Napi sajtószemle

Külföldi hírek

A Magyar Nemzet (Vallási… 9.o.) és a Magyar Hírlap (Két „hazafi”… 6.o.) beszámolói szerint „újjászületett keresztény” szavazókat kívántak megszólítani tegnap az amerikai elnökjelöltek egy kaliforniai fórumon. Mindkét lap kiemeli, hogy a hagyományosan konzervatív vallási csoportok körében John McCain republikánus jelölt a népszerűbb, ám Barack Obama demokrata aspiráns is tud úgy beszélni, ahogy azt a jellegzetesen amerikai, nagy létszámú csoport elvárja tőle. Nem lehet figyelmen kívül hagyni azt sem, hogy a vallásos szavazók közül sokan nem kedvelik John McCaint, mert túl liberálisnak tartják az arizonai szenátort. A Magyar Nemzet beszámolójából kiderül, hogy a baptista Obama a Rick Warren lelkipásztor által szervezett beszélgetésen Jézus szavait idézte, hangsúlyozva: „Még mindig nem követjük, amelyet Máténál olvashatunk: Bármit is tesztek akár a legkisebbel is testvéreim közül, velem teszitek.” A demokraták elnökjelöltje támogatja az abortusz szabadságát és az azonos neműek együttélését, ám leszögezte: a házasság kizárólag egy férfi és egy nő között lehetséges. Obama szerint egyébként az Egyesült Államok legsúlyosabb morális kudarca a leszakadóknak nyújtott kevés segítség. John McCain önmagát „életpárti” elnökjelöltként jellemezte, aki a fogantatás pillanatától kezdve elutasítja a terhességmegszakítást. A Magyar Hírlap megjegyzi, hogy a kétezres hallgatóság vastapsa kísérte a republikánus elnökjelölt kijelentését, hogy a magzatot a fogantatás kezdetétől megilletik az emberi jogok.

Hazai hírek

A Népszabadságban (5.o.) Czene Gábor Katolikus hálózat romák lelki gondozására című összeállítása szerint „Valódi konfliktusok és előítéletek is terhelik a katolikus egyház viszonyát a cigánysággal. Ha pedig egy lelkipásztor átlagon felüli elkötelezettséget mutat a romák iránt, azzal a veszéllyel kell számolnia, hogy a nem cigány hívek elfordulnak tőle.” Az összeállításban többen nyilatkoznak. Somos László plébános emlékeztet rá: „A Szentírás szerint minden ember Isten képmása, én például nem találtam olyan szövegrészleteket a Bibliában, hogy a jézusi tanítások kizárólag csak fehérekre érvényesek.” A cikkíró megjegyzi, hogy a plébánosnak „bőven volt alkalma begyakorolni ezt a mondatot, hisz úton-útfélen arról faggatják: katolikus pap létére miért törődik annyit a cigányokkal.” Somos László évekkel ezelőtt, amikor tanodát hozott létre a Somogy megyei Kaposfőn, kérte, hogy a pedagógusok a legproblémásabb gyerekeket küldjék hozzá. A délutáni foglalkozásokra javasolt diákok túlnyomó többsége cigány volt. A plébános leszögezte: „A szegény, szenvedő embernek tudnia kell, hogy nincs egyedül, valaki segít neki. Megtiszteltetésnek veszem, hogy segíthetek.” Hozzátette, hogy nincs szándékában az önfeláldozó lelkipásztor szerepében tetszelegni. Somos László egyébként tagja annak a cigánypasztorációs hálózatnak, amely – a Vatikán kezdeményezésére – az ezredforduló táján kezdett kiépülni Magyarországon. Nyilatkozik a lapnak Gyorgyovich Gábor, a püspöki konferencia által létrehozott Migrációs Iroda vezetője is, aki „nem tud általános érvényű választ adni a kérdésre, hogy milyen a katolikus papság viszonya a romákhoz. Kinek ilyen, kinek olyan. Az, hogy egy plébániaközösség jól vagy rosszul működik, nagymértékben függ a pap rátermettségétől, karizmájától. És ugyanez érvényes arra is, hogy mennyire találja meg a közös hangot a cigányokkal.” Az irodavezető leszögezte: „Annyi biztos, hogy a cigányellenes előítéletek a papokat is könnyen gúzsba köthetik. Ha pedig egy lelkipásztor átlagon felüli elkötelezettséget mutat a romák iránt, azzal a veszéllyel kell számolnia, hogy a nem cigány hívek elfordulnak tőle.” Az összeállítás így folytatódik: „Nincs értelme úgy tenni, mintha az egyház és a cigányság kapcsolatában nem lennének konfliktusok. Az országos sajtót is bejárta a hír, hogy egy józsefvárosi papot romák bántalmaztak, mert elégedetlenek voltak a temetési ceremóniával. Gyorgyovich Gábor hallomásból értesült egy másik – talán jelentéktelennek tűnő, de jellemző – esetről: a falusi templomban valaki feltűnően kerülte egy cigány férfi társaságát. Amikor a pap megkérte, hogy üljön mellé, az illető felháborodott: ’Hogyan ülhetnék mellé? Tegnap lopta el a tyúkomat!’ A lopás bűn, de a keresztényeknek kötelességük a megbocsátás – jelzi Gyorgyovich Gábor, hogy a katolikusok, ha hitük szerint akarnak élni, milyen módon oldhatják a feszültséget.” Az irodavezető úgy véli: a papoknak is nyitottabbá kell válniuk. A cigány közösségek sajátos tradíciói a szertartásokban is megjelennek, temetésekkor például az elhunyt kedvenc italát öntik a sírra, cigarettát és ételt helyeznek a hantokra. A templomban szívesen gitároznak és énekelnek, gyakran igénylik, hogy ők is gyertyát gyújthassanak az oltáron vagy annak közelében. A papság egy része ezeknek az elvárásoknak nem akar megfelelni, úgy veszi, hogy a cigányok megzavarják a szertartás rendjét. Gyorgyovich Gábor szerint „józan kompromisszumot kell találni, hiszen a katolikus egyház lehetővé teszi, hogy a helyi hagyományok – ha azok tételesen nem sértik valamelyik tanítást – beépüljenek a templomi liturgiába. Nem is csak lehetővé teszi, hanem kifejezetten támogatja. Miért éppen a cigányoknak tiltaná?” Czene megemlíti azt is, hogy az Esztergom-budapesti Főegyházmegye egyik kiadványában Dúl Géza, a cigánypasztorációs hálózat vezetésével megbízott pap figyelmeztetett: „szükséges a segélyek megszervezése és elosztása, de a segélyosztásra korlátozódó pasztoráció – bár alkalmas lehet arra, hogy a cigányság jótevőjeként adminisztráljuk magunkat – nem éri el célját, a romákat másodlagos szerepre kárhoztatja az egyházban. A cigányok emberi méltóságának megsértése lenne, ha esetükben az egyház lemondana a teljes evangélium hirdetéséről. Senkinek, de a cigányoknak különösen nem elég valamiféle elvi, metafizikai közösség emlegetése. Fontosnak tartják a kézzelfogható, életszerű, személyes élményeket, az érezhető összetartozást.”

A Magyar Hírlapban (5.o.) Sándor Csilla Pócspetri: hit által töretlenül című, egész oldalas összeállításában megállapítja: „Kínzással, börtönnel, kivégzéssel, pénzelvonással büntette a kommunista hatalom negyven éven át a szabolcsi Pócspetri lakóit, mert testükkel védték iskolájukat, templomukat 1948-ban. Az itt élők dacoltak az elnyomással, hat papot adtak az egyháznak, köztük Veres András szombathelyi megyéspüspököt, és a történelem legsötétebb pillanataiban is a hitben kerestek menedéket.”

Magyar Kurír