Napi sajtószemle

A Népszabadság Hétvége mellékletében (2-3. o.) Hajba Ferenc Az épület megszólít címmel megállapítja: a pannonhalmi főapátság bencés szerzetesei az egyszerűség és a korszerűség szellemében építik tovább monostorukat „célszerűnek, méltónak és szépnek. Az utóbbi másfél évtizedben Pannonhalma a kortárs magyar építészet talán legizgalmasabb és legbátrabb terepe lett.” 

A Magyar Nemzetben (Zuhanó repülő 19. o.) Csókay András idegsebész nyilatkozik, aki elmondta: lassan egy esztendeje vesztette el öt gyermeke közül a legkisebbet, a tízéves Marcit, „ami borzalmas csapás. Sokat szomorkodom, de mostanra eljutottam oda, hogy tudom, nem szabad reményvesztetté válni. Abban is reménykedhetünk, hogy még itt, a földön rendeződnek a veszteségeink. De van egy magasabb rendű remény. Ez a feltámadásba vetett töretlen hit. Úgy vigasztalom magam a mai napig a kicsi elvesztése miatt, hogy ő örömbe, boldogságba került. Arra van ígéretünk, hogy a kisgyermekek mindjárt odajutnak. S ez nem mérhető semmilyen földi örömhöz. Néha megízleljük a mennyek országát egymás között, amikor nagy szeretetet, mélyből jövőt kapunk valaki mástól. Ilyenkor rés nyílik, megpillanthatjuk, mi az, ami ránk vár. Ebben az ígéretben kell hinni, reménykedni, máskülönben nem marad bennünk hajtóerő, amely mindennap előrevisz.” Csókay professzor vallja: „Azt, hogy ki jó, csak Isten látja tisztán. Persze az emberben felmerülnek olyan gondolatok, hogy jó emberként éltem, sok embert megmentettem, miért éppen velünk történt mindez? Aztán a következő percben rá kell jönnie arra, hogy Isten soha nem büntet. Módjában állna minden rosszat megakadályozni a világban, s dühösek is vagyunk, hogy miért nem teszi meg. Istenben van titokzatosság, sokszor nem értjük, mit miért csinál, miért enged. Miért engedted, Uram, a második világháborút, miért engedted Auschwitzot? Ám amikor ezt kérdezem, akkor csak porszemnyi igazságnak vagyok a birtokában. Ha azt mondom, hogy Isten rossz, s szórakozik, gúnyolódik velem, akkor a szeretetnélküliségbe rohanok bele. Ha elhiszem, hogy ő jó, akkor abban bízom, hogy valami magasabb felé nyit ajtót. Krisztus a kereszten arra az Istenre mond igent, aki látszólag ott hagyta szenvedni. Ennek kell szemünk előtt lennie mindig, amikor nagy veszteség ér. Míg én porszemnyi információnak vagyok a birtokában a világmindenséggel kapcsolatban, ő mindenről tud… Arra kell gondolnunk, hogy a remény Isten irgalmassága. Ha létezik bennünk a remény, ha el tudunk mélyülni magunkban, megszólítva így Istent, akkor máris nem leszünk egyedül.”

A Kárpátinfo.net-en Balassa Zoltán Egy vértanú, aki kezet csókolt a kassai koldusasszonynak címmel emlékezik meg arról, hogy hetven éve, 1944. december 27-én a budapesti Bokréta u. 3. sz. házat a nyilasok körbefogták és mindenkit igazoltattak. Tragikus következménye lett a razziának. Két kassai születésű nőt, Salkaházi Sára szociális testvért és Bernovits Vilma hitoktatót, az intézmény vezetőjét a nyilasok még aznap kivégezték. A cikkíró rámutat: Boldog Salkaházi Sára élettörténete eléggé közismert, Bernovits Vilmáé kevésbé, pedig Hetényi Varga Károly író és tanár feldolgozta élettörténetét és a tanúkat is fölkereste. Bernovits Vilma 1901. április 8-án született Kassán. Édesapja, Bernovits Viktor gazdag gyáros és feltaláló volt, számos európai országba szállította találmányait. Mivel szabadkőműves volt, nem nézte jó szemmel, hogy lánya, Vilma szeretett templomba járni és imádkozni. Vasárnap délelőtt szobafogságra ítélte, mert Kassán akkoriban csak délelőtt miséztek, de a lány csakhamar túljárt apja eszén. Az egyik templomban egy öreg szerzetes 12 után magának misézett, így oda járt. Apáca akart lenni, de az apának ez sem tetszett. Igaz, három fiúk meghalt, így az orvossal megbeszélték, találja a szerzetesi életre alkalmatlannak. Az édesanya egy aranyos és intelligens asszony, spiritiszta volt. Lánya a szeánszokon írott papirosokat megsemmisítette, de szüleit sohasem bírálta. A Mihály-kápolna bejárata mellett állt egy feszület, alatta egy koldusasszony ült. Mielőtt a fiatal lány bement volna, odament hozzá és kezet csókolt neki. Ékszereit, fülbevalóit, gyűrűjét is neki adta. Bernovits Vilma a kassai orsolyáknál érettségizett. Bár többen is szerették volna feleségül venni, nem ment férjhez. 1929-30-ban anyjával együtt Budapestre költözött, és elvégezte a kétéves hitoktatóképzőt a Ward Mária Collégiumban. Végül a ferencvárosi Bokréta utcában lelt otthonra, az első emeleten. Az anya és leánya sokszor a földön aludtak, mert embereket fogadtak be. Salkaházi Sára és Bernovits Vilma sorsára az 1967-es „zuglói nyilas per" alkalmával derült fény sorsukra. Az egyik vádlott beszámolt az egyik Duna-parti mészárlásról. Elmondta, egy alacsony termetű, fekete nő kivégzői felé fordult, szemükbe nézett majd letérdelt és égre vetett tekintettel, széles nagy keresztet vetett magára. Ekkor dördült el a sortűz. A Szociális Testvérek Társaságának csak egy alacsony tagja volt, aki széles gesztussal vetett mindig keresztet: Salkaházi Sára. 45 éves volt. Barátnője, Bernovits Vilma 43 évesen áldozta fel magát az üldözöttekért.

Bodnár Dániel/Magyar Kurír