Napi sajtószemle

Külföldi hírek

A Blikk (24.o.) Jézusban csempésztek narkót című beszámolója szerint Jézus-szoborban próbáltak kábítószert átcsempészni Mexikóból az Egyesült Államokba. A háromkilós szobor egy személyautó csomagtartójában hevert, és rendőrkutyák szimatolták ki a kokaint.

A Népszabadság (Karikatúrák… 1.o.) címlapon számol be arról, hogy Dánia iszlámábádi követsége ellen követtek el a feltételezések szerint öngyilkos merényletet tegnap, helyi idős szerint délben. A támadásban legalább nyolcan meghaltak és harmincan megsebesültek. Az áldozatok között kizárólag pakisztániak voltak. A lap szerint a merénylet hátterében minden bizonnyal a 2005 szeptemberében publikált, majd utánközölt dán Mohamed-karikatúrák állnak, amelyek nem szűnő indulatokat váltottak ki az iszlám világban. A robbantással azonos napon a pakisztáni Multan városában kétszázan tüntettek a közel hároméves rajzok ellen.

A Népszabadságban (3.o.) Miklós Gábor Gyűlölniük kell címmel fűz kommentárt a fentiekhez. A cikkíró emlékeztet rá, hogy a radikális iszlám egyik befolyásos szellemi iskolája az indiai Deoband teológiai főiskola. A közelmúltban a központ hittudósai kötelező érvényű állásfoglalást, fatvát tettek közzé, amelyben a terrorizmust az iszlámmal ellentétesnek nyilvánították. „A Deoband azoknak a Korán-iskoláknak, medreszéknek a szellemi irányítója, ahonnan a tálibok mozgalmát és a hozzájuk hasonló csoportokat eredeztetik. Az iszlámábádi robbantóhoz feltehetően nem jutott el a fatva híre. Vagy nem is az iszlám védelmében robbantott! Talán rossz úton járnak, akik vallásban keresik a terror, a merénylet okait. Tudjuk persze, hogy az iszlámnak nincs ’Vatikánja’, a fatvák nem a csalatkozhatatlanság jegyében születnek. A deobandi nyilatkozat azonban feltehetően tükrözi azon mohamedán millióknak az óhaját, akik meg akarnak szabadulni a muzulmán-terrorista bélyegtől.” A cikkíró szerint meg kellene kérdeznünk magunktól, hogy mi hogyan gondolunk a muzulmánokra, és ők miránk? Miklós Gábor felidézi: a közelmúltban a Magyar Narancs beszámolt arról, mit tapasztalt egyik újságírója a toleráns Hollandia „fekete” iskoláiban. A muzulmán tanulók első kérdése a vendégtől az volt: zsidó-e? „Ha igen, gyűlölniük kell ugyanis. A hasonló attitűd nem az iszlám kizárólagos sajátja. A tudatlanság és a türelmetlenség a holland-marokkói iskolások, amerikai politikusok és a dán karikatúristák körében egyaránt fellelhető. A közel-keleti terror a párbeszédre való képtelenséget, a kölcsönös történelmi, gazdasági, civilizációs megértés hiányát jelzi.”

Hazai hírek

A Népszabadság (Tüntetés… 4.o.) közli, hogy tiltakozó gyűléssel tüntetett hétfő este a tatai Eötvös József Gimnázium sok száz diákja és szüleik, valamint az intézmény tanárai, hogy ne kerüljön az iskola se a katolikus egyház kezébe, se gazdasági társaságéba. A megyei testület ma dönt az ügyben. A lap egy felmérésre hivatkozik, amely szerint az iskolában jelenleg tanuló nyolcszáz diák szülei közül 616-an ragaszkodnak hozzá, hogy világnézetileg semleges iskola maradjon az Eötvös.

Ugyancsak a Népszabadságban (11.o.) Zalatnay István A „homofóbia” törvényesítésének joga címmel válaszol Révész Sándor A homofóbia joga című, a lapban május 22-én megjelent és általunk is szemlézett cikkére. A református lelkész, filozófiatanár szerző figyelemre méltónak tartja, hogy Révész „szemben a doktriner-liberális állásponttal, határozottan kiáll az egyházi álláspont létjogosultsága mellett. Nem azért, mert azzal tartalmilag egyetért, hanem azért, mert úgy gondolja: ez fakad a demokratikus elvek komolyan vételéből. Ezzel éppen azon ’kettős mércét’ veti el, amit – teljes joggal – nehezményez az egyház, és egyébként a magyar közélet teljes konzervatív, jobboldali része.” A református lelkész idézi Révészt, hogy az egyházaknak joguk van a homoszexualitással kapcsolatban is más nézeteket vallani, mint amit a liberális gondolkodás képvisel, csak ahhoz nincs joguk, hogy álláspontjuk érvényre juttatásához a törvényt akarják felhasználni. Ám Zalatnay István leszögezi: „A demokratikus elvek értelmében mindenkinek joga van ahhoz – sőt kívánatos is –, hogy megpróbálja a maga elképzeléseit demokratikus úton érvényesíteni. Így szorgalmazhatják az egyházak is bizonyos törvényeknek a maguk értékrendjének megfelelő megváltoztatását vagy éppen változatlanul hagyását. A konkrét ügy kapcsán megjegyzendő, hogy az egyházak nem arra törekszenek, hogy a homoszexualitást illegálisnak minősítsék, és államilag szankcionálják, hanem arra, hogy azt ne tekintsék a heteroszexuális kapcsolattal minden tekintetben azonosnak.” A szerző megemlíti, hogy Algériában szabályos választásokon győztek az iszlamisták, de a hadsereg megakadályozta, hogy hatalomra kerüljenek, mondván, hogy egy iszlám fundamentalista kormány nagyobb sérelme lenne a demokráciának, mint a hadsereg erőszakos közbelépése. Zalatnay István figyelmeztet: „Ha azt gondolja valaki, hogy a homoszexuálisok jogaival kapcsolatos egyházi álláspont érvényesülését a demokrácia többségi elvének felfüggesztésével is helyes lenne megakadályozni, akkor azt is kell gondolni, hogy amennyiben ilyen nézeteket valló párt kerülne hatalomra, akkor azt akár az algériai példához hasonló módon is meg kellene akadályozni. Azt hiszem, ezt a legdoktrinerebb liberálisok közül is kevesen gondolják.”

A Magyar Hírlapban (5.o.) Kocsis L. Mihály Pócspetri – hatvan éve címmel emlékezik a Pócspetrin hatvan évvel ezelőtt történtekre: 1948. június 3-án a Jézus Szíve litániát követően a falu lakói a templomtól a szomszédos elöljárósági épület elé vonultak, hogy tiltakozzanak iskolájuk elvétele ellen. A kivezényelt rendőrök közül az egyik puskája elsült és halálosan megsebesítette magát. Az esetet gyilkosságnak minősítették és a bűntettel Királyfalvi Miklós jegyzőt és Asztalos János plébánost vádolták meg. A per felmutatta a kommunista koncepciós perek minden sajátosságát. Bár gyorsan zajlott, hogy ezzel is példát statuáljanak, hatalmas sajtónyilvánosság övezte és a megjelent hírek a katolikus egyház, a „klerikális reakció” társadalomra veszélyes voltát propagálták. A per fő vádlottjait, Királyfalvi Miklóst és Asztalos Jánost 1948. június 3-án tartóztatták le és Királyfalvit június 11-én, az ítélet meghozatalát követően már ki is végezték. Asztalost első fokon szintén halálra ítélték, de fellebezhetett, másodfokon életfogytiglani börtönbüntetést kapott, de az ítéletét 1955-ben kegyelemből 15 évre mérsékelték. A Magyar Hírlap főszerkesztője írásában elsősorban Ember Judit Pócspetri című dokumentumfilmjére támaszkodik, s emlékeztet rá: azt, hogy nem Királyfalvi lőtt, már a lövés pillanatában tudta mindenki, de azt, hogy nem is véletlenül sült el a fegyver, arról csak az a férfi tudhatott, aki – érezve, hogy közeledik az utolsó órája – megnyílt a rendezőnő előtt, és bevallotta: ő lőtt 1948. június 3-án, csütörtökön este Pócspetriben a községházánál. „A falu államvédelmis megbízottjaként, parancsra, tudatosan – célzott lövéssel. De nem ez a legrettenetesebb ebben a történetben! Hanem az, hogy ez a leleplezés úgy esett keresztül a magyar sajtón, a magyar közvéleményen, mint homokszem a durva szövésű szitán” – írja Kocsis L. Mihály, s fölteszi a kérdést: „Nem hiszünk a bűnben, hogyan is hihetnénk büntetésben vagy bűnbocsánatban?”

Magyar Kurír