Napi sajtószemle (3)

Húsvét a sajtóban

A Népszabadság Hétvége című mellékletében (1. o.) Gábor György eszmefuttatását közli húsvét ünnepén. A szerző Isten báránya – újrafestve címmel a Van Eyck fivérek A bárány imádása című oltárképéből kiindulva eljut odáig, hogy azt állítja: a nagy keresztény egyházak a politika foglyaivá váltak. Az egypártrendszert a rettenetes őskonzervativizmusukkal túlélő, a diktatúrával kollaborálni kész, ám az 1945 és 1990 előtti múltjukkal szembenézni képtelen egyházak saját politikai arculatukat a háború előtti „keresztény úri Magyarországban”, s az ahhoz fűződő közhatalmi jogkörök és múltbéli privilégiumaik iránti nosztalgiában találták meg…. Emlékezetes marad az az eset, amikor egy belvárosi templom plébánosa nem gyóntatott meg egy idős nőt, mondván: az asszony hazaáruló, ahogy mindenki az, aki nem a Fideszre szavazott. Az érintett egyházak a jobboldal legitimációs forrásaként és támaszaként – az állam és az egyház elválasztásának alkotmányos elvét figyelmen kívül hagyva – az ideológiai és erkölcsi autoritás szerepére vállalkoztak… A jobboldal vezére a számára kedves egyházakkal karöltve Európa nagyszabású szellemi kiigazításáról beszél, s Isten országának „magasabb rendű célja” lebeg a szeme előtt. A politikai vezető e világi hatalmát – az alkotmányos szempontokat zárójelezve – az isteni autoritásból eredezteti, kijelentve, hogy „az Isten-félelem a hatalom végső korlátja”, s hangsúlyozván, hogy „az Istent nem félő politikusoktól mentsen meg bennünket a Jóisten.” A nemzet lelki vezetője önnön isteni legitimációjára és a kiteljesedő üdvrendre talál rá, amikor emlékeztet arra, hogy szentté avatatott elődje, István király épp Altcsútdoboz mellett ajánlotta fel az országot a Szűzanyának. A nemzet spirituális vezetője és református lelkész főtanácsadója által kijelölt út egyértelmű, a „nemzetstratégia részeként” az „egyházak központi szerephez jutnak”, s ebben a személyiség és szakrális átnevelés a hittanon keresztül centrális helyet foglal el. Ennek a politikai és választási szent szövetségnek a jegyében hagyják az egyházak szó nélkül azt, hogy szent tanaik olykor a legdurvább blaszfémia célpontjaivá válnak (pl. amikor a megváltóban Orbán előképét ismerik fel prominens jobboldali személyek), s ezért hallgatnak az egyházak, amikor a keresztény hit középponti elemei zsibvásári módon keverednek a legkülönfélébb pogány-barbár hitvilágokkal, sámánizmussal, szívcsakrával, lóáldozattal, kilencszer kicsavarodó DNS-lánccal, valamint zsidótlanított és szkítára átszínezett Jézussal. Ez az a furcsa szent szövetség, amely a zsidókat mentő és velük közös sorsot vállaló Salkaházi Sárát boldoggá avatja, miközben oktatási intézményeket nevez el a konzervatív antiszemita ideológia vezéralakjáról, a numerus clausus egyik szellemi atyjáról, Prohászka Ottokárról, s ugyancsak ez a szent szövetség tűri meg sorai között az évek óta saját keresztény hagyományát megcsúfoló, mocskos szájjal zsidózó református lelkészt. Nem az a baj, ha az egyház politizál, társadalomban élő szervezetként miért ne tenné ezt? A baj inkább az, hogy a legdirektebb és sokszor legszínvonaltalanabb pártpolitikai csatározásokba belefolyva, óhatatlanul az egyik oldal segédcsapatává devalválódik, melynek során egyes papok és lelkészek konkrét szakmai kérdések (ön) felkent szakértőiként vezetik félre híveiket.” A cikkíró szerint a II. Vatikáni Zsinat ”nem véletlenül intette a katolikus egyházat, hogy ”az egyház semmiképpen sem elegyedik a politikai közösséggel, és nincs kötve semmilyen politikai rendszerhez. A politikai közösség és az egyház függetlenek egymástól a maguk területén: ott autonómiájuk van.” Gábor György hozzáteszi: „Igaz, a zsinati atyák még ismerték a hagyományaikat. Miként a Van Eyck fivérek is. Kár átmázolni Isten bárányát.”

A Népszava Szép Szó című mellékletében (1.o.) Donáth László Júdás-vasriációk címmel lehetségesnek tartja, hogy a Jézust eláruló Júdás „másképpen gondolkodott Izrael hivatásáról a népek között, a birodalom iránti lojalitásról, az adófizetésről és Pilátusról, a kozmopolita hellenista szellemiség veszélyeiről, a farizeusokról és a zelótákról, azokról a történelmi érdekellentétekről, amelyek a tanítványi közösséget is megosztották, de nem vitázott. Csak arról tudunk, hogy a pazarlás miatt háborgott a lelke, sajnálta a szociális célra gyűjtött adományt a mester luxusigényének kielégítésére fordítani. Az evangélium nem tudósít arról, miért árulta el Jézust, miért akarta a halálát. Minden árulást meg lehet magyarázni. De az ideológia semmivé oszlik, ha nyomában embereket tesznek tönkre.” A cikkíró fölteszi a kérdést, hogy áruló-e az, aki nem csak nem tör a másik életére, de tette révén a közösség javát vagy csupán életben tartását szolgálja? Az evangélikus lelkész azokra az egyházi vezetőkre és világi elöljárókra gondol, „akik 1948 és 1990 között a belügyminisztérium különféle hivatalai és megbízottjai révén az államapparátus cselédjévé lettek. A mai magyar köznyelv ügynököknek mondja őket… Egyről sem tudok, aki önként nyilvánosságra hozta volna, mit tett, senkiről sem, aki önkezével büntette volna magát. Ügynökeink nem vállalnak rokonságot a vörös hajú, kancsal, sárga ruhás és pénzeszacskót szorongató Júdással: egyházukat és népüket szolgálták, úgy, ahogyan lehetett, ha egyáltalán valaki, majd az Isten ítél róluk. Erről semmi kétségem. Mégis, az egyre idősödő, kvázi tisztességben, kvázi tekintéllyel élő lutheránus vamzereknek jó tudniuk: a történelem is ítél. Az Örökkévaló a történelmet kinyilatkoztatása eszközeként használja üdvözítésünkre… Nekem, jámbor kereszténynek elég azt tudnom, hogy besúgóvá lett hitsorsosaim emlékeznek..” Donáth hangsúlyozza: „bizony, a vamzer is üdvözülhet, ha megtér. És ha megtért, többé nem vamzer ő…?!”

A Magyar Nemzetben (7. o.) Joó István Húsvét és távlat címmel János apostolt idézi: „Az Isten szeretet.” A cikkíró figyelmeztet: „Szeretetének végtelen mélységébe igenis beletekinthetünk. Nem azért, hogy szédelegjünk, hanem hogy lelkiképpen feléledjünk. Hogy-hogy nem számoltam én olyan kegyelmes Istennel, aki kész a szentségén esett sértés eltüntetésének árát átvállalni, saját fia vérét nem kímélve? – döbben rá egyszer az újjászületésekor minden keresztény.” Joó István egy igehirdetőt idéz: „Tekints a Golgotára és megtudod, mennyire tűrhetetlen Isten szemében a bűn, és hogy téged mégis mennyire szeret.” A cikkíró állítja: „Ha akkora idegenség idején, mint amekkora az ország három részre szakadásakor prédálhatott, nem lettek volna tömegével olyan emberek, akik a húsvéti hittel végezték hivatásukat, ma bizonyosan nem volna magyarság. Bizonyosan nem volnának – sajnos tömegével – olyan mai magyarok, akik a televízió rabjává válva, netán egy divatos hiedelembe, vagy éppen az egzisztenciális gondokba feledkezve hagyják kiesni kezükből keresztény örökségüket. Mi több: személyes üdvösségük lehetőségét… A mi legnagyobb problémánk nem a képtelenül nemzetietlen kormányhatalom. Nem is a legújabban magát a nemzet vezetőjeként elszóló kormányfő… Minálunk most a távlattalanság érzete a legpusztítóbb baj. Pedig a távlatok akkor is léteznek, ha a főprivatizátor már semmit nem tud elprivatizálni az országból, kivéve önmagát, mondjuk a moszkvai Gazprom-palotába. Mivel múlóban az ország kereszténysége, mind többen vakká válnak a távlatok iránt. Szerintünk kizárólag a mostani hatalmi garnitúra letűnésével tárulhat fel perspektíva. Ez a fajta magyar mintha csak politikai üdvösségben tudna gondolkodni. A másik magyar valamifajta wellnes-üdvösséget kíván. Örömöcskéket pillanatról, pillanatra, a kenyérgondok, vagy a rendbehozhatatlannak tűnő magánélet szorongásai helyébe. Pedig nincs az a rumli kívül és belül, házban és hazában, amelynek megoldása nélkülözhetné az üres sír nyitotta távlatot.”

A Magyar Hírlapban (13., 14. o.) Bolberitz Pál Valóban feltámadt címmel leszögezi: „A keresztény hit központi tanítása a föltámadás és az örök élet. Arra már gondoltak a régi görögök is, hogy az emberi szellem más minőség, mint a test, nem mennyiségi kategória, ezért annak a halál után tovább kell élnie. Sokan hittek a lélek halhatatlanságában is, de a testtel nem tudtak mit kezdeni. Rossznak és halandónak tartották. Íme a keresztény jó hír: a test nem önmagában rossz, hanem a bűn teheti rosszá. A lélek sem nem jó, sem nem rossz, a bűn rosszá teheti, az erény jóvá teheti. Krisztus föltámadásában ott áll előttünk az integrális ember, aki testből és lélekből áll. Ez az integrális ember mégis a lélekre teszi a hangsúlyt. A test legfejlettebb formája az a test, amelyet egészen átjár a szellem ereje, a tudatosság és a szabadság. Az, amit mi anyagnak – az emberi test formájában legfejlettebb anyagnak – nevezünk, nem az utolsó fázisa a fejlődésnek, hanem csupán egy alacsonyabb fokú fejlődési szint. Ezt Krisztus föltámadásából tudjuk meg. Krisztus föltámadt testében ott áll előttünk az omega, a fejlődés végpontja. Abszolút jövő vár az emberre. Krisztus teste fölött nincs hatalma az általunk ismert természeti törvényeknek. Ha akarja, aláveti magát nekik, ha akarja, föléjük emelkedik, mert a szellem ereje teljesen átjárja, hiszen ő egészen isteni. Krisztust emberi természete szerint az Atya föltámasztotta a halálból, a Szentlélek erejével. Ezzel hitelesítette egyszülött fia minden szavának igazát, minden tettének és áldozatának belső igazságát.” A teológus szerző Szent Pált idézi, aki azt mondja, hogy amikor megkeresztelkedtünk, Krisztussal együtt eltemetkeztünk a halálba, mert a régi életünk meghalt. Az újjászületés vizében újjászülettünk, és azzal, hogy hívők lettünk, megkezdődött testünk föltámadása. Bolberitz rámutat: „Ezt csak a hit „röntgenszemeivel” lehet látni, csak a hitből fakadó szeretettel lehet megtapasztalni, és csak a szeretetből táplálkozó bizalommal lehet ennek végső kifejletét remélni. Isten országa bennünk és köztünk van, Krisztusban már győzött az Isten elgondolta ember. Földi életünk nem más, mint feszültség a múlt és a jövő között. A múlt föltámadása történelmi eseménye, a jövő Krisztus második eljövetele halálunk órájában és a világ végén. A mi feladatunk ezt a közbeeső időt úgy leélni, hogy a hit által, a remény erejében, és a krisztusi szeretet tetteiben az új embert építsük magunkban. Ezt kaptuk az egyháztól, annak élő tagjaitól és ezt kell továbbadnunk embertársainknak és az utókornak.”

A Magyar HírlapbanA halál mint fiziológiai leírás  (14-16.o.) egy önmagát hívő reformátusnak valló, név nélkül nyilatkozó szívsebész elmondta, hogy az evangéliumok leírása Jézus szenvedéséről és haláltusájáról orvosilag teljesen hitelesek. Szerinte a halál három óra alatt bekövetkezhetett, Jézus emberi fogalmakkal kibírhatatlan szenvedéseken ment keresztül. A szívsebész szerint a műtőasztalon fekvő Jézusnak lehettek volna esélyei az életben maradásra, de ezt csak nagyon óvatosan mondja. Kocsis L. Mihály interjúkészítő közbevetésére – „akarhatjuk-e, hogy a történelmi Krisztus, az ember, életben maradjon” – a szívsebész azt válaszolta: „Az ember fia talán, Isten fia nem. Nem ez volt a dolga a földön. Talán az ment most fel minket az istenkáromlás bűne alól, hogy tudván, még akkor is meg lehetett volna menteni – még magasztosabb, jelentősebb a halála. A halált választotta, hogy kereszthalálával megváltson mindannyiunkat. Néha félremagyarázzák Krisztusnak a keresztfán tett szavait: ’Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?’ Vannak, akik azt gondolják, hogy Krisztus ebben a kritikus pillanatban elveszítette Istenbe vetett feltétlen bizalmát. A hitét! Nem szabad azonban megfeledkezni arról, hogy ezek a huszonkettedik zsoltár kezdő szavai, és az a zsoltár a legkevésbé sem az Istenbe vetett hit elvesztéséről szól. Ennek a zsoltárnak a szavai csengenek vissza máskülönben az evangélium szavaiban akkor is, amikor azt olvassuk, hogy a köpenyére kockát vetettek a római katonák. Vannak olyan ábrázolások, amelyeken a lándzsát tartó, lándzsáját Krisztusba döfő római katona, a hívővé lett Longinus egyik kezével a szemére mutat. A hagyomány szerint rossz volt a fél szeme, s azt remélte, hogy Krisztus kifreccsenő vére meggyógyítja. Jézus Krisztus azonban nem csupán egyes emberek életét tette jobbá ’csodás’ gyógyításaival, hanem mindannyiunkét. Amikor azt válaszolja az Istent félő latornak, hogy ’Bizony mondom néked: ma velem leszel a paradicsomban’, akkor is mindannyiunknak ígéri meg, hogy megemlékezik rólunk, amikor eljön az ő országa…”

Magyar Kurír