Napi sajtószemle

A Magyar Hírlap (6.o.) A keresztények fizetik a legnagyobb árat címmel számol be arról, hogy Justin Welby canterbury érsek, az anglikán egyház vezetője a Daily Telegraph angol lapban arra szólította fel a brit törvényhozást, hogy ne siessék el a Szíria elleni katonai támadást, mert annak beláthatatlan következményei lehetnek az egész arab világban. Az MH emlékeztet rá, hogy Besara Butrosz Rai bíboros, az antióchiai maroniták pátriárkája a napokban a Vatikáni Rádióban arra figyelmeztetett, hogy a közel-keleti háborúkért a keresztények fizetik a legnagyobb árat. Elmondta: „Bizonyos muszlim csoportok, maguk sem tudják pontosan miért, a keresztények elleni támadásban vezetik le indulataikat. Ott, ahol káosz uralkodik, vagy konfliktusok robbannak ki, mindig a keresztényeket teszik meg bűnbakká.” Az orosz ortodox egyház is aggodalmát fejezte ki amiatt, hogy a Nyugat katonai beavatkozásra készül. Ilarion metropolita, a moszkvai patriarkátus külügyi osztályvezetője leszögezte: mindenekelőtt a keresztények vannak veszélyben, „akiknek a sorsával senki nem törődik.”

A Magyar Nemzet (5.o.) Változások az új tanévben című összeállítása kiemeli, hogy első és ötödikes évfolyamon most vezetik be a kötelező erkölcstanórákat, amelyek egyházi személy által szervezett hit- és erkölcstannal is kiválthatók. A jelentkezési adatok szerint az elsősök 52 százaléka hittant, 48 százaléka pedig erkölcstant választott, az ötödikeseknél pedig 58:42 az arány a hittan javára. Az óraszám mindkét esetben heti egy, de a hittant iskolán kívül, délután is megszervezheti az egyház.

Ugyancsak a Magyar Nemzetben (6.o.) Sztrilich Ágnes Nem fogadható el az eutanázia címmel reagál a lapban augusztus 23-án megjelent – általunk szemlézett –, Minden második magyar eutanáziapárti című cikkre, amely a Medián felmérésének eredményeit közölte. A Szociális Testvérek Társaságának elöljárója azonban figyelmeztet: „Szellemi mérgezés, emberiség, magyarság elleni bűntett, ha egy statisztikai felmérés eredményét arra használja valaki, hogy népszavazás döntsön, majd később rendelet és törvény a sérült, a szenvedő élet értékességéről vagy értéktelenségéről, s hadd nevezzem nevén: a gyilkosságról, amit szépítve lehet asszisztált öngyilkosságnak is nevezni.” A szerző harmincnyolc évet dolgozott kórházban, betegek mellett, tapasztalatból, meggyőződésből állítja: „a beteg, idős ember számára fontos az a biztonság, hogy engem itt gyógyítani akarnak, és nem meggyilkolni. Már évekkel ezelőtt egy belgiumi utam során szembesültem azzal, hogy ott az emberek többsége nem pusztán olyan kártyát hord magánál, amely a vércsoportját adja tudtul baleset esetén, hanem egy rendelkezést is, hogy őt katolikus kórházba vigyék, ha az utcán rosszul lesz, s ennek oka, hogy nem akarja magát kegyes halállal meggyilkoltatni.” Ágnes nővér több kérdést is föltesz: „Kinek az érdeke állandóan újramelegíteni a túlnépesedési pánikot, amikor a szakemberek már demográfiai télről beszélnek – és nem a javak igazságos elosztására szólítani fel az egyeseket és a társadalmat? Nagybetűs hírként közölni a korrupciós ügyeket, és nem gondolni végig, mi a következménye, ha emberi, gazdasági, társadalmi ’haszon’ valakinek a halála? Ha valaki már materialista értelemben nem ’emberi erőforrás’, akkor le kell selejtezni? Kinek az érdeke a megfogant élet elpusztítása, manipulálása, a szelektív abortuszhoz való jog, lassanként már nemcsak a gyermek neme, hanem szemének színe szerint is? Kinek az érdeke azt sugallni, hogy az intelligensebb, a képzettebb ember eutanáziapárti, csak a maradi és kevésbé iskolázott ellenzi azt? Kinek az érdeke úgy állítani be a dolgokat, mintha a fejlett, haladó Nyugaton ez jól szabályozható lenne, és nem az életellenesség gátszakadása következett volna be? Kinek az érdeke, hogy dönthessen életről-halálról, háborúról és fegyveres beavatkozásról?... Vajon nem arra lenne szüksége elöregedő és megfogyatkozó népességünknek, hogy mindenáron és módon az élet tiszteletére neveljük magunkat és egymást?” A szerző azt is elárulja, hogy tizenkét éve rákos, áttétei vannak, de állítja: „… hálás vagyok minden napért és percért, amit élhetek, és azért is, hogy tanulgatom méltósággal átölelni a szenvedést. Igen, ehhez szükségem van a testvéreim, a környezetem, az orvosaim bátorítására. Köszönöm, hogy ők értékesnek tartják az életemet, fontosnak a tapasztalatomat, segítségemre vannak a mindennapokban. Emberek.”

A Heti Válaszban (60-61.o.) Skonda Mária Nincs nyár kultúrbotrány nélkül? címmel reagál Szörényi-Bródy István, a király című rockoperájuk szegedi, Alföldi Róbert-féle rendezésére, mely nagy vitát és felháborodást váltott ki. A cikkíró megállapítja: „… szegény első szent királyunk fejéről nemcsak a glóriát távolították el, de még a nagy harccal megszerzett koronát sem tették fel rá. Az államalapító nagy uralkodó csak ténfergett és vergődött a hatalmas színpadon, így nemhogy nekünk, nézőknek nem tudta elmagyarázni, kik is vagyunk és hogyan tudtunk túljutni ezer év viszontagságain, de ő maga is folyamatosan önazonosulási problémákkal küzdött. A rendező azonban nem: gátlástalanul tiporta meg egy boldoggá avatott királynő tisztességét, akitől egyébként több itthon és külföldön is szentként tisztelt királyi sarj származik. Ez a magyar királyi ház? Ez a magyar? Sárkánnyá és szégyentelen törtetővé változtatott egy példaképül szolgáló fejedelmi anyát, feleséget, aki családjának, népnek egyesítésén, a haza építésén és felemelkedésén munkálkodott. A történelemhamisítástól sem riad vissza a rendező, amikor azt sejteti, hogy az idős fejedelem halálát felesége és az idegenek fondorlata okozta… És persze a kereszt. Eredendő bűnként, minden jövőbeli probléma gyökereként, az elnyomó rendszer jelképeként jelenik meg a színen. A színpadkép felett, a magyar népet bábként manipulálva, gonosz spiritus magisterként ott áll a ’főgonosz’, Asztrik apát. És neki higgyük el a tízparancsolat igazát? Ne kövessük-e inkább a rövid időre helyére lépő, füves cigit szívó sámán erkölcsiségét?” A cikk írója azonban hisz abban, hogy „többen vagyunk annak a tudásnak a birtokában, hogy mi a magyar. Elemi kötelességünk ezt a tudást és értékrendet továbbadni mindazoknak, akiket még könnyen össze lehet zavarni a tehetséges, professzionálisnak tűnő csalárdsággal. Ha nem így lesz, újabb ezer év elmúltával a ’Mi a magyar?’ kérdése magyarok hiányában értelmetlenné válik.”

Ugyancsak a Heti Válaszban (66.o.) Prőhle Gergely Szentségtörés? címmel úgy véli: az István, a király szegedi felújítása kapcsán kirobbant vita leginkább arról szól, hogy hol végződik a rendezői szabadság, és hol kezdődik a provokáció. A Külügyminisztérium helyettes államtitkára biztosnak mondja, hogy „a hazafias pátosz minden megújulást nélkülöző erőltetése ugyanúgy nem vezet sehová, mint ahogy a szakralitást és a hagyományt fenekestül kiforgató megközelítés sem.”

A Magyar Hírlapban (7.o.) Jobbágyi Gábor Alföldi Róbert jogsértéseiről címmel fölteszi a kérdést: sértett-e jogot Alföldi rendezése? A szerző szerint nem is egyet, amikor korlátot nem ismerve élt művészi szabadságával. A Pázmány Péter Katolikus Egyetem tanára úgy véli: az egyik jogsértés a Szent Korona megsértése lehet, ahogyan ős jelképünk „idétlen vastreverzként” jelenik meg.

Magyar Kurír