Jelenits István piarista szerzetes tanár nyilatkozik, aki elmondta: a Corvin-lánc birtokosaként kötelességének tekinti véleményének kifejezését, de hangsúlyozza, hogy nem tervez „kurzuslovagként” megszólalni. Felhívja a figyelmet, senki sem tette kötelezővé sem Wass Albertet, sem Nyirő Józsefet. „A tanár számára egyes témák feldolgozásához ajánlott szerzőkről van szó. Tudom, benne voltam a tervet véleményező egyik bizottságban… A Nyirő-probléma általános kérdéshez vezet: elválasztható ember és alkotás? Szerintem nem. Ugyanakkor nem kell kifogástalan embernek lenni ahhoz, hogy valaki érdekes író legyen… Mircea Eliade személyét sem negligálhatjuk azért, mert szolgálta az Antonescu-kurzust. Sinka István parasztköltészete századunk tanulságos színfoltja, pedig őt a nyilasság érintette meg. Egy szerző irodalmi működését nem feltétlenül határozta meg, hogy milyen politikai szerepekbe sodródott… Nyirő vagy Wass Albert nyilván nem tartoznak a legjobbak, a mindenképpen kötelezők közé. Viszont ha egy tanár az irodalomórán a két világháború közötti Erdély világát akarja áttekinteni, akkor tarthatja őket érdekes, helyi szempontból fontos színfoltnak. Nem a magyar irodalom nélkülözhetetlen alakjaiként fog beszélni róluk.” A piarista szerzetes elmondta azt is: nem emelne szobrot Prohászka Ottokárnak Budapesten, az egykori székesfehérvári püspök „nagyon nagy és összetett személyiség volt, őszinte szociális érzékenységgel. Akik ellene szólnak, talán nem is ismerik az életét igazán, csak a számukra sértő megnyilatkozásait. Pedig Prohászkát nem szabad kizárólag a zsidósággal kapcsolatos mondatai alapján megítélni. Ezeknek a megjegyzéseknek az erejét a történelem akusztikája sokszorozza meg. Amikor a zsidóságra mutat, inkább a magyar vidékies tunyaságot ostorozza. Ő, aki maga is nagyrészt tót és német származású volt… Száz év múlva talán már Prohászka szobrának felállítása sem kelt ekkora hullámokat.” Jelenits István arról is szólt, hogy európai viszonylatban sem tartja helytelen célnak, hogy az egyház által vallott értékeket a politika is fogadja be. „Ez nem jelenti azt, hogy a politika aláveti magát az egyháznak. Az egyházi iskolákról szóló vitát pedig sokszor rossznak látom. Az iskolák 1948-as államosítása után nyolc katolikus iskola maradhatott meg, majd a rendszerváltozás után ez a szám felment az összes iskola négy százalékára. Tegyük fel, hogy ez a szám máról holnapra megduplázódik: az egész oktatás rendjében még az sem lenne elviselhetetlenül sok, inkább még mindig elképesztően csekély.” A kereszténység és politika kapcsolatáról a piarista pap tanár felidézte, hogy egyszer a KDNP-nek tartott előadásában kifejtette: a marxizmus szerint „a politikusnak azért kell hatalomra kerülnie, hogy keresztülverje csoportjának érdekeit. A keresztény embernek viszont nem az a feladata, hogy a kereszténység érdekeit a politikában érvényre juttassa, az a kötelessége, hogy a közjót szolgálja, hogy azt tegye, ami egész közösségének javára van. A keresztény politika olyan, mint a kovász: megerjeszti a tésztát. Vagyis nem győzni akar, hanem azt akarja, hogy kenyér legyen a tészta. Azt tanácsoltam a KDNP tagjainak, hogy lássák: a kereszténység közéleti szerepe nemcsak színleg, hanem a dolgok legmélyén a másik megszólítására irányul, és tanulni is kész a másiktól; nem kell vereségként megélni, ha egyszer-egyszer azt látjuk, hogy a másik is ugyanazt akarja, mint mi.”

A Magyar Nemzetben (Prohászka Ottokár sokakkal állt harcban 5.o.) Frenyó Zoltán vallásfilozófus, Prohászka-kutató nyilatkozik, aki állítja: „Prohászka Ottokár nem volt antiszemita. Aki az ő törekvéseit történeti kontextusban vizsgálja, és arányosan látja életművét, valamint ismeri valamennyi megnyilatkozását, láthatja, hogy nem volt zsidóellenes. Prohászka a keresztényszocializmus vezéralakja volt. Egész életműve – és nem egyes kiragadott részei – alapján egyetlen célja a keresztény magyar kultúra erősítése volt. Ő azoknak az ellentétes irányzatoknak volt az ellensége és bírálója, amelyekkel az igazi kereszténység, az új ember melletti kiállása során mindig szembetalálta magát… ateizmus; merő racionalizmus; hamis és egyoldalú felvilágosodás; osztályharcos marxizmus; ernyedt polgári dekadencia; szélsőséges individualizmus; korlátlan liberalizmus; önérdekű vadkapitalizmus; szektás és vallásellenes szociáldemokrácia; parttalan demokrácia; bolsevizmus; a zsidó szellem destruktív és keresztényellenes elemei;…magyar tunyaság; buta, pimasz, primitív ember;… földbirtokosság; maradi egyház; privát katolicizmus; kalandor politika; álkereszténység.” Frenyó idéz Prohászka Ottokár Az én antiszemitizmusom című könyvéből: „Az én antiszemitizmusom nem gyűlölködés, hanem a nemzet emelése, szellemének ébresztése… Nincs nekem más törekvésem, mint kereszténységgel, idealizmussal, nemzeti érzéssel telíteni az ifjúságot, a fáradt lelkű intelligenciát… Ez nem antiszemitizmus, hanem hungarizmus.” A vallásfilozófus 1998-ban kiadta Prohászka Ottokár 1911-ben kiadott, annak idején indexre tett könyvét, hogy mindenki megismerhesse. Leszögezte: „Prohászka Ottokár programja, tézisei, mondanivalója ugyanis mindmáig érvényes. Az ő programja ötven évvel megelőzte a világegyházat, és száz évvel a magyart… Ő sokoldalú történelmi személyiség volt, munkásságának bemutatását nem lehet egyetlen szempontra szűkíteni. Azt, hogy zsidóellenességének kérdése lépten-nyomon viták középpontjába kerül, két okra vezethető vissza. Egyrészt közéleti tevékenységének nem elhanyagolható jelentőségű problémájáról van szó. S aki valóban a teljesség igényével foglalkozik Prohászka életművével, előbb-utóbb állást kell foglalnia a tekintetben, hogy mit gondolt a politikus-püspök a zsidókról. Másrészt Prohászka állítólagos zsidóellenességéből egyértelműen a magyar belpolitika szereplői csinálnak problémát. Nézetem szerint nem tennénk jól a hitnek és annak az ügynek, amit képviselt, ha alakját így jellemeznénk.”

Magyar Kurír