Napi sajtószemle

Az erdon.ro Az ember embertársra talált címmel számol be arról, hogy hétfő este hálaadó szentmisét tartottak a Szent László-plébániatemplomban annak emlékére, hogy ötven éve az emberek összefogásának köszönhetően a szent hajlék megmenekült a lebontástól. A templom – akárcsak ötven évvel ezelőtt –, most is teljesen megtelt, katolikus, protestáns és izraelita hívek egyaránt részt vettek a szertartáson. Az ünnepségre meghívták azokat a tisztelendőket is, akik papi szolgálatának egy állomása ezen szent hajlékhoz köthető.

Az egybegyűlteket Pék Sándor esperes-plébános köszöntötte, aki emlékeztetett rá: 1964. május 18-án, pünkösdvasárnap hirdették ki a kommunista államhatalom rendeletét a Szent László-templom lebontásáról. Másnap este fél hétre volt meghirdetve az utolsó szentmise, a templom és a körülötte lévő tér zsúfolásig megtelt imádkozó, álló vagy térdelő, éneklő római és görög katolikus, református, ortodox és zsidó emberekkel. A jelenlevők fájdalma az imában, a meggyújtott gyertyák fényében tükröződött, mely három napon keresztül, megszakítás nélkül, betöltötte az egész főteret. Ez a kifejezett ragaszkodás aztán meghozta gyümölcsét, és a templom megmenekült. Az 1964-es templommentésnek azon súlyos következménye is volt: 13 fiatalt elítéltként hosszabb vagy rövidebb időre börtönbe zártak. Az esperes-plébános leszögezte: 2014 pünkösdhétfőjén elsősorban Istennek kell hálát adnunk azért, hogy a templom ma is nyitott kapukkal várja azokat, akik lelki békére és nyugalomra vágynak, továbbá tisztelettel gondolunk azokra a még élő vagy már elhunyt tanúságtevőkre, akik kifejezték e szent hajlék iránt érzett elköteleződésüket. „Akik itt vagyunk, azért jöttünk el, mert élni, táplálkozni akarunk az akkor történt eseményből.”

Az evangéliumi részlet Szent János könyvéből szólt. A szentmise szónoka Kovács F. Zsolt, a püspökség jelenlegi irodaigazgatója és a templom egykori káplánja volt, aki prédikációjában úgy fogalmazott: fél évszázaddal ezelőtt ezen a helyen az ember embertársra talált a szó legszorosabb értelmében, hiszen az emberiesség olyan mély rétegei törtek felszínre, ahol elhomályosul az a határvonal, ami különbséget tesz köztünk. Azt mondta: az ötven évvel ezelőtti történés résztvevői levetkőzték mindazt, ami evilági, és nem harcolva, de helytállva, nem lázadva, de kitartva, nem dühöngve, hanem határozottan megvédték azt, amit ugyan nem ők építettek, de örökségül kaptak hűséges megőrzésre, és kölcsönbe a holnap gyermekeitől, hogy álmodhassanak és tervezhessenek maguknak jövőt. A történelem viharában ugyanis a váradiak megtanulták: maradandót építeni nem azáltal lehet, ha előtte rombolunk, hanem csak alapokra lehet szilárdan építkezni. A templomvédők összefogására utalva a tisztelendő azt is nyomatékosította, hogy Isten igéjét csakis egységben lehet képviselni, mert az Úr minden nyelven ért és beszél, a szótárában csak igen szerepel, számára nem létezik elutasítás, be- és kizárás. Hozzátette: pünkösd a bátorság, az ötletesség és a belső, lelki szabadság ünnepe, és talán ez is kellett ahhoz, hogy az ötven évvel ezelőtti esemény részvevői tanúságot mertek tenni Krisztusról. Nem elégedtek meg a látszatkereszténységgel, mert tudták, hogy csak osztatlan szívvel lehet Istent szolgálni. Gondolatainak zárásaképpen Assisi Szent Ferenc imájának kezdő sorait idézte („Uram, adj türelmet, hogy elfogadjam, amin nem tudok változtatni, adj bátorságot, hogy megváltoztassam, amit lehet, és adj bölcsességet, hogy a kettő között különbséget tudjak tenni”), azt kívánva: ezek a szavak legyenek irányadóak számunkra, ha a szükség és a helyzet úgy hozza.

Csűry István Királyhágó-melléki református püspök hozzászólásában kifejtette: a templommentés a nagyváradi polgárság győzedelme volt a sátáni hatalom felett, egy olyan csodálatos eseményen, melyre mi csak porszemként emlékezhetünk. Az akkori hősök örök példát hagytak ránk, ami azóta is kötelez bennünket, mert megmutatták, mit jelent kiállni a templom, az Egyház és a közösség mellett, jövőt álmodni és remélni. Ugyanakkor mi, a 21. században, kisebbségben élő magyarok is csak úgy szabadulhatunk a félelmeinktől és a fájdalmainktól, ha egoizmusunkról lemondva, egymáshoz nagyon közel, szimbolikusan szintén körbeálljuk a templomot, hogy érezhessük, ezáltal növekszik az erőnk.

A Magyar Nemzet (2.o.) Iskolát építenek fel az ökumenikusok címmel ír arról, hogy Szerbia és Bosznia után Horvátországra is kiterjeszti a májusi rendkívüli árvíz károsultjait támogató segélyprogramját az Ökumenikus Segélyszervezet. A magyar szervezet nyáron a pusztító áradás által súlyosan károsított Gunja település iskolájának rendbehozatalát segíti. A 23 tantermes iskola a környék legnagyobb oktatási intézménye, amelyben a katasztrófa miatt idő előtt véget ért tanévben 350 diákot oktattak. A segélyszervezet több mint egymillió forinttal segíti az iskola rendbetételét, segélyakciójukat az 1353-as adományvonalon hívásonként 250 forinttal lehet támogatni, csekkjeik pedig megtalálhatók a nagyobb postahivatalokban.

A Magyar Hírlapban (7.o.) Szentmihályi Szabó Péter Sarkosan fogalmazva címmel emlékeztet rá: valamikor a magyar családok többsége mindössze két könyvet tartott, a Bibliát és egy kalendáriumot. A Szentírásban minden benne volt, amit hinni és tudni kell, a kalendáriumban pedig volt naptár, olvasnivaló, és jó tanácsokkal is ellátták az embereket. A cikkíró szerint viszont napjainkban bábeli zűrzavar uralkodik, senki nem hallgatja meg a másikat, és „ennek a rettenetes belső ürességnek a gyötrelmes felismerése” vezeti vissza az embereket a kereszténységhez, „az egyetlen érvényes és hiteles erkölcsi alaphoz, amely kultúránk és civilizációnk alapja Európában még akkor is, ha a népek és nemzetek azt oly sokszor megtagadták és csaknem elfeledték”. Szentmihályi Szabó Péter szerint a marxista és a fogyasztói materializmus csődje nyilvánvaló, de nagyon sokan élnek abból, hogy ezt elkendőzzék, és a világot kaotikus állapotban tartsák. „Ők a hitelminősítőkben hisznek, nem Isten minősítésében”, és ha hivatali esküt tesznek, elhagyják az ősi zárómondatot: „Isten engem úgy segéljen.” Ők azok, akik „gyűlölnek minden hagyományt és rendet, s annyira progresszívek, hogy már a holnaputáni híreket olvassák. Racionalisták.” A cikk szerzője Newman bíborost idézi: „A racionalista önmagát teszi a maga központjává, nem Teremtőjét: nem megy az Istenhez, hanem úgy viselkedik, mintha az Istennek kellene hozzá jönnie.”

A karpatinfo.net Isten személyes megismerése című cikkében arra keresi a választ: hogyan lehet megismerni Istent, személyes kapcsolatot létesíteni vele? Várni kell, hogy lecsapjon egy villám? Önzetlen vallásos cselekedeteknek kell szentelni az életed? Jobb emberré kell válni, hogy Isten elfogadjon? „EGYIK SEM.” Isten nagyon világossá tette a Bibliában, hogyan kerülhetünk kapcsolatba vele: Első alapelv: Isten szeret, és csodálatos terve van az életeddel. Isten teremtett téged. És ez nem minden: annyira szeret, hogy azt akarja, hogy megismerd, és vele töltsd az örökkévalóságot. Jézus azt mondta: „Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” Jézus azért jött, hogy mindannyian megérthessük és személyesen ismerjük Istent. Csak Jézus képes célt és értelmet adni az életnek.

Második alapelv: Mindannyian vétkezünk, és a bűnök elválasztanak minket Istentől. A bűneink miatt Istentől való távolságot, elválasztottságot érzünk. A Biblia azt mondja: „Mindnyájan tévelyegtünk, mint a juhok, mindenki a maga útját járta.” Mélyen legbelül a hozzáállásunk vagy aktív lázadás, vagy passzív közöny Isten felé, ez pedig bizonyíték arra, amit a Biblia bűnnek nevez. A bűn következménye az éltünkben a halál – az Istentől való lelki elválasztottság. Noha lehet, hogy megpróbálunk saját erőnkből közeledni Istenhez, elkerülhetetlenül kudarccal járunk. Ez a diagram megmutatja, hogy milyen nagy szakadék van köztünk és Isten között. A nyilak azt illusztrálják, miként próbálhatjuk Istent a saját erőnkből elérni. Lehet, hogy megpróbálunk jó cselekedeteket tenni. Lehet, hogy „rendes” életünkkel vagy valamilyen erkölcsi filozófiával próbálunk megdolgozni Isten elfogadásáért. De a mi jó szándékú erőfeszítéseink nem elegendőek a bűnünk elfedésére. Akkor hogyan tudjuk áthidalni ezt a szakadékot?

A válasz a harmadik alapelv: Jézus Krisztus Isten egyetlen megoldása a bűnünkre. Rajta keresztül ismerhetjük és tapasztalhatjuk Isten szeretetét és életünkre vonatkozó tervét. Azt érdemeljük, hogy megfizessünk a saját bűnünkért. A gond az, hogy ez a fizetség a halál. Jézus Krisztus helyettünk halt meg, hogy ne nekünk kelljen Istentől elválasztva, a felénk való szeretetétől távol meghalni. A Biblia kijelenti Jézusról, hogy „Ő a láthatatlan Isten képe, benne teremtetett minden…” Jézust istenkáromlásért feszítették meg, – mivel nyíltan azonosította magát Istennel – merthogy az is volt. A kereszten Jézus felvette magára mindannyiunk bűnét, és teljesen, tökéletesen megfizetett érte: „Mert Krisztus is szenvedett egyszer a bűnökért, az Igaz a nem igazakért, hogy Istenhez vezessen minket.” „Nem az általunk véghezvitt igaz cselekedetekért, hanem az ő irgalmából üdvözített minket.” Jézus kereszthalála miatt már nem kell, hogy a bűnünk továbbra is elválasszon minket Istentől.

„Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” Jézus nem csak hogy meghalt a bűneinkért, fel is támadt a halálból. Azzal, hogy ezt megtette, kétséget kizáróan bebizonyította, hogy joga van örök életet ígérni – azt hogy Ő az Isten Fia és az egyetlen mód, hogy Istent megismerjük. Ezért mondja, hogy „Én vagyok az út, az igazság és az élet; senki sem mehet az Atyához, csakis énáltalam.” Ahelyett hogy még jobban erőlködnénk, hogy elérjük Istent, Ő mondja el nekünk, hogyan léphetünk kapcsolatba Vele már most. Jézus azt mondja „Ha valaki szomjazik, jöjjön hozzám, és igyék. Aki hisz énbennem, … annak belsejéből élő víz folyamai ömlenek!” Jézust a felénk való szeretete vitte rá, hogy vállalja a keresztet. És most arra hív, hogy menjünk hozzá, hogy személyes kapcsolatot kezdhessünk Istennel. Nem elég tudni, mit tett értünk Jézus és mit kínál. Ahhoz, hogy kapcsolatunk lehessen Istennel, be kell fogadnunk Őt az életünkbe.

Erről szól a negyedik alapelv: egyénileg el kell fogadnunk Jézus Krisztust Urunknak és Megváltónknak.

A Biblia azt mondja: „Akik pedig befogadták, azokat felhatalmazta arra, hogy Isten gyermekeivé legyenek; mindazokat, akik hisznek az ő nevében,” Jézust hit által fogadhatjuk be: „Hiszen kegyelemből van üdvösségetek a hit által, és ez nem tőletek van: Isten ajándéka ez; nem cselekedetekért, hogy senki se dicsekedjék.” Ebben a bibliai részben van néhány olyan szó, amit ritkán használunk manapság: a kegyelem azt jelenti, hogy „meg nem érdemelt jóindulat”. Az „üdvösség” eredeti jelentése pedig „megmenekülés”. A Bibliában az üdvösség: „megmenekülni az örök pusztulástól, Istenhez kerülni a mennybe”. Erről mondja a Biblia azt, hogy nem a mi (jó) cselekedeteinkért, hanem Isten meg nem érdemelt jóindulata miatt lehet a miénk, a „hit által”.

Tehát még egyszer: Jézust hit által fogadhatjuk be. Jézust elfogadni azt jelenti, hogy hiszünk benne, hogy Ő az Isten Fia – akinek mondta magát – majd behívjuk, hogy irányítsa az életünket. Jézus azt mondta, „én azért jöttem, hogy életük legyen, sőt bőségben éljenek.” Jézus hívása a következő: „Íme, az ajtó előtt állok, és zörgetek: ha valaki meghallja a hangomat, és kinyitja az ajtót, bemegyek ahhoz.”

Magyar Kurír