Napi sajtószemle

A Magyar Hírlapban (13-14.o.) Várkonyi Balázs Titokkeresőben, Tichonban címmel mutatja be a Tihanyi Apátságot. Nyilatkozik Korzenszky Richárd perjel, akit a cikkíró így jellemez: „Pap, bencés szerzetes, tanár, író, irodalomtörténész, fotóművész, gondolkodó értelmiségi. És mindenekelőtt – hitében örökre elkötelezett. Emellett robotos ember: a tihanyi szolgálatához kötődik az Apátság-domb vadonatúj köntösbe öltöztetése, a rendház és környéke teljes felújítása. És legfőképpen egy szellemi műhely kialakítása, a hit- és hagyományőrző sziget újbóli betelepítése.” Korzenszky Richárd felidézte: „Valahol olvastam, alighanem Az indiánok bölcsessége című könyvecskében: két sólyom ül az ágon. Fölöttük elrepül egy nagy csapat vadliba. Nem mondják a sólymok egymásnak: nézd, pajtás, arra röpül a többség, biztos arra van az igazi irány. Õk maradnak tovább az ágon, s élik a maguk sólyoméletét. Arról van szó, hogy nem szabad sodródnunk azzal a tömeggel, amelyik a pillanatnyi érdekei szerint alakítja az életét. Ahogy figyelmeztető jel minden templom, úgy figyelmeztető jel kell, hogy legyen minden megélt keresztény élet.” A tihanyi perjel kiemeli: „Könnyen zsákutcába tévedünk, ha mások lelkiismeretét kezdjük vizsgálni. A megtérés lehetőségét senkitől el nem vitathatom. S nem szabad elfelejteni azt sem, hogy az ítélet nem a mi feladatunk. ’Eljön ítélni élőket és holtakat’: ezt a kijelentését a Hiszekegynek Jézus Krisztusra értjük. Érdemes azonban odafigyelni arra, hogy a damaszkuszi úton Saulusból Pállá lett, megváltozott életű embert nem a damaszkuszi út hitelesítette, hanem a tettei, a vállalásai, az üldöztetések elszenvedése, végül vértanúhalála a fölismert igazságért. Ne legyünk szűkkeblűek! Adjuk meg mindenkinek a lehetőséget, hogy a fölismert igazságért valóban áldozatokat – miként Pál: többször egy híján negyven botütést, hajótöréseket – szenvedjenek el. Önként és szabadon. Jézus nem ígért senkinek földi karriert. S a karriernél sokkal fontosabb, hogy az ember nyugodtan tudjon tükörbe nézni, s vállalhassa önmagát.” A bencés szerzetes állítja: van kiút a ma minduntalan tapasztalható közönyből, fásultságból: „Nem szabad az embert fogyasztóvá lealázni. És nem szabad belenyugodni abba, hogy a világot látszólag a piac és a pénz határozza meg. Nem szabad természetesnek elfogadni, hogy kevesen vannak, akik nyertesek, és egyre többen lesznek, akik vesztesek. Ha a politika számára a piaci törvények jelentik az egyedüli meghatározó elvet, öngyilkosságot követ el a társadalom. Az igazságos társadalom nem nélkülözheti a javak igazságos elosztását. Nem írhatja le a hatalom a leszakadó rétegeket, amelyek – ha a piac törvényszerűségei maradnak uralkodók – szükségképpen elpusztulnak. Mindenkinek egyformán joga van az élethez. Sőt: egyformán joga van az emberi élethez. Hazug az a szocializmus, amely ezt nem veszi tudomásul. A keresztényszocializmus ismeri a személyiség méltóságát, és ismeri az egymás iránti felelősséget, amit úgy hívunk, hogy szolidaritás.” Korzenszky Richárd leszögezi: „Jövőkép nélkül nincs emberi élet. Nem élhetünk az ösztöneink és az ingerek által lehatárolt mezőben: ez tulajdonképpen állati lét. Ki kell emelkedni, fölül kell emelkedni. Az ember transzcendens lény. Mindig lehetséges a többre, a jobbra, a szebbre, az igazabbra való törekvés. És akkor a látszólag jelentéktelen kis cselekedetek is katedrálissá épülnek.” A tihanyi perjel szerint napjainkban az egyház feladata ugyanaz, mint ami kétezer évvel ezelőtt volt: „… hirdetni, hogy elközelgett az Isten országa, az igazságosság, a béke és az öröm országa. Még nem teljes, de már elemeiben itt van közöttünk. Ezt meghirdetni, ezt megélni, erről tanúságot tenni, ezért dolgozni. Hogy több legyen az igazságosság, nagyobb a rend – amiből a béke fakad, és élhetőbb az élet: ebből pedig öröm, felszabadult öröm származik… Sokfelé vannak útjelzők. Nagyon fontos, hogy az útjelzők jól láthatók legyenek, egyértelműek (ne félrevezetők) legyenek, és ne zavarja az útjelzőket – most konkrétan utakra, autópályákra is gondolok – a pillanatnyi érdekeket képviselő, hatalmas reklámtáblák erdeje. Valakik felelősek azért, hogy hová és milyen reklámtáblák kerülnek, amelyek a közlekedési táblákat semlegesítik. Ahhoz, hogy a célba érjünk, nem a reklámok segítenek, hanem az útjelző táblák. Nagy a felelősségük ebben mindazoknak, akik a demokrácia játékszabályai szerint a hatalom birtokosai lettek. Kérdés, hogy ezt a hatalmat a közjó szolgálatába állítják-e, vagy egy szűk réteg meggazdagodását szolgálják vele.” Várkonyi Balázs a riportban bemutatja Lövey Félix alperjelt is, aki fél évszázada lépett szerzetesként a tanári katedrára. „Győrben és Pannonhalmán sokakat vezetett az érettségiig. Hívták Félix Atyának, Tanár Úrnak – vagy egyszerűen csak Tatának, később egyszerűen csak Faternak, bizalmaskodás nélkül. A szeretet szava volt ez. Alakja legendává lett az idők során… valamennyi új osztályának diákjait – az ország legtávolabbi pontján is – végiglátogatta még az iskolakezdés előtt, majd a bevonuláskor már ismerősként köszöntötte őket. Minden szünidőben végigjárta az országot: az összes diákjánál családlátogatást tartott… Ma, a hetvenen jóval túl is dolgos életet él… nincs nap, hogy ne korrepetálna valakit a lemaradók közül. Köszönömért, természetesen. És misézik a környező falvakban, intézi az apátság gazdasági ügyeit, hajnaltól estig talpon.”

Ugyancsak a Magyar Hírlapban (17.o.) Domonkos László Elcsatolt emlékek címmel idézi fel a Trianon óta Lengyelországhoz tartozó, egykori Szepes és Árva vármegyében szerzett közelmúltbeli élményeit: „Szombat este Alsólipincán. Szent István a helyi templom védőszentje… Keresztelő és szentmise… A zsúfolt templomban évszázados áhítat és tiszta átszellemültség, fejkendős nénik, barázdált arcú öreg gorálok, kézen fogva beandalgó fiatal párok, fel-felsíró kisgyerekek. A lengyel katolicizmus mélyebb valóságának csöndes diadala. Karol Wojty³a lélegzetelállító győzelme. Most lehet igazán megérteni azt is, miért díszíti életnagyságú szobra a szepességi Feketebérc templomudvarát, és Ewa asszony, a nedeci vár és kastélyszálló igazgató asszony irodájában miért a hatalmas színes fénykép, amint a repülőgépről éppen a nedeci várra tekint alá.”

Magyar Kurír