Napi sajtószemle

A Népszabadság (3.o.) Húsvétnyitó a Vatikánban: időnként a pápát is elfogja az elkeseredés címmel számol be arról, hogy tegnap a Szent Péter-bazilikában bemutatott nagycsütörtöki szentmisén Ferenc pápa „meglepetésre” bevallotta püspöktársainak: „Én magam is keresztülmentem a szomorúság pillanatain, amelyek olykor elragadnak bennünket papi életünkben. Ilyenkor, ezekben az apatikus és kedélytelen pillanatokban minden elhomályosulni látszik, s csábítóan hat ránk az elszigeteltség szédülete.” A Magyar Hírlap (5.o.) Nagy öröm a papi szolgálat címmel szintén hozza a Szentatya fent idézett szavait, s azt is, hogy a pápa hozzátette: ilyenkor „a papnak éppen a hívők tudnak segíteni.”

A Népszava (8.o.) Fogyatékkal élők lábát mosta a pápa címmel tudósít, idézve a Szentatyát: „Azt kérem az Úr Jézustól, hogy árassza el örömmel az idős, egészséges vagy beteg papokat.”

A maszol.ro Ferenc pápa fogyatékkal élő személyek lábát mosta meg című beszámolója kiemeli: a Szentatya egyenként letérdelt a kerekes székben ülő betegek előtt és a lábmosás után megcsókolta a lábfejüket. A kilenc olasz és három külföldi személy között egy muzulmán is volt: a 75 éves, líbiai születésű Hamed, aki az olasz-líbiai kereskedelmi kamaránál dolgozott, de egy közlekedési baleset rokkanttá tette. A betegek között a legfiatalabb a 16 éves Osvaldinho volt, aki a Zöld-foki szigetekről származik és gyerekkorában egy szikláról a tengerbe vetve magát súlyos sérüléseket szenvedett. A legidősebb a 86 éves olasz Angelica volt, aki szintén mozgásképtelen. Mások gyerekbetegségtől váltak szellemi vagy testi fogyatékkal élővé.

A Magyar Nemzet (1.o.) Emlékezés az utolsó vacsorára címmel néhány sorban beszámol arról, hogy Erdő Péter bíboros, prímás, Esztergom-budapesti érsek tegnap délután szentmisét celebrált Esztergomban a bazilikában az utolsó vacsora emlékezetére, és elvégezte a lábmosás szertartását. A polgári napilap megemlíti azt is, hogy a magyar katolikus egyházfő az Info Rádió Aréna című műsorában is vendégszerepelt, ahol elmondta: a húsvéti ünnep üzenete, hogy sorsközösségben vagyunk egymással, ezért meg kell próbálni egymásban a méltóságot felfedezni.

A Magyar Hírlap (2.o.) Erdő Péter a családok fontosságáról címmel szintén idézi a fentieket, s részletesebben ismerteti a bíboros, prímás interjújának főbb gondolatait. Erdő Péter a családokkal kapcsolatban kiemelte: a magyar helyzet sok szempontból hasonlít a posztszovjet képhez: eltűntek a társadalomból bizonyos értékek, magas a válások száma, az egyházi házasságkötéseké alacsony, és magas a házasság nélkül tartósan együtt élő párok aránya. A társadalom elöregedett, jobban, mint a szomszédos országoké. Magyarországon a kivándorlás eddig nem volt olyan jelentős, bár most növekszik valamelyest, viszont az úgynevezett természetes fogyás az átlagnál jóval magasabb. A magyar katolikus egyházfő hangsúlyozta: egy olyan családpolitika, amely lehetővé teszi az édesanyáknak, hogy viszonylag hamar, de ne teljes munkaidőben kapcsolódjanak be a munka világába, sokat segíthet.

Az erdon.ro Olajat szenteltek a Bazilikában címmel tudósít arról, hogy csütörtök délelőtt zajlott le a krizmaszentelési mise a nagyváradi Székesegyházban, melyen az egyházmegye papsága együtt misézett Böcskei László püspökkel, és megújították a papi ígéreteiket. Bevezetőjében a főpásztor leszögezte: az Úrral való találkozás a keresztény ember életében meghatározó tapasztalat, és ez hatványozottan érvényes a papokra, akik e találkozásból merítenek erőt és lendületet a feltétel nélküli szolgálathoz. Az Úrral való találkozás ugyanis az életet jelenti számukra, ez papi szolgálatuk titka, ezért amikor a hivatásukra gondolnak, nem saját sorsuk lebeg előttük, hanem Istennek terve, melyet általuk valósít meg. Ezen kiválasztottságuk különös kegyelmet jelent, mert élő eszközök Isten kezében, valamennyi képességüket, erejüket és szabadságukat Istennek ajándékozzák, az üdvösséget szolgálva. A kiválasztottságuk mellett még gondolniuk kell a nagy felelősségükre is, mely rájuk hárul, amikor teljesítik azon küldetésüket, hogy Isten jóságát hirdetik. A papi egység kifejezéseként részt vállalnak a szent krizma megszentelésének szertartásában: az olaj felett kinyújtott kezükkel összetartozásukat jelzik, és ugyanakkor kifejezik azt is, hogy nyitott szívvel fordulnak a hívek felé, akiknek az imádsága biztos támaszt nyújt papi életük folyamán.
Az evangéliumi részlet Szent Lukács könyvéből szólt. Homíliájában Böcskei László elmondta: idén a szokásos kimutatásokon kívül lelkipásztori beszámolót is kért a plébániák vezetőitől. Hangsúlyozta: ezek azért hasznosak, mert szembesítenek a jelenlegi állapotokkal, és hatékony segítségek a jövő helyes megtervezése szempontjából. Az összeállítással foglalkozó plébánosok vonalat húzhatnak, új támpontokat határozhatnak meg, a hívek pedig, illetve az egyháztanácsok tagjai szembesülhetnek a sikerekkel, a gondokkal, az egyházközség gyenge és erős oldalaival. Mint egy utazás során, utakat és célokat fogalmazhatnak meg, ügyelve arra, hogy ne tévedjenek el. Tudatosul bennük: nem várhatják el azt, hogy a világ különálló konvojként tekintsen rájuk, és félreálljon előlük, hanem épp ellenkezőleg: magatartásukkal arra kell késztessenek másokat is, hogy csatlakozzanak hozzájuk. A főpásztor megjegyezte: a beérkezett beszámolók olykor igen tanulságos olvasmányok. Értesül arról, hogy milyen gondokkal küszködnek az egyházközségek (összezsugorodás, elöregedés, gyermektelenség, szórványlét, pangó hitoktatás, anyagi problémák), de a nehézségek mellett a plébániai élet elevensége és szépsége is kibontakozik, a tudatos szerepvállalás, melynek fontos szerepet kell szánni egy egyházközség életében, az evangéliumi üzenet megélésének legautentikusabb jeleit ugyanis a szociális, illetve karitatív cselekedetek hordozzák a leginkább magukban – nyomatékosította a megyéspüspök, aki elmélkedése végén a jézusi példa követésére bátorított mindenkit, úgy fogalmazva: „Csak lelkesen lehet lelkesíteni, s csak szeretettel lehetséges Isten szeretetét közvetíteni.”

A szekelyhon.ro Nagycsütörtöki lábmosás a csíksomlyói kegytemplomban címmel számol be arról, hogy nagycsütörtökön Urbán Erik ferences templomigazgató is megmosta tizenkét hívő lábát a csíksomlyói pápai kisbazilikában. A szentmise áldozatot Urbán Erik Bőjte Mihály házfőnökkel és Sárközi Sándor piarista szerzetessel közösen mutatta be, kérve az Urat: ahogy annak idején önmagával táplálta tanítványait, ugyanúgy tápláljon bennünket is szent testével és vérével.
Ugyancsak a szekelyhon.ro Szombat estig „hallgatnak” a harangok címmel emlékeztet rá: nagycsütörtököt ünnepelték tegnap a római katolikusok, az oltáriszentség és az egyházi rend (papság) alapítását. Ezen az estén minden templomban szentmisével emlékeznek az utolsó vacsorára. Az ünnepi szentmise elején, a glóriát követően elnémul az orgona, elhallgatnak a harangok. Azt tartják, ilyenkor Rómába mennek, hogy ott gyászolják Krisztust. A nagycsütörtöki szentmise sajátos szertartása a lábmosás. A főcelebráns úgy mossa meg a tizenkét kiválasztott lábát, ahogyan Jézus tette egykor az apostolokkal az utolsó vacsorán, amikor szeretetének végső jelét adta. A szeretet Jézus tanításának igen fontos része volt, hiszen azt hirdette, hogy Isten a szeretet, és az Őt követők lesznek igazán istenfélő emberek. „Az egyház nagycsütörtökön szó szerint is próbálja véghezvinni azt, amit Jézus az utolsó vacsorán cselekedett. Ily módon a hívek szívébe is belevésődik, Jézus nem diktátoroknak akart bennünket, hanem hogy mindannyian a szeretet szolgálatában teljesítsük ki életünket, szeretve Istent és embertársainkat” – figyelmeztetett korábban Tamás József püspök.
Az utolsó vacsora után Jézust elfogták. Erre emlékezve az egyház nem mutat be szentmisét egészen a húsvéti vigíliáig (nagyszombat estig). Jézus elfogatásnak és ruháitól való megfosztásának a szimbóluma a nagycsütörtöki szentmise végén az oltárfosztás, amikor is eltávolítotják az oltár minden díszét, és a hívek csendben, elbocsátás nélkül távoznak a templomból. Ezzel kezdetét veszi a Jézus szenvedésére való emlékezés.

A nyugatijelen.com közli Adorjáni Dezső Zoltán evangélikus püspök Húsvéti üdvözlet című elmélkedését: „Gyerekkoromban nagy-nagy lelki, fizikai intenzitással éltem át a húsvéti ünnep varázsát. Még most is elevenen élnek bennem a bácsfalusi, türkösi locsolások nagyon szép és felejthetetlen emlékei.
A készülődés izgalma, a tojásfestés, a nyuszi ajándékai, az ünnepi istentiszteletek, a családi együttlét és persze – az ünnep csúcsa – az igazi varázs: az öntözés.
Látom magamat 8-9 éves gyerekként, ahogy kistáskával az oldalamon, két-három hasonszőrű tettestársam kíséretében már jókor reggel elkezdtük házról házra járni a falut. Nem volt a kerek világon nálunk lelkesebb, boldogabb ember, szívből hadartuk el, ha kellett százszor is a betanult verseinket, rigmusainkat, s szórtuk bőséges örömmel kétes illatú kölnivizünket fűre-fára, csak hogy senki se hervadjon el. S közben szépen dagadt a tojásgyűjteményünk meg a kis zsebpénz, aminek rendkívül tudtunk örülni, mintha a világ összes kincse a miénk lett volna. S valóban akkor, abban a pillanatban úgy éreztük: igen, miénk a világ, miénk a kincs – s egy olyan megmagyarázhatatlan, leírhatatlan hangulat, érzés volt a lelkemben, amit sohasem tudok felejteni azóta sem. Akkor úgy éreztem, hogy ez az ünnep egy pillanatra elvarázsolta az egész világot, az én kicsi gyerekvilágomat, a lelkemet, a szívemet. S ez az élmény ilyen hatalmas intenzitással megtörténhetett, mert mint gyermek, tisztán, hittel, őszinte lelkesedéssel átéltem és megéltem az egészet. Én magam testestül-lelkestül voltam része az ünnepnek, egyszerűen magával ragadott az örömnek, a jóságnak, a megmagyarázhatatlan szeretetnek, húsvéti melegségnek ez a különös kiáradása, a csoda.
Később, amikor ’felnőttem’, megállapodott, érett és ’halálosan komoly’ emberré cseperedtem, lassan-lassan eltompult a varázs, megkopott az ünnepnek ez a megmagyarázhatatlan csodája. S bár továbbra is szerettem húsvét ünnepét, hangulatát, valahogy úgy kezdtem érezni magam, mint az a pesti polgár, aki elmegy és a szentendrei falumúzeumban megbámul egy megrendezett, dramatizált húsvéti népszokást, egy régi locsolkodás felelevenített emlékét. Így szereplő helyett inkább nézője, közönsége kezdtem lenni az egésznek. Az volt az érzésem, hogy a körön kívül állóként, egyfajta áhítatos tisztelettel szemlélője lettem egy rendkívüli hagyománynak, de már nem vagyok részese a történetnek, nem sodor magával az esemény.
Tudom, hogy manapság nagyon-nagyon sokan így vannak a húsvét, a feltámadás kérdésével, az ünnep titkával. A rituálékat, a szokásokat, a külső kereteket tiszteletben tartva inkább nézői, szemlélői, bámulói vagyunk a feltámadás csodájának. Ez így egy kényelmesebb állapot, mert nem kell szinte semmit adnod önmagadból, lényed belsejéből, életedből.
Erre a fajta ’kívül álló’ lelki állapotra reflektálva írja Sören Kirkegaard, hogy ’Krisztust nem bámulni, hanem követni kell’. Ez tulajdonképpen a keresztyénség, a húsvéti lelkület, a mi hitünk lényege, ez a lelkesült, feltétel nélküli követés, ez az önátadás Istennek. Itt érthető meg az, amit Jézus felnőtt hallgatóinak mond: ’Aki nem úgy fogadja az Isten országát, mint egy kisgyermek, semmiképpen nem megy be abba’ (Luk. 18:17)
Aki nem tudja őszintén, feltétel nélkül, lelkesülten átadni magát, szívét, életének azt a pillanatát a feltámadott Úrnak, az a ’körön kívül’ marad, kirekeszti önmagát. Az semmit, de semmit sem fog megtapasztalni a feltámadás valóságából, az Új Élet erejéből, a megszabadított lét öröméből.
Én azt kívánom valamennyiünknek, hogy ezen a mostani húsvéton ilyen gyermeki, őszinte, tiszta lelkesültséggel legyünk ne szemlélői, bámulói a feltámadás titkának, hanem feltétel nélküli követői az élő Úrnak, Jézus Krisztusnak.
Minden szeretett testvéremnek szép, békés, boldogan átélt húsvéti ünnepet kívánok!

A Magyar Nemzet (10.o.) Passió és feltámadás barokk muzsikával címmel idézi Kocsis Zoltán világhírű zongoraművészt, a Nemzeti Filmharmonikusok főigazgatóját, aki leszögezte: „Ha a zeneművészet legnagyobb alkotásai megjeleníthetők lennének filozófiai művekként, akkor kiderülne, hogy Bach lényegesen nagyobb gondolkodó, mint Kant. Ezt nem csak zenészek mondják, Pilinszky János ugyanezt mondta. Ő úgy fogalmazott, hogy Bach egy személyben szenvedő ember, könyörtelen diagnoszta és gyógyító orvos. Ilyen filozófus még nem született. Mert bárhogy is olvasom a filozófiai műveket, nem nyugtatnak meg, viszont Bach zenéje igen.” A lap idézi Pilinszky Jánost is: „Ő napjaink legmodernebb szerzője. Örök és hipermodern egyszerre, vagy pontosabban: rá van a legnagyobb szükségünk… Mennyország-érv ez a zene, bizonyítéka annak, hogy ellentétek nélkül is van élet, sőt, az ellentétek nélküli életnek lendülete a leghatalmasabb, a legizgalmasabb.” Az orgánum előzeteséből kiderül: Kocsis Zoltán vezényli ma este hét órától a Zeneakadémia nagytermében többek között Bach Húsvéti oratóriumát. Bach Máté-passiója pedig az operaház színpadán szólal meg holnap este hét órától, ahol a művet az utókornak újra felfedező Mendelssohn-féle átiratát hallhatja a közönség, ráadásul formabontó vizuális élményt is ígérnek M. Tóth Géza rendezésében. A debreceni Kodály Kórust és az Óbudai Danubia Zenekart a régizene hazai nagy karmestere, Vashegyi György vezényli. Húsvétvasárnap pedig este hét órától Handel Feltámadási oratóriuma hangzik el a Hold utcai református templomban.

A Népszabadságban (15.o.) Révész Sándor Megváltónk, a cinizmus, a Magyar Nemzetben (9.o.) Tölgyesi Gábor Esterházy Péter hét utolsó szava címekkel írnak arról, hogy Haydn Megváltónk hét utolsó szava a kereszten című szakrális művének zenekari változatához írt Esterházy Péter Hét utolsó szó címmel szöveget, az ötvenes évekbe helyezve a szenvedéstörténetet. A művet nagyhét szerdáján mutatták be a Budapest Music centerben, Mácsai Pál és Kerekes Éva közreműködésével. Révész szerint „Zseniális szöveget hallottunk konzseniális előadásban. Nagyon finoman és nagyon radikálisan eretnek mű született. A bűneink itt a tökéletes relativizmusban tűnnek el. A föloldozás itt feloldódás a semmiben, bűn és ártatlanság egybeolvadása. A művelt, szellemes vallatótiszt megnyugtató és meggyőző cinizmussal magyarázza el a megkínzottnak, hogy ők egylényegűek.” Tölgyesi kiemeli: „Esterházy egy kitelepítés előtt álló ember gyötrődését állítja párhuzamba Haydn alkotásával, Krisztus kereszthalálával, míg olykor trágár szövege Jézus szavaira reflektál.” A cikkíró szerint mindez nem kevés önhittségre utal, esetleg Pilinszky János sorainak fatális félreértésére („Isten időről időre átvérzi a történelem szövetét”). Tölgyesi leszögezi: „Esterházy művének lezárása sem revelatív, a ’lélek’ szó ógörög megfelelője, a ’pneuma’ jelentéstartalmának ismertetése legfeljebb csak azoknak hathat újdonságként, akik szerint a hittan nem iskolába való.” A cikk szerzője egyúttal arra is emlékeztet, hogy a cinikus kifejezés a künosz (kutya) szóból ered. Az ókori Athénban a kutyák az istenek szobrait is levizelték, s ekként lettek „kutyások” azok, akik nem tiszteltek senkit, semmit.

Magyar Kurír