Napi sajtószemle

Külföldi hírek

A Hetekben (12-13.o.) Fréchet Tímea Két tűz között címmel emlékeztet rá: a lap múlt heti számában Amel A. Al-Shemmari, az Iraki Köztársaság budapesti ügyvivője azt mondta, hogy hazája 90 százaléka ma már teljesen biztonságos. A cikkíró azonban rámutat: ez a biztonság nem vonatkozik az iraki keresztényekre, akiknek helyzete drámai. Az amerikai külügyminisztérium által a vallásszabadságról kiadott jelentés szerint 1990-ben még az iraki lakosság 10 százaléka volt keresztény, ez az arány 2003-ra 3 százalékra csökkent. Adataik alapján akkor ez 1,3 millió főt tett ki (más források szerint ekkor már csak 800 ezer keresztény élt Irakban.) Közülük azóta 600 ezren arra kényszerültek, hogy elhagyják otthonaikat. A külföldre menekültek közül a szomszédos országokban él legalább 450 ezer iraki keresztény, míg 150 ezerre becsülik azoknak a számát, akik Irakon belül keresik az életben maradás lehetőségét. Õk azok, akik főleg a kurd hatóságok által ellenőrzött területekre menekültek, ahol szintén nincsenek biztonságban, csak éppen kisebb a fenyegetettség foka. A menekülők beszámolói szerint az iraki nagyvárosokban teljes keresztény negyedek ürültek ki. A forgatókönyv mindenhol nagyjából ugyanaz: a síita muzulmánok – például azért, mert kiszemelik maguknak a keresztény család házát, boltját, vállalkozását – felbérlik a helyi síita fegyveres bandát, hogy félemlítsék meg az adott családot. Jobb esetben „csak” fenyegető levelet küldenek nekik, hogy huszonnégy órán belül hagyják el otthonukat, rosszabb esetben az egyik családtagot elrabolják, és váltságdíjat kérnek érte, vagy megkínozzák és visszaadják a családjának. E forgatókönyv alternatívája, hogy a keresztény vállalkozó nem akarja vagy nem tudja kifizetni a helyi síita maffia által kiszabott védelmi pénzt, amit 2003 óta minden keresztény üzletre, vállalkozásra kiszabnak. Fréchet Tímea megjegyzi: védelmi pénzt kérnek egyébként minden működő vállalkozástól, de a keresztényektől általában jóval magasabb összeget követelnek, a saria elveire hivatkozva. A cikkíró megállapítja: a keresztények azért kényszerültek lakóhelyük elhagyására, mert nem kaptak segítséget a hatóságoktól, illetve annyira veszélyes lett volna bármit is lépniük, hogy eszükbe se jutott, hogy hivatalos helyről kérjenek segítséget. A szerző arra is rámutat, hogy a keresztények nem várhatnak hivatalos segítséget sem az iraki kormánytól, sem az Egyesült Államoktól. „Az iraki kormány már rég beletörődött abba, hogy a belső béke érdekében nem érdemes védelmet nyújtani az üldözött keresztényeknek, nem érdemes miattuk népszerűtlenséget és konfliktust vállalni a szélsőséges síita mozgalmakkal, illetve a maffiával. De az amerikaiak sem érdekeltek érdekeltek abban, hogy fontos stratégiai kérdést csináljanak a keresztények helyzetéből: a konzervatív vezetés azért nem, mert kellett egy iraki sikersztorit gyártani a választások előtt (ha ismertté válik a keresztények sorsa, nem lehet beszélni sikersztoriról), a demokraták meg azért nem, mert ők a gyorsabb ütemben zajló katonai visszavonulást szorgalmazzák (és ki tudja, hogy milyen vallási-etnikai tisztogatásra kerül majd sor, ha már nem lesz ott amerikai katonai jelenlét.)” A szerző arra is felhívja a figyelmet, hogy a szomszédos országokba menekült keresztények évek óta nem kapnak letelepedési jogot. „A szíriai és jordániai hatóságok előbb-utóbb kérni fogják az ENSZ-táborok bezárását, a világszervezet pedig ki fogja jelenteni, hogy Irak már biztonságos hely, mindenki hazamehet. A kurd hatóságok is bármikor kijelenthetik, hogy elegük van a menekültekből, térjenek ’haza’. A nyugati országoktól meg a gyakorlatban esélyük sincs arra, hogy menedékjogot kapjanak. Az iraki keresztények félnek a terrortól, nem akarnak visszatérni régi lakóhelyükre, de kilátásuk sincs arra, hogy valahol új életet kezdjenek.”

A fenti összeállítás mellett olvasható a Lányrablások és templomgyújtás című írás, amelyből kiderül: a Palesztin Hatóság által ellenőrzött Betlehemben az utóbbi években jelentősen csökkent a keresztények száma. Jézus szülőhelyén 1990-2002 között a keresztény lakosság aránya 60 százalékról 40 százalékra csökkent, mára pedig a népesség csupán 15 százaléka keresztény, alig több mint 10 ezren vannak a városban.

Hazai hírek

A Népszabadságban (26.o.) Czene Gábor A tihanyi perjel címmel mutatja be Korzenszky Richárd perjelt, a tihanyi szerzetesközösség elöljáróját. Azzal kapcsolatban, hogy idén tavasszal a Balatoni Halászati Zrt. „nyilvános pontytelepítést” tartott, és Korzenszky Richárdot kérte fel, hogy áldást mondjon, a bencés szerzetes elmondta: „Megáldottam, mint minden jó emberi törekvést. Az áldás nem varázslat, a keresztény pap nem sámán. Erőink végesek. Nem mi simítjuk el a Balaton vizét, és nem mi keltjük a hullámokat. Részei vagyunk a természetnek. Paradox helyzet, de Budapest a nyári hétvégeken nyugodtabb életet él, mint a Balaton. Az emberek elmenekülnek a nagyvárosból, hogy természetközeli élményhez jussanak, közben létrehozzák ugyanazt a környezetet, ami elől elmenekültek. Belegabalyodnak saját magukba. Éjszakánként a diszkók fényei bemeszelik az eget. Tényleg joguk van elvenni tőlem a csillagos égboltot? Nem külön a halászokért vagy a halakért mondtam áldást, hanem azért, hogy tisztelettel tudjunk tekinteni arra a világra, ami ránk van bízva.” Korzenszky Richárd kezdetben nem szerette az ilyesféle „áldásos” felkéréseket, de mára megváltozott a véleménye: „Rájöttem, hogy ez óriási lehetőség, olyan emberekkel is szót válthatok, akikkel máshol valószínűleg nem találkoznék. Sokszor nagyon jó beszélgetések alakulnak ki. Nekem öröm, hogy többet megtudok róluk, ők pedig megtapasztalhatják, hogy egy pap, egy bencés szerzetes is képes számukra érthető nyelven beszélni. Mondtam én már áldást újjáépített csárdában is. Néhányan morgolódtak, hogy ’mit keres az áldás a csárdában’, szerintem viszont igenis helye volt az imádságnak. Fontos, hogy különféle emberek egymás mellé üljenek egy terített asztalnál, és ne csak egyenek, hanem étkezzenek. Hiszem, hogy amire a legnagyobb szükségünk van, az a közös asztal.”

A Magyar Hírlapban („Hiszem az Isten jóságát” 4.o.) Baranyi Károly tanár, teológus, filozófus nyilatkozik, aki az elmúlt harminchárom évben legalább ötezer diákot készített fel a fizika felvételire, önzetlenül. A rendszeres óralátogatók több mint kétharmada aztán sikeres vizsgát tett. Emellett Baranyi Károly speciális, iskolarendszeren kívüli felvételi előkészítőt szervezett cigány fiatalok részére, s a résztvevők hetven-nyolcvan százalékát felvették. Az interjúból kiderül, hogy cukorbetegsége és egy gyors fertőzés miatt Baranyi Károly jobb lábát amputálni kellett. Erről a megpróbáltatásról azt mondta: „Két dolog tartotta bennem a lelket: a családom és a hitem Isten jóságában. A vallás – mondták a marxisták – ópium. Lehet, de kenyér is egyben. Feleségem áldozatos szeretete is hatalmas erőt adott.” Az MH közli azt is: Baranyi Károly megsegítésére jótékonysági estet rendeznek október 1-jén este hétkor a Szent Margit Gimnáziumban. Hegedűs Endre zongorakoncertjén fellép Bokor Jutta és Hegedűs Katalin. A bevételekből korszerű műláb megvásárlásához nyújtanának segítséget. Az adományokat a helyszínen, illetve az e célra létrehozott számlán gyűjtik. Információk. www.hegedusendre.hu

Magyar Kurír