Napi sajtószemle

A Magyar Hírlapban (14.o.) Faggyas Sándor Kegyelmi idő című Biblia-elemzésének kiindulópontja a Királyok második könyvében olvasható történet: Ezékiás, Júda királya mindvégig megtartotta az Úr parancsolatait, s hűsége jutalmául Isten megmentette Jeruzsálemet az ostromló asszír seregtől, amely pestisjárvány által elpusztult. A nagy győzelem után azonban Ezékiás is halálosan megbetegedett, Izajás próféta közölte vele Isten üzenetét, hogy rendezze el házát, és készüljön a halálra. Ám Ezékiás az Úrhoz könyörgött, hogy emlékezzen meg a hűségéről, és kímélje meg az életét. Isten pedig így válaszolt neki: „Meghallgattam a te imádságodat, láttam a te könnyhullatásaidat, íme én meggyógyítlak téged… És a te idődet tizenöt esztendővel meghosszabbítom…” (2Kir 20,5-6). A cikkíró kiemeli: „A halál torkában levő férfiú isteni ajándékot kap, kegyelmi időt: éppen annyi évet, amennyi ideje uralkodott betegségéig.” Faggyas emlékeztet rá: Karácsony Sándor, „a magyar ifjúság rendkívül nagy hatású reformátor pedagógusa és evangelizátora” jó fél évszázada feltette a kérdést: „vajon nem lenne-e az életünk jóval hosszabb (és értékesebb is) a mai átlagos életkornál, ha visszatalálhatnánk Istenhez, és járhatnánk mindig vele? Német kortársa, Dietrich Bonhoeffer, a nácik által 1945 tavaszán megölt evangélikus teológus pedig a modern kor emberének múlt, jelen és jövő időhöz való viszonyulását illetően alighanem az egyik legfontosabb összefüggésre mutatott rá. Õ a háborúba ájult Európa közepén, börtönében úgy látta, hogy a jövő terveiről való kényszerű lemondás a legtöbb ember esetében azt jelenti, hogy a pillanat felelőtlen, könnyelmű vagy csüggedt rabjává válik, némely kevesek pedig vágyakozva álmodoznak egy szebb jövőről, és a jelenről megpróbálnak megfeledkezni. Van-e harmadik út? – kérdezi. Igen, bár ez keskeny és nehezen járható.” A cikkíró idézi a mártírhalált halt evangélikus teológust: „Minden napot úgy fogadjunk, mintha az utolsó lenne, ám hitben és felelősségben mégis úgy éljünk, mint akik nagyszerű jövőre számítanak.” Faggyas Sándor hozzáteszi: ehhez valóban erős hit kell abban, hogy az öröklét nem az evilági időben rejlik. „Ezen a földön az ember ideje véges, és rohanó, gyorsuló, időfaló civilizációnkban még annál is rövidebbnek érezzük, mint amennyit a naptár mutat.” A szerző idézi Pascalt, aki a XVII. században írta: „Köztünk és a pokol vagy a mennyország között csupán az élet van, a legmulandóbb dolog a világon.” A cikkíró hangsúlyozza: ha földi létünk végleg lemerül, és minden megszűnik számunkra, akkor igaza van Márainak, amikor 54 évesen, szilveszter éjjelén azt írta naplójába: „Eggyel több?... Nem, eggyel kevesebb.” Földi létünk véges, de Faggyas figyelmeztet: „Ha… hiszünk abban, hogy Isten nem a vesztünket, hanem az üdvözülésünket akarja, hogy Jézus a feltámadás és az élet, s hogy aki hisz benne, az nem vész el…, akkor időnk nemcsak fogy, hanem telik is. Töltődik, mint a kánai menyegzőn a kőkorsók, melyekben a víz Jézus csodája által borrá lett. Ez azt jelenti, hogy bár életünk mennyiségi ideje valóban feltartóztathatatlanul elmúlik, a minőségi – kegyelmi – idő egyre több hittel, reménnyel, szeretettel, örömmel, békességgel tölthet el, és átvezethet bennünket az ideig való világából az örökkévalóságba. És ez sokkal nagyobb ajándék annál, mint amit Ezékiás király kapott.”

A Magyar Nemzetben (21.o.) Fáy Zoltán A sertéstartás szabályai címmel nem tudja, hogy „van-e jelentősége annak, hogy a kormányzat nyár végi kommunikációs offenzívája témái közé emelte a példátlan mértékűként beharangozott iskolafejlesztést, de az bizonyos, hogy a sajtóban a 75 milliárd híre sikeresen elfedte a 2,7 milliárdét. Vagyis nemigen esik szó arról a botrányról (sem), hogy az utóbbi években – ideológiai megfontolásból – a költségvetés 2,7 milliárd forinttal károsította meg az egyházi iskolákat.” A cikkíró az induló tanév „talán” legnagyob kérdésének nevezi, hogy hajlandó lesz-e a kormányzat az Alkotmánybíróság június 30-án hozott határozatának érvényesítésére, amely megsemmisítette a közoktatásról szóló LXXIX. törvény egy részét, amelynek következtében az egyházi iskolák hátrányos helyzetbe kerültek, „és nem utolsó sorban sérült az 1997. június 20-án létrejött nemzetközi megállapodás a Vatikánnal. Sokféle minisztériumi nyilatkozat látott napvilágot a példátlan skandalumot követően, de a nyár nem volt elegendő a probléma megoldására. Az oktatási tárca államtitkára, Arató Gergely egyenesen úgy nyilatkozott július 1-jén, hogy a döntés nyomán semmilyen jogalkotási feladata nincs a minisztériumnak, költségvetési vonzata nincs a határozatnak. Ebből már világosan látszott, hogy az Állami Számvevőszék vizsgálati jelentése szerinti 2,7 milliárd forintos állami adósság kifizettetése nem lesz egyszerű, az azonban talán meglepő fejlemény, hogy a konszenzusos rendelet megalkotása sem sikerült a kitűzött határidőre, amely a további törvénysértést lenne hivatott megakadályozni. A kormányzat részéről csupán szimbolikus döntésről van szó, amely a költségvetést alig érinti, az egyházi iskoláknak azonban a puszta létezés a tét” – írja Fáy Zoltán.

Magyar Kurír