Napi sajtószemle

A Népszabadság (Williamson… 6.o.), a Népszava (Lesújtanak… 13.o.) és a Magyar Nemzet (Nem elég… 9.o.) beszámolója szerint nem elégszik meg a Vatikán a holokauszttagadó brit katolikus püspök, Richard Williamson bocsánatkérésével, állításainak teljes és nyilvános visszavonását követeli. Amíg nem történik meg az állítások visszavonása, Williamson nem tölthet be lelkipásztori tisztséget. A Népszabadság figyelemre méltónak tartja, hogy a püspököt Angliában a Dawid Irving holokauszttagadó történészhez közel álló kör tagjai fogadták. A lap több véleményt is idéz. Az olasz zsidó közösségek uniójának elnöke, Renzo Cattegna leszögezte: „Williamson sajnálkozása kétértelmű és súlyosabb eddigi kijelentéseinél. A püspök most sem ismerte el kijelentései hamisságát, és nem cáfolta a holokauszt tagadását.” A lefebvristákat irányító Bernard Fellay püspök a svájci Le Courier című lapnak azt mondta: a Szentszék felszólítása, hogy a tradicionalista közösség ismerje el a II. Vatikáni Zsinat összes határozatát, tehát a zsidósággal való párbeszédet is, „nem megfelelő alap a vitára”. A L’Osservatore Romano pedig azt írta: „Aki tagadja a soát, nem tartozik az egyházhoz.”

A Magyar Nemzet (33.o.) Éhen, szomjan címmel készített összeállítást Eluana Englaro tragédiájáról, kiemelve: „Az eset példaértékű lehet, hiszen a milánói fellebbviteli bíróság döntése olyan ember életének befejezésére vonatkozott, aki maga sem kérni, sem elutasítani nem volt képes a puszta létfenntartásához szükséges alapvető ellátást.” Nyilatkozik a lapnak Harsányi Pál Ottó ferences szerzetes, a római Antonianum Pápai Egyetem erkölcsteológia tanára: „…az egyház továbbra is azt tartja, hogy az élet vége a teljes agyhalál esetében állapítható meg biztosan, tehát nemcsak az agykéreg és a nagyagy elhalásával vagy reagálóképességének megszűnésével, hanem a középagy, a köztiagy, a kisagy, a híd és a nyúltagy együttes és visszafordíthatatlan pusztulásával, vagyis mindazon struktúrák kiesésével, amelyek nem pusztán a gerincvelőhöz köthetők. Az agykéreg csak a tudatosságot hordozza, de annak megszűntétől függetlenül a vegetatív funkciók még működhetnek. A halál vagy a meghalás hosszabb idő alatt lezajló folyamat, egyes szervek vagy a szövetek még a halál után sok-sok órán keresztül is élhetnek. A halál beálltának meghatározása bizonyos szempontból sokkal bonyolultabb, mint az élet elejének meghatározása. Ott egyértelműen az új genetikai állomány kialakulása a határ. Halottnak akkor tekinthető az ember, ha egészként megszűnik létezni, véget ér az agyműködés teljessége. Ennek következtében már nem lehet egésznek tekinteni a szervezetet, magát az embert. A probléma az, hogy attól, hogy valaki kómába esik, még nem biztos, hogy halott.” A professzor felhívja a figyelmet, hogy a katolikus egyháznak létezik egy 1995-ben készült dokumentuma, amelyet az Egészségügyi Dolgozók Lelkigondozásának Pápai Tanácsa adott ki, a címe: Egészségügyben dolgozók chartája. „Ez kifejezetten szól a mesterséges táplálásról. A dokumentum szerint ezt minden esetben meg kell tartani, kivéve, ha terhes és fájdalmat okoz a betegnek. Ebben az esetben a charta szövege szerint a parenterális táplálás terápiás túlbuzgóságnak minősül és felfüggeszthető. Csakhogy Eluana Englaro számára a táplálás az emberi tudás szerint nem okozott szenvedést, nem jelentett terhet. Lombardia tartomány nem is engedte meg a táplálás felfüggesztését, ezért kellett átszállítani Friuli-Venezia Giulia tartományba, és Udinében hajtották végre az ítéletet. Fontos megjegyezni azt is, hogy Eluana Englaro életben tartása Itáliában – szemben sok más szegényebb országgal – nem anyagi kérdés volt, viszont az esetnek üzenetértéke van: egy gyenge szubjektumra, egy szenvedő emberre vonatkozó döntés kihat a joggyakorlatra, jogalkotásra, közvéleményre. Paradigmatikus, ha ilyen alapkérdésben engedményt teszünk, mint ahogyan Belgium vagy Hollandia tett, akkor a határok állandóan tologathatók lesznek. Ki tudja, milyen bizottság vagy bíróság fog dönteni emberi életekről, hogy lehet majd manipulálni a döntést és akár azt a szenvedő embert is, aki magára marad, nincs jogi képviselője, nincsenek családtagjai.” Harsányi Pál Ottó arra is emlékeztetett, hogy régebben az egyházi terminológa „a beteg életének fenntartására vonatkozóan rendes és rendkívüli eszközökről beszélt, ami összefüggésben áll egy adott ország egészségügyi ellátottságával is. Később ezt a szóhasználatot pontosította II. János Pál Evangelium vitae kezdetű enciklikája, amely az ’arányos’ és ’aránytalan’ eszközök kifejezést használta. Ez annyiban jelent különbséget, hogy figyelembe veszi a személy véleményét, pszichikai tűrőképességét, morális erejét, amely esetenként nagyon eltérő lehet. Vagyis azt hangsúlyozza, hogy nem a betegséggel kell szembenézni, hanem a beteg emberrel, az egész emberrel. Ugyanaz az eszköz az egyik embernél még használható, a másiknál már nem, de a döntés maga összefügg egy ország kulturális gyökereivel, szokásaival és természetesen az egészségügy általános helyzetével is. Englaro esetében viszont az alapvető életfeltételek biztosítása az arányos eszközök kategóriájába tartozott, hiszen minimális dolgokról volt szó, és a beteg nem tudta kifejezésre juttatni az akaratát. Ráadásul azoknál az embereknél, akiknél a kéregfunkciók nem működnek, az alacsonyabb idegi struktúrák még képesek valamilyen reakciókra és érzésekre. Hogy pontosan milyenekre, azt még nem tudjuk. De Englaro esetében is voltak bizonyos reakciók, és így azt sem tudjuk, hogy a beteg mit élt át, amikor felfüggesztették az élet biztosításához szükséges alapvető ellátást. Nagyon jellemző és üzenetértékű, hogy amikor ez megtörtént, nem volt mellette senki, aki végigkövette volna agóniáját. Lekapcsolták a gépről, és magára hagyták.”

A Magyar Hírlapban (A jót és az igazat… 9.o.) Bölcskei Gusztáv református püspök nyilatkozik, akit a héten újabb hat évre lelkészi elnökké választott a zsinat. Elmondta: „Az egyháznak Krisztus üzenetét hordozó és hirdető, a kitaszítottak, a mások felelőtlenségéből és gonoszságából munka nélkül maradtak felé forduló közösségnek kell lennie… ha a mi kis zaklatott, gyilkos indulatokkal szabdalt magyar világunkban körülnézünk, láthatjuk: egyre több riasztó jel utal arra, hogy valami nagyon nagy baj van a mélyben. Ezért a politikusoknak, a gazdasági szakembereknek és a társadalmat valamennyire is befolyásoló erőknek az alapokig kell visszanyúlniuk. A református egyház az indulatokat szeretné csillapítani, valamint az ezeket kiváltó okokra felhívni a döntéshozók figyelmét, egyúttal kérve kérni őket: térjenek észhez. Ma mindennél fontosabb, hogy a józanság kerekedjen felül. A felismert igazság melletti kiállás. Ez a protestálás valódi jelentése… a jót és az igazságot, vagyis a megismert örökséget meg kell őriznie a cselekvő egyháznak. Ráadásul korunk embere számára ezeket vonzóvá is kell tennie, amihez józan, de bátor felelősségvállalásra van szükség. Ebben a szellemben a jövőnket meghatározó kérdésekben továbbra is kezdeményezzük a párbeszédet, például a civil szervezetekkel.”

Magyar Kurír