Napi sajtószemle

Külföldi hírek

A Heti Válaszban (Nem paparazzo 38-39.o.) Arturo Mari nyilatkozik, aki fél évszázadon keresztül kísérte fényképezőgépével hat katolikus egyházfő életét, s akinek – amint arról december 2-i számunkban beszámoltunk – a közelmúltban magyarul is megjelent a Találkozunk a Paradicsomban című, II. János Pálról szóló albuma. A Vatikán tavaly nyugdíjba vonult fotósa a lapnak elmondta, nem könnyű feladat a több millió felvételből válogatni, de a 2005-ben elhunyt lengyel pápára legjellemzőbbnek talán azt tartja, amikor Teréz anyával volt együtt, „vagy amikor Koreában nyolcszáz leprás között látható. Aki nem tapasztalta, nem tudhatja, mit jelent, amikor valakinek nincs szeme, füle, szája, milyen a rothadó emberi hús szaga. És a Szentatya mind a nyolcszáz embert végigsimogatta, végigcsókolta és megáldotta. Személyiségének a másik oldala az a bensőséges pillanatot ábrázoló kép, amelyen a hegyekben egy sátor előtt állunk oldott légkörben. Vagy amikor egy hídon kel át, nadrágban és dzsekiben. Mind közül azonban az egyik utolsó fénykép a legkedvesebb számomra. 2005 nagypéntekén már a magánkápolnájából követte a colosseumi keresztutat. Egy keresztet kért, ráhajtotta a fejét a korpuszra, és a szívéhez szorította. Ebben a mozdulatában minden benne volt.” Arturo Mari felidézte azt is, hogy a Vatikánban a karácsonyt nagy egyszerűségben, ugyanakkor tele várakozással ünnepelték. „A Szentatya már az advent során olyan hangulatot alakított ki, hogy Jézus születésének ünnepe várva várt nappá váljon. Mi pedig, a ’család’, néhány, a Szentatya mellett dolgozó ember, apró ajándékokkal kedveskedtünk egymásnak.” Ismeretes, hogy már II. János Pál halálának pillanatában szenttéavatását kérte a Szent Péter téren összegyűlt hatalmas tömeg. Azóta XVI. Benedek pápa elindította a boldoggáavatási folyamatot. Ezzel kapcsolatban Arturo Mari elmesélte egy személyes élményét: „Megtudtuk, hogy a feleségem Ecuadorban élő nővére nagyon beteg. A leleteit megmutattam a pápa orvosának is. A diagnózisban azt írták, hogy a gerincvelője olyan színű, mint a pörkölt kávé. Õ a leletek alapján tíz-húsz napot jósolt a sógornőmnek. Amikor a Szentatyával is megosztottam a rossz hírt, odaadta a zsebében lévő rózsafüzért, és azt mondta: nagyon sokat kell imádkoznia a sógornőmnek, de nem lesz egyedül, mert ő is vele imádkozik. Feleségem nővére, akiről már lemondtak az orvosok, azóta is a nyakában hordja ezt a rózsafüzért, teljesen egészséges. Hogy ez csoda volt-e, azt mindenki döntse el maga.”

Ugyancsak a Heti Válasz (40-42.o.) „Boldogok, akiket üldöznek az igazságért” címmel készített összeállítást, amely bemutatja, hogy a világ keresztényei milyen viszontagságok közepette ünneplik 2008 karácsonyát. A Nemzetközi Keresztény Szolidaritás nevű szervezet folyamatosan figyelemmel kíséri a keresztények jogait a világban. Felmérésük szerint ma minden tizedik Krisztus-hívőt – 200 millió embert – elnyomnak, üldöznek vagy halállal fenyegetnek. A lap nyolc országot említ meg, ahol a keresztényeket diszkriminálják, vagy üldözik: Algéria, Egyiptom, Irán, Irak, Kuba, India, Kína, Észak-Korea.

A Magyar Nemzetben (7.o.) Balavány György Újjáéledő provokáció címmel ír arról, hogy elakadt XII. Piusz boldoggáavatási procedúrája, mivel Izrael Állam – és számos zsidó szervezet – „oly vehemensen tiltakozott ellene, hogy a Vatikán meghátrált, illetve ’diplomáciai okokból felfüggesztette’ az eljárást”. A cikkíró emlékeztet rá, hogy XI. Piusz pápa 1938-ban így nyilatkozott: „Nem és nem, ismétlem, lehetetlen, hogy a keresztényeknek bármi közük legyen az antiszemitizmushoz.” Utódja, Eugenio Pacelli, vagyis XII. Piusz egyik első dolga volt, hogy nyilatkozatban ítélje el a fasiszta fajelméletet. „Nehéz küldetést vállalt: fegyveres hatalommal nem keveredhetett nyílt konfrontációba – viszonylagos politikai befolyását az üldözöttek védelmében is fenn kellett tartania. Ezért egy darabig igyekezett az udvarias diplomácia eszközeivel élni. Ezzel is felbőszítette Hitlert, aki Weizsacker államtitkár útján közölte vele: súlyos bosszúra számíthat, ha terveit akadályozza. Ám amikor megkezdődött a zsidók elleni hajtóvadászat, a pápa mégis megnyitotta a kolostorokat és rendházakat a menekültek előtt. Megesett, hogy a nővérek pincében aludtak, míg a szobákban zsidó családokat szállásoltak el.” A szerző történelmi tényként állapítja meg: XII. Piusz pápa zsidómentő tevékenységét több zsidó személyiség – így Israel Zoller, római főrabbi – is elismerte. Balavány hangsúlyozza: „A magam részéről nem vagyok sem zsidó, sem katolikus, de nem értem, mi köze Izraelnek ahhoz, hogy a Vatikán kit mivé avat. Ha én lennék a római pápa, abszolút nem sértődnék meg, hogy kiutálják a keresztényeket a Jad Vasemből.”

Hazai és határon túli hírek

A Figyelőben (Étel és remény 64-66.o.) Böjte Csaba ferences szerzetes, a dévai Szent Ferenc Alapítvány elnöke nyilatkozik: „Egyetlen parancs létezik ezen a Földön, a szeretet parancsa, és minden más parancsot ebből kellene levezetni.” A 2004. december 5-i kettős népszavazásról a szerzetes azt mondta: „Nagy-nagy butaság lenne, ha december 5-éből gyásznapot csinálnánk, és minden évben ezt vájkálnánk. Azt gondolom, hogy az egy szerencsétlen pillanat volt a Kárpát-medencei magyarság életében, de el kell felejteni. Hiszen amikor Jézus föltámad húsvét hajnalán, ő sem kezd el bosszúért lihegni, hogy akkor most verjük szét Heródes palotáját. Nem is áll félre duzzogva, hogy milyen pofátlanság, eljövök közétek, és akkor így bántok velem, hanem azt mondja Mária Magdolnának: menj, szólj a többieknek, találkozunk Galileában, és folytatjuk ott, ahol abbahagytuk. Azt gondolom, hogy nekünk ez kell, hogy legyen a reményünk. Tehát hogy történtek Trianonok, ’56-ok, világháborúk, december 5-ék, de ha sebzett is a szívünk, akkor is, szerintem, tovább kell menni… Valamilyen reális, nem délibábos reményt kellene magunk elé állítani. Amiben hiszünk, amiért érdemes reggel fölkelni, gyereket vállalni, házat építeni. Ezért is szorítok Barack Obamának. Talán mi Európában még hisszük azt, hogy azt a románt el lehet magyarosítani, vagy ezt a magyart el lehet románosítani, de hát egy feketét – hogy is mondjam – fehérré varázsolni, az elég nehéz. Amerika rájött arra, hogy vagy együtt lesznek többek és gazdagabbak, és szebb lesz a világ, vagy szétverik a hazájukat is. Azt gondolom, a művészeknek, az irodalommal foglalkozóknak, az írástudóknak a nagysága az, hogy ezt valahol megértették, és nem véletlenül van majd’ minden amerikai filmben egy pozitív színes bőrű főszereplő.” Böjte Csaba szerint a XXI. században „egy új Árpád-vezér kellene, aki le tudja ültetni a szlávokat, románokat, szerbeket, magyarokat és a többieket egy asztalhoz, és azt mondani nekik: kicsi szíveim, olyan csöppnyi ez a Kárpát-medence, ha együtt, közösen valamit létre tudunk hozni, az szép, de ha nem, akkor a történelem mindannyiunkat egyformán beőröl. Trianont nem gyászolni kell, hanem Trianon kérdésére választ kell keresni.”

A Heti Válaszban (101-104.o.) Sümegi Noémi Szeretni kell című, Déván készült riportjában írja: „Titkokat fürkészni indultunk Dévára, megtudni, hogyan fér Böjte Csaba idejébe háromembernyi élet. Közben napnál világosabban kiderült: nagyobb szüksége van a világnak Csaba testvérre, mint az árva gyerekeket mentő Dévai Szent Ferenc Alapítványnak az adományokra.” Böjte Csaba elmondta: „Hogy nem születnek gyerekek… ez a legnagyobb gond Magyarországon is, nem a világválság. Pedig ebben nem akadályoz meg minket senki, sem a románok, sem a szlovákok. Gyereket szülni nem cool. Pedig lelkileg jobb állapotban van még a tízgyerekes, szűkölködő anya is annál a nőnél, aki egyedül él, mondjuk egy macskával.” Csaba testvér szerint a nőben az anyai ösztön „nem extra, hanem szériatartozék. Van, aki vér szerinti szülő lesz, és van, aki Isten akaratából válik azzá, ahogy József, akire rábízta a Mennyei Atya a kis Jézust.” A cikkíró hozzáteszi: „Csaba testvérnek így már több mint 1600 gyereke van, s számuk napról napra nő. Sosincs üres ágyuk.”

A 168 Órában (A szív civilizációja 13-15.o.) Korzenszky Richárd, a Tihanyi Bencés Apátság perjele nyilatkozik, aki az idén oktatás-köznevelés kategóriában megkapta a Prima Primissima-díjat. Elmondta: „Ahol embereket nevelnek, ott különösen fontos: akik nevelnek, érett emberek-e vagy sem. Az iskolában meghatározó a pedagógus személyisége. Az érett személyiségnek pedig van világképe és világnézete… Sokan úgy nőnek föl, hogy közben nem tapasztalhatják meg az apa nyújtotta biztonságot vagy az anyai meleget. Az iskolákban egyik reform követi a másikat, a legtöbb oktatási intézmény információgyárrá változik: ebben otthontalanok a gyermekek. Tanárok helyett pedagógusokra lenne szükség… Az igazi pedagógus nem csupán átadja az információt, hanem megtanít választani, felhasználni a megszerzett tudást. Kézen fogja a gyermekeket, s bevezeti őket az életbe. Másképpen fogalmazva: legyen emberi kompetenciája is a szakmai mellett.” A tihanyi apátság perjele figyelmeztet: „Mindenki felelős. Nem lehet egyszerűen fölülről várni, hogy az életem boldog legyen. Sokszor úgy látszik, mintha az egyedüli cél a világban a technikai haladás lenne. Ez önmagában édeskevés. Az anyagi jólét sem egyenlő azzal, akit – látszólag játszva a szavakkal – úgy írhatunk le: ’jól-lét’. Hiányzik a világból a másokért való élet megbecsülése. Pedig értelme csak a nem önmagáért való életnek van. Az ember biológiai szükségleteinek kielégítése még nem egyenlő a boldogsággal.” Korzenszky figyelmeztetett az írástudók mindenkori felelősségére is: „Kényelmes dolog meghúzódni az árnyékban, elbújni a nap és a szél elől. De amikor sokak számára bizonytalanná válik a kimondott vagy akár a leírt szó ereje, nagyon nagy szükség van azokra, akik készek és bátrak, hogy igazat szóljanak. Ez a társadalom nem elsősorban okos dolgokra vágyik – inkább hitelesekre. Okos gondolatmenetek, logikus előadások önmagukban, nem bírnak emberformáló hatással. Akkor lesznek azzá, ha a hallgató megérzi: az ilyen mondatok annak is fontosak, aki kimondja őket. A hazugság – bármely szinten – egyenlő a hitelvesztéssel. Ne hazudjon se szülő, se iskola a gyereknek. Érdemes mindenkinek odafigyelnie a jézusi szóra: ’Az igazság szabaddá tesz titeket’. Így válhatunk igazán emberré.”

Magyar Kurír