Napi sajtószemle

A Magyar Hírlap (Tanévzáró szentmisét tartottak… 2.o.) beszámol arról, hogy tanévzáró szentmisét mutatott be tegnap este Erdő Péter bíboros prímás az Esztergom-Budapesti Főegyházmegye oktatási intézményeiben dolgozó pedagógusoknak és munkatársaiknak a fővárosi Szent István-bazilikában. A lap emlékeztet rá: a Katolikus Pedagógiai Szervezési és Továbbképzési Intézet internetes oldala szerint ma hazánkban összesen 322 oktatási intézmény működik a katolikus egyház fenntartásában, ebből 73 óvoda, 106 általános iskola és 87 gimnázium vagy szakiskola. Az Állami Számvevőszék (ÁSZ) tavaly megállapította, hogy az állam 2005-ben és 2006-ban csaknem hárommilliárd forinttal kevesebb támogatást juttatott az egyházi iskoláknak, mint amennyit a törvény előír.

Angyalok szárnyán címmel különleges koncertet ad a Rajkó Zenekar és Vincze Lilla énekesnő június 27-én a fóti Szeplőtlen Fogantatás-templomban. A Magyar Demokratában (Ötvözve 48-49.o.) Vincze Lilla és Gerendási István, a Rajkó Zenekar vezetője nyilatkoznak. Gerendási István felidézte: „Az esztergomi bazilikában játszottunk elsőként – ahol addig cigányzenekar még soha nem zenélt – Erdő Péter bíboros érsek meghívására, 2005-ben, Mária mennybevétele ünnepén. A mise alatt zsoltárokat játszottunk, a végén leült a püspöki kar, és adtunk egy félórás koncertet, amit felvett az MTV, a nagy érdeklődésre való tekintettel háromszor is levetítették. A következő évben az érsek úr visszahívott minket, akkor Európa különböző országaiból érkező püspökök előtt léphettünk föl. Miután elterjedt a hírünk, a pécsi székesegyházba is hívtak minket. Franciaországban pedig abban a templomban volt szerencsénk játszani, ahol Cziffra György világhírű zongoraművész a saját lemezfelvételeit készítette.” Vincze Lilla elmondta: „Én, akárcsak a kamarazenekar tagjai, mindannyian hívők vagyunk, így kézenfekvő volt, hogy templomokba is menjünk. Művészileg sok az átfedés a Rajkó Zenekar és köztem: a templomi koncertek, a magyar népzene, a kamarakoncertek. A Rajkó Zenekar tagjainak a muzsika nemcsak az öröme, hanem a lételeme is, és ez nagy különbséget jelent művész és művész között. Bennük él a zene, erre mondják azt, hogy születni kell rá, nem lehet megtanulni. Olyan magas szintű előadásokról beszélgetünk most, ami bárhol a világon megállja a helyét, mint komplett színházi produkció. Csakugyan sorsszerű találkozás a miénk.”

Ugyancsak a Magyar Demokratában (Arckép 59-60.o.) Radványi Pál kántor nyilatkozik, aki a felvidéki Vezekényben született, és a közeli Nádszegre nősült, feleségével négy gyermeket nevelnek. Tavaly kiderült róla, hogy rákos. Elmondta, hogy az egész családja, a testvérei, az egész katolikus közösség mellette áll, Vezekényben és a szomszédos Tallósban is imádkoznak a gyógyulásáért, óriási imaháttér van mögötte. Miután a betegsége kiderült, Pozsonyba került, „a legjobb” helyre, a Szent Erzsébet kórházba, amely a Szent Erzsébet-nővérek tulajdona. „A nyolcadik kezelés után mondta meg az orvos, hogy Istennek csodája, hogy kibírtam a nyolcat, és ezalatt még fölhíztam tizenkét kilót, pedig fogynom kellett volna ennyit. Tudtam én, hogy mindezt az imaháttérnek köszönhetem. Most másféle kezelést kapok. Mikor ott vagyok, mindennap lemegyek a kórház kápolnájába szentmisére, érezni a hely erejét, ki van imádkozva az a hely. Régi kórház, nem mostanában épült, de még a kommunisták sem merték becsukni, minden rendszer alatt működött. Természetesen a kápolnában szlovák nyelvű szentmisét tartanak, hiszen ott többségében szlovákok vannak. Érdekes, hogy a szlovák testvérek mennyire tisztelik Szent Erzsébetet. Ahogyan a szlovák atya prédikált róla, felemelő volt. A szlovák vallásos ember nem csinál problémát a nemzetek közötti különbségekből. Szent Lászlót is ugyanúgy tisztelik, éppen ott áll a kórház mellett a Szent László-templom, sőt Szent Istvánt is. A bátyám kegytárgyakat árusít, és külön nyomtatott Szent István-képeket szlovák nyelvű imával, mert annyira viszik.” Radványi Pál felidézte, hogy mindig bízott az isteni gondviselésben. „Első nap, mikor megtudtam, hogy ilyen komoly betegségem van, férfitól egy csöppet furcsa, de sírtam is. Mégsem mondtam soha, hogy Istenem, miért pont én, itt vannak a gyerekek, föl kell őket nevelni. Nem mondtam ilyet. Viszont ki tudtam mondani, hogy legyen áldott az Isten. Magam csodálkoztam magamon, hogy ezt ki tudtam mondani. Isten nem tesz semmit csak véletlenül vagy szórakozásból, mindennel célja van. Azt mondtam, Isten akarata szent, ha ezt akarja, legyen így. Még nem tudom teljesen, hogy mit akar ezzel a betegséggel, de ennek fél év alatt már rengeteg lelki gyümölcse van. Annyi segítséget kaptam azóta, hogy azt elmondani nem lehet. Azonkívül sokan fölhívtak, sokan eljöttek meglátogatni, soha nem gondoltam volna, hogy engem ennyi ember szeret. Az ember mindig megtette, amit tudott, de soha nem tartottam ezt valami nagy dolognak. Van olyan rokonom, aki nem jár templomba, most mégis azt mondta, minden vasárnap elmegy, hogy értem imádkozzon. Ezek is lelki gyümölcsök, legalább én úgy gondolom… Betegségem Isten áldása. Ez elég hülyén hangzik, mégis így érzem, mert azóta másként imádkozom, bizonyos dolgokra más a rálátásom, és a gyerekekkel egész másképp tudok beszélni. Nem azt mondom, hogy most már nem kiabálok velük, mert előfordul most is, de sokkal ritkábban, és inkább képes vagyok nyugodtan, higgadtan beszélni velük. Nevelő hatása volt rám a betegségnek. Nekem kellett ez a koppintás a fejemre, és bízom Istenben, hogy ebből kilábalok. Másfelől meg, amit a keresztény ember csinál, az mind tanúságtétel. A keresztény élet nem vasárnapi elfoglaltság, nem abból áll, hogy egy héten egyszer elmegyek a szentmisére, aztán meg élek, mint a többi. Úgy akarom kiállni a betegségemet, hogy tanúságtétel legyen, mert fontos, hogy az ember mindenből kihozza a legtöbbet. Egy betegségből is ki lehet hozni sok mindent. Utólag úgy érzem, hogy ez valahogy kellett nekem.”

Magyar Kurír