Napi sajtószemle

A Népszava (Bizottság előtt… 3.o.), a Magyar Hírlap (Az egyházak… 3.o.) és a Magyar Nemzet (Egyházi vezetők… 4.o.) hírt adnak arról, hogy a történelmi egyházak kezdeményezésére tart külön ülést szeptember 22-én kedden a parlament emberi jogi, vallásügyi bizottsága. Balog Zoltán, a testület fideszes elnöke elmondta: Erdő Péter bíboros prímás, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia elnöke személyesen jelezte neki, hogy részt vesz az eseményen, a reformátusok mellett az evangélikusok, illetve a zsidó hitközségek szövetségének vezetése is bejelentette, hogy jelen lesznek. Balog Zoltán hangsúlyozta: „Úgy hallottam, az egyházak körében az is felmerült, hogy nyugodtan szüntessék meg a Hiller-tárcánál lévő egyházi kapcsolatok titkárságát, kár azért a 40 millió forintért, mert ott munkát érdemben nem végeznek. Nekem is ez volt a tapasztalatom.” A Magyar Nemzet egyházi forrásokból úgy értesült, egyrészt azért fogyott el a türelem, mert a személyi jövedelemadóból felajánlható egy százalékot nem a törvényi előírásoknak megfelelően egészítené ki jövőre a kormány, másrészt pedig azért, mert a zárszámadási tervezetben ismét kipontozva maradt az egyházi közoktatási és szociális kiegészítő támogatás elszámolása.

A Népszabadságban (11.o.) Országh István Egy – ház?! címmel népegyházaknak nevezi a történelmi egyházakat, szemben a szabadegyházakkal, például a Hit Gyülekezetével, hangsúlyozva, hogy két különböző struktúráról van szó, ezért nincs igazuk azoknak, akik azt kérdezgetik: ha az utóbbiak el tudják tartani magukat, az előbbiek miért nem? A szabadegyház teljes egzisztenciális elkötelezettséget igényel, azaz rendszeres részvételt a gyülekezetben, megtérést. A népegyház viszont nem igényel teljes egzisztenciális elkötelezettséget. A szabadegyház pusztán azok felé érez felelősséget, akik meghozzák a teljes egzisztenciális döntést, ezzel szemben a népegyház minden, hozzá lazán kötődő egyháztagja iránt is. A református lelkész szerző leszögezi: „… ha a társadalom igényel népegyházi struktúrát, akkor a társadalomnak részt kell vennie e struktúra fenntartásában. A népegyház ugyanis csak társadalmi finanszírozással működik. Mondhatja a társadalom, hogy csak szabadegyházi közösségeket igényel, vagyis lemond a laza egyháztagsági formáról, de ha igényli a népegyházat is mint lehetőséget, ’szolgáltatást’, akkor azt neki kell (mert csak ő tudja) fenntartani.” A cikkíró rámutat: az összes társadalmilag fenntartott intézményre jellemző, hogy nem mindenki használja, aki fenntartja, ugyanakkor mindenki használhatja. „S ha nem tartja fenn mindenki, akkor senki nem tudja használni. Így működik az egészségügy, az igazságügy, a rendőrség is.” Országh István arra is figyelmeztet, hogy aki a számokat megnézi, az tudja: a népegyházak a társadalomnak kevés pénzébe kerülnek. Leszögezi: a népegyház a társadalomnak gazdasági szempontból is jó befektetés, „mert kevés pénzért biztosít megbízható (szélsőségektől mentes) lelki, szellemi szolgáltatást tagjai számára, nem kötelező jelleggel. A meg-megújuló egyház-finanszírozási vita nem arról szól, hogy kötelező legyen-e a templomba járás, hanem a templomba járás lehetőségéről. Ezt kellene megértenie mindenkinek. A mai jobboldali modell szerint az állam partneri viszonyt épít ki a népegyházi és a szabadegyházi struktúrával egyaránt. Természetes módon a népegyházival más jellegű, inkább támogató, fenntartó kapcsolatot épít, míg a szabadegyházakkal megengedő, tért adó, adott területeken együttműködő kapcsolatra törekszik. Valójában ez a történelemben leggyakrabban előforduló, mert természetesen működő modell” – írja Országh István, elismerve, hogy a megengedő viszony a liberalizmus tagadhatatlan vívmánya. A szerző hangsúlyozza. Reformátusként a Gondviselésben hisz, „nem az emberi döntésekben”, nem is aggodalmaskodik. Egyúttal figyelmeztet: „Nem véletlenek a szűk esztendők, ahogy a bőség esztendei sem azok. A szűk esztendők javára szoktak válni egy egyháznak, s általában megerősödve jön ki belőle. A társadalom azonban sosem szokott megerősödni a szűk esztendőkben, az anyagi romlás általában mentálisbeli szegénységgel párosul. Felelősen hozzuk meg tehát döntéseinket, százszor is átgondolva lépésünket, ha valaminek a rombolásában látjuk a jövő útját.”

A Magyar Hírlapban (9.o.) Faggyas Sándor Folyóvíz mellé ültetett fák Szentendrén címmel mutatja be a Szentendrei Református Gimnáziumot, amely 1999. szeptember 1-jén három osztállyal, 72 diákkal, négy állandó tanárral indult. Jelenleg 13 osztályban 400 diákot 36 tanár oktat-nevel. Az intézmény az országos iskolai rangsorban az élmezőnybe tartozik, ezen belül a nyolcosztályos református iskolák között az első, a négyosztályosok között a második helyen van. Legutóbb a végzős diákok 86 százalékát vették fel egyetemre, és 120 százalékos a nyelvvizsga-arány, tehát vannak diákok, akiknek két nyelvvizsgájuk van. P. Tóth Béláné, a gimnázium alapítója, az idén nyugdíjba vonult igazgatónő a lapnak elmondta: „Új országot csak úgy lehet felépíteni, ha vérátömlesztést adunk a beteg társadalomnak. Új, egészséges szellemű, lélekben erős fiatalokat kell átadni a legyengült, beteg társadalomnak, és a beteg egyszer majd életerőre kap, és meggyógyul.” Az új igazgató, Földi János hangsúlyozta: „A tíz év egy iskola életében még nagyon kevés. Megvolt a magvetés, az öntözgetés, és most folyik a metszegetés, a növekedést pedig az Úristen fogja adni. Az első gyümölcsök már beértek, amit az is jelez, hogy több fejlesztési programot befejeztünk, az iskola nagyon jól felszerelt lett tíz év alatt. Természetes, hogy a szülő tőlünk is magas színvonalú oktatást vár el, azt, hogy a gyerekét vegyék fel egyetemre, legyenek nyelvvizsgái, számítástechnikai képzettsége. De mivel mi református iskolát tartunk fenn, nagyon fontos, hogy a szakmaiság, a pedagógia megjelenik az ige tükrében. A hit és a belőle fakadó cselekvés van a középpontban az iskola életében.” A nyugdíjba vonult és az új igazgató egyaránt vallja: iskolájuk hármas hivatása, küldetése a magas színvonalú oktatás, a keresztyén hitre és erkölcsre nevelés és a magyarságra, hazaszeretetre nevelés.

Magyar Kurír