Napi sajtószemle

Külföldi hírek

A Magyar Nemzetben (30.o.) Érszegi Márk Aurél Vatikáni útmutató címmel leszögezi: „A lehető legkedvezőbb pillanatban érkezett XVI. Benedek Caritas in veritate (Szeretet az igazságban) kezdetű enciklikája. A nemzetközi pénzügyi és gazdasági válság talán a korábbinál fogékonyabbá tette a politikai és gazdasági élet szereplőit a dolgokat nevükön nevező és a problémák gyökereit feltáró pápai tanításra.” A cikkíró felhívja a figyelmet hogy a szeretet és az igazság XVI. Benedek pápaságának visszatérő fogalma, és „Nem véletlenül: mindkettő meglehetősen devalválódott a mai közbeszédben. A Szentatya ellenben már első nagyszabású megnyilatkozását a szeretet fogalma elméleti megalapozásának és az abból fakadó gyakorlati következményeknek szentelte (Deus caritas est enciklika). Az igazságról pedig lépten-nyomon hirdeti, hogy igenis elérhető minden ember számára, ha logikusan gondolkozik. Azaz elfogadja, hogy a világ és benne az ember nem a vakvéletlen műve, hanem a világot meghaladó (azaz transzcendens) Teremtő alkotása. Aki a ’szervezeti és működési szabályzatot’ a természet törvényei és a minden emberben ott motoszkáló lelkiismeret formájában rendelkezésünkre bocsátotta. Más szóval az igazság nem más, mint a világ és benne az ember ’rendeltetésére’ vonatkozó isteni terv. Ez az igazság teremthet közös alapot Ratzinger pápa szerint minden ember, nép, kultúra és vallás párbeszéde, sőt testvérisége számára. Nem elég tehát ’csak’ szeretni a másik embert: a szeretet akkor szolgálja a másik javát (ezt jelenti a caritas kifejezés), akkor eredményez valódi fejlődést, ha ebben az igazságban gyökerezik, vagyis ha ’rendeltetésszerűen’ alkalmazzák.”

A Népszava (13.o.) Magyar „Teréz anya” Kalkuttában címmel közli, hogy „Ismeretlen Teréz anyaként” emlegetik azt a magyar apácát, aki évtizedek óta segíti a nehézsorsú sorsú indiai nőket. Lenke nővér néhány héttel századik születésnapja után, a napokban lett híres Indiában. A Marton Etelka néven született ferences rendi nővér több mint negyven éve él Kalkuttában, ahol hányatott sorsú nők ezreit tanította meg varrni és hímezni azért, hogy a munka révén esélyt kapjanak családjuk eltartására. A lap megjegyzi: míg Teréz anya munkássága a nagyvilág számára is megmutatkozott, Lenke nővér ideje nagy részét dolgozószobájában töltötte, és azokat a nőket képezte, akiket a papok küldtek hozzá a távoli missziókból. A törékeny nővért mindmáig tisztelet és szeretet övezi.

A Magyar Hírlapban (9.o.) Szerdahelyi Csongor Miniszterelnökből szerzetes címmel ismerteti a protestáns családból származó Lu Cseng-csiang egykori kínai miniszterelnök és külügyminiszter életútját. Õ volt az, aki külügyminiszterként – egyetlenként a jelenlévők közül – nem írta alá a hazánkat is sújtó versailles-i békediktátumot, mert országára nézve hátrányosnak találta. Ezért hősként ünnepelték őt Kínában. Az I. világháború után Lu lemondott a külügyminiszterségről, hogy az akkoriban Kínát sújtó éhínség enyhítésére érkező segélyek hatékony elosztásának szentelje idejét és tehetségét. 1926-ban, 55 éves korában megözvegyült. A szomorú esemény hatására teljesen visszavonult a közügyektől, és miután már másfél évtizeddel korábban katolizált, szerzetesnek jelentkezett felesége szülőföldjén, vagyis Belgiumban, a bencések Szent Andrásról nevezett apátságba. A novíciusi idő és a teológia elvégzése után pappá szentelték. Rendi neve Pierre Célestin volt. A II. világháborút Bruges-ben vészelte át, ahol megírta emlékiratait, Konfucius és Krisztus útjai címmel. Szerdahelyi Csongor megindítóan szépnek nevezi Pierre Célestin Kína keresztény küldetésével kapcsolatos gondolatait, ökumenikus lelkületét pedig példamutatónak: „A protestantizmus számomra nélkülözhetetlen lépcsőfok ahhoz, hogy elérkezhessem a katolicizmushoz.” A miniszterelnökből lett kínai bencés szerzetesnek nagy vágya volt, hogy visszatérjen szülőhazájába, és ott közreműködjön a szerzetesi élet fellendítésében, de az éppen zajló polgárháború ebben megakadályozta. Nem sokkal Mao Ce-tung kommunista hatalomátvétele előtt, 1949-ben hunyt el Belgiumban. „Nagy alázat és mély lelkiség jellemezte. A magyarságot is megalázó békediktátumot alá nem író politikusból lett szerzetes az imádság embere volt. Azért könyörgött erősen, hogy a világ minden népe dicsérje a Mindenhatót” – írja Szerdahelyi Csongor, hangsúlyozva: Lu Cseng-csiang életútja egyedülálló a történelemben: még soha nem fordult elő, hogy egy miniszterelnökből katolikus pap, méghozzá szerzetes pap legyen.

Hazai hírek

A Magyar Hírlapban (A ferencesek… 9.o.) Szerdahelyi Congor nyilatkozik is, abból az alkalomból, hogy a rendjük alapításának 800. évfordulóját ünneplő ferencesek sajtóközpontot hoztak létre, és ennek ő a vezetője. Elmondta: „Korkövetelmény, hogy a magára valamit is adó intézmény, akár egyházi, akár világi, akár gazdasági, akár kulturális vagy szociális tevékenységet folytató, hozzáértéssel kezelje a nyilvánosságot. Ma már nem luxus, hogy az újságírók fejével gondolkodni tudó munkatársak segítsék az egyház kommunikációját. Ezért szerveződött meg országos és egyházmegyei szinten a sajtóirodák hálózata az utóbbi másfél évtizedben.” A püspöki konferencia sajtóirodájának volt vezetője elmondta azt is: „A ferenceseknek nemcsak a múltjuk nagy, hanem a mai jelenlétük is igen jelentős hazánk egyházi életében. Világszerte ez a harmadik legnépesebb szerzetesi közösség, idehaza a férfirendek között ők vannak a legtöbben és a legtöbb helyen. Létszámuk nagyobb, mint néhány egyházmegyében a papságé. Nagyszerűen működő plébániáik, oktatási, egészségügyi, karitatív intézményeik vannak, több ezer zarándokhely is a vezetésükkel működik, így a Mátraverebély-Szentkúti Nemzeti Kegyhely. A magyar rendtartomány Kárpátalján is igen fontos szerepet tölt be a magyarság életében... Lassan harminc éve dolgozom a katolikus sajtóban. A papság soraiban is igen sok igazi ’barátot’, a rábízott emberek iránt igazán megértő, szolidáris személyt ismertem meg. Szent Ferenc fiai azonban különösen közel állnak hozzám. Míg az egyházmegyés papság a rájuk bízott óriási feladat alatt ’roskadozik’, magányosan él, általában több település, egyházközség gondja nyomja vállát, a ferencesek kolostoraikban közösséget alkotva a kedélyesség, a derű és a közös imádság emberei. És mint ilyenek, a túlterhelt egyházmegyés papság számára ugyanúgy, mint a hívek számára, oázist, megpihenési és feltöltődési lehetőséget kínálnak. Jó közöttük és értük dolgozni.”

Szintén a Magyar Hírlapban (27.o.) Várkonyi Balázs Aki kereste a jó utat, hazatalált címmel Pannonhalmának a magyar egyháztörténelemben és kultúrában betöltött szerepét méltatja. Leszögezi: „Pannonhalma szimbólum. A megmaradásé, az erős hit vára. Ahogy a magyar őserő jelképe az eredetmondák mitologikus lénye, a turul. Ez is, az is félelmet kelt a tudatlanban, a múlttól idegenben. Szent Márton hegyétől látótávolságra, Pázmándfalu főutcáján áll egy vasmadaras emlékmű. A hit vára és az ősiség szárnyas jelképe között a távolság kilométerben kicsi, építésük idejét tekintve nagy: éppen egy évezred. És a kettő közötti ívben ott az egész magyar múlt. Meg a jövő is. Ezt sokan vallják, kevesek meg kétkedve riogatnak. Nem a templomokat és nem a szobrokat féltik ők – hanem amit kifejeznek: históriát, tradíciót, erkölcsöt, értéket. És érzelmet.” A cikkíró idézi Korzenszky Richárd tihanyi perjelt, aki föltette a kérdést: „Miért építenek templomokat?” Válasza: „Mert amióta ember él a földön, mindig a végtelenre vágyik. A templom nem csupán művészettörténeti emlék. A templom messziről figyelmeztető látvány, hogy a földről tekintsünk fel az égbe. Belső tér, amely embereket gyűjt össze – embereket, akik akarják a szépet, embereket, akik keresik a csendességet, embereket, akik fel akarják emelni a szívüket. Találjon megnyugvást és békét mindenki, aki betér ebbe az Istenházába! Álljon meg csodálattal azok műve előtt, akik a műalkotásokat létrehozták és megőrizték! Vigye magával a szépségnek élményét, amely azt hirdeti ezen a helyen is, hogy több és nagyobb a világ annál, mint amit szemünkkel láthatunk. Béke az érkezőknek, áldás a távozóknak!”

A Magyar Nemzetben (39.o.) Fáy Zoltán A szép szenvedélye címmel emlékszik a július 9-én 46 éves korában váratlanul elhunyt Ozsvári Csaba ötvösművészre. A szerző személyesen is ismerte a kiváló művészt, s mint írja: „Egyszerű és végtelenül szerény ember volt;… egyetlen percre sem feledtette vele saját tehetségének tudata, hogy képességeit ajándékba kapta, a talentumokkal jól kell sáfárkodnia, hogy a számadáskor pironkodás nélkül állhasson Ura elé. Páratlan képessége volt nemcsak az imádság formába öntésére, hanem a szép meglátására és imává lényegítésére is… És ugyanazzal az alázattal, saját személyének szinte nyomtalan ’eltüntetésével’ tudott rámutatni minden hitből imádsággá vált alkotásra, mint ahogyan ötvösremekeiben is következetesen került minden esetlegességet, minden divatot, minden alkalmit; beleértve saját személyét is. Alkotásai éppen ettől váltak összetéveszthetetlenül az övéivé: ő imádkozik minden kelyhében és mellkeresztjében.” Fáy Zoltán felidézi, hogy 2003-ban interjút készített Ozsvári Csabával, aki azt mondta: minden művészetnek vallásos rendeltetése van. Az a célja, hogy nagy érzelmi hatást keltve művelje a lelket, tegye képessé a szenvedélyes életre, a jóra, a szépre, az igazra, és készítsen fel a halálra, az Istennel való találkozásra. A cikkíró hozzáteszi: „Egész munkásságát ez a meggyőződés hatotta át. Készítette, egyengette az utat a nagy találkozásra itt a földön, és arra a reménybelire is, amikor már nem tükör által homályosan láthatunk, hanem színről színre. Most hátrahagyott mindent, hogy beléphessen a mennyek országába, Ura örömére.”

Ugyancsak a Magyar Nemzetben (4.o.) Joó István Gyógyító közösség a Bethesdában címmel mutatja be a Magyarországi Református Egyház Bethesda Gyermekkórházát, kiemelve, hogy a kormányzat idén áprilisban 15 millióval megrövidítette az intézmény járandóságát. A cikkíró megállapítja: „Olyan kiterjedt, önkéntes segítői hálóval, mint amilyen a Bethesdáé, más egészségügyi intézmény aligha rendelkezik. Gyülekezetek, egyházközségi ifjúsági csoportok, vallásos, Isten-kereső vagy éppen magukat ateistának valló személyek működnek közre a betegadminisztrációban- és irányításban, kertet rendeznek, kerítést festenek. Nyugdíjas orvosok, pszichológusok, ápolók is szép számmal feltűnnek a segítő alapítványban. Már csak emiatt is különleges gyógyító közegbe kerül a gyermek és a sokszor pánikba esett szülő.” A lapnak nyilatkozó Velkey György főigazgató feltételezi, hogy betegeik nem sokat érzékelnek a gondjaikból, „ennek egyik oka, hogy szakmaiságra és hitre alapozott, keresztény kórház az eszményképünk. Az itt maradtak áldozatkészen hordják a megnövekedett munkaterhet. A másik ok, hogy a társadalom jóérzésű tagjai, közösségei észreveszik, hol van segítenivaló…!” A riportból kiderül: az emberek százmilliós nagyságrendben irányítják át adójuk egy százalékát a kórház alapítványának. Az egyház zsinata is jelentős összeget juttat az intézménynek. Egy vidéki gyülekezet a Bethesda egész évi burgonyakészletét előteremti, és teherautón föl is szállítja. Két nagy cég úgy tette referencia-kórházává a Bethesdát, hogy megújította info-kommunikációs rendszerét. Egy harmadik nagyvállalat az egyik kórházi osztályt újította fel. Mások fagyasztott élelmiszertermékeik árufölöslegéből juttatnak bőségesen. Néhány kisnyugdíjas évek óta havi néhány ezer forintot utal át a kórháznak. Joó István megjegyzi: „Lám, itt is igazolódik a keresztény tapasztalat, hogy aki önzetlenül ad, gyakran maga is mások feléje irányuló nagylelkűségét tapasztalja. A Bethesdát értékén becsülik meg a civil és a hívő társadalomban.”

Magyar Kurír