Napi sajtószemle

Külföldi hírek

A Népszavában (13.o.) Rónay Tamás Csak néző lesz a pápa a keresztúton címmel ír arról, hogy idén csak nézőként vesz részt XVI. Benedek pápa a nagypénteki keresztúton. A cikkíró hozzáteszi: „Nincs ebben semmi meglepő: a bajor származású katolikus egyházfő április közepén ünnepli nyolcvanegyedik születésnapját, s köztudott, hogy a nagyheti szertartások különösen megerőltetők. Tavaly még végigjárta mind a tizennégy stációt, ám idén erejét inkább a feltámadási szertartásokra tartalékolja.”

Hazai hírek

A Magyar Nemzet (4.o.) Erdő Péter: Szűkölködünk élelem és szeretet tekintetében főcímmel és XVI. Benedek üzenete szerint a papság feladata, hogy megismertesse Isten szavát mindazokkal, akiket rábízott alcímmel számol be a nagycsütörtöki szertartásokról.

A Magyar Hírlapban (9.o.) Végh Attila Krisztus időkeresztje címmel azt fejtegeti, ha a keresztet „fölülről, mintegy az égből nézzük, akkor vízszintes szárát teljes hosszában látjuk, függőleges szára azonban pontszerű lesz. A vízszintes szár a kiterjedt, múló időt, a lineáris, földközeli, hétköznapi életidőt jelképezi. A zajló, sodró, könyörtelen, bennünket folytonos tevés-vevésre kényszerítő, profán időt. Függőleges szára pedig a pontszerű, kiterjedés nélküli időt: a pillanatot. A pillanat transzcendens, mert kívül áll az idő lineáris síkján. Semmi és minden. Pillanatnyian örök. Krisztust a kettő metszéspontjára szögezik. Így tettek akkoriban mindenkivel, akit bűnözőnek minősítettek, de az ő keresztje világszimbólum lett: íme, az ember, akinek életideje pillanatok sorozata, akinek tehát minden tette és mondata transzcendens irányultságú. Tessék, a tanulság, Krisztus kereszthalálának ’applikációs értelme’: próbáljunk úgy élni, hogy hétköznapi életünk ne veszítse el a kapcsolatot a pillanattal. Ez nekem annyit jelent: soha ne felejtsem el, mire születtem, milyen szellemi feladataim vannak, és soha ne hagyjam, hogy a világ túlságosan rám másszon.”

Ugyancsak a Magyar Hírlapban (13.o.) Tálas Veronika Húsvétra várva Haydnnal címmel számol be arról, hogy március 19-én szerdán este a budatétényi Vojnovich-Huszár-villában a házigazda Fodor család előadásában hangzott el Haydn Krisztus hét szava a kereszten című zeneműve, Kerényi Lajos elmélkedéseivel. A piarista atya elmondta: ötven éve azért járja a kórházak legsiralmasabb részlegeit, mert komolyan veszi a krisztusi mondatot: nem az egészségeseknek kell az orvos. A lelkek orvosa pedig nem nyugtatóval gyógyít, nem a földi gyógyulásról mond biztató hazugságokat. Épp az szavainak „hatóanyaga”, hogy nem diplomatikus: kegyetlenül őszinte, miközben végtelenül derűs. A cikkíró hozzáteszi: „Ezen az estén is így volt ez. Jézus kereszthalálának pillanatképeit úgy villantotta fel, hogy érezzük a fájdalmat, de rögtön erőt is kapjunk elviselni.”

A Magyar Nemzet (János-passió… 15.o.) közli, hogy húsvétvasárnap Bach János-passióját adják elő este hétkor az Angol Barokk Szólisták és a Monteverdi Kórus, Mark Padmore és Dietrich Henschel énekesek közreműködésével a Művészetek Palotája Bartók Béla Nemzeti Hangversenytermében. Az előadást John Eliot Gardiner, a historikus előadásmód egyik legnagyobb hatású egyénisége vezényli. A polgári napilap szerint a János-passió tömörebb és drámaibb, mint a Máté-passió, „és Bach, úgy tűnik, ebben nem a nagy forma kihívásaira kereste a választ, inkább a történet egyes mozzanatainak expresszív megragadására törekedett. Még a korabeli operákat tekintve is példa nélküli a bibliai dialógusokra épülő jelenetek sodró lendülete, a dramaturgiai építkezés, koncentráltság és pszichológiai pontosság. A tömegek kórusjeleneteinél még egyfajta vezérmotívum is megjelenik, amely egybefogja a szerkezetet.”

A Népszabadságban (10.o.) Miklós Gábor „Nem estem le a lóról a damaszkuszi úton” címmel ismerteti a Hitem: kegyelem című könyvet, amelyben Erdő Péter bíboros prímással beszélget Kuzmányi István. (Lásd március 18-i számunkban a Hitem: kegyelem – Beszélgetés Erdő Péter című tudósításunkat – a szerk.) Miklós kiemeli: „A beszélgető-megnyilatkozó főpap egy alapvetően konzervatív intézményt irányít Magyarországon. Az olvasó viszont azt a benyomást kapja, hogy alig van olyan része az életnek, amelyben ne követné II. János Pál példáját. Aki mindig kész volt a párbeszédre, s akiről Erdő azt mondja: rajta volt Isten hullámhosszán… a kiadó által rendezett bemutatón a főpap megengedett egy pár panaszszót arról, hogy a médiában egyházellenes előítéleteket tapasztal, hogy a tömegmédia objektivitása eleve kérdéses. Ugyanakkor püspöki feladatai közé sorolta a világiakkal való beszédet, a világiak nyelvét. Úgy tűnik, a könyvecskében – Kuzmányi István tiszteletteljes segédletével – ez a nyelven szólás sikerült Erdő Péternek. Önmagáról, az egyházról, hitéről, vallásról, isteni kegyelemről beszélt, anélkül, hogy a szövegből a papi kenetteljesség hamis intonációját hallaná ki az érzékeny fül.”

A Magyar Nemzetben (7. o.) Balavány György Szentírás nélkül a világ címmel reagál Gábor György vallásfilozófus egyik korábbi interjújára, amelyben bajnak nevezte, ha az egyházak „monopolizálni akarják, és általános normatívává tenni saját Biblia-olvasatukat, és veszélyes, ha a keresztény egyházak a Bibliára támaszkodva az egész társadalmat próbálják erkölcsileg, politikailag, világnézetileg megmenteni a rá leselkedő veszélyektől.” Gábor azt is állította, hogy „a Fidesz vezére falvédő szövegként használja a Bibliát”, és bírálta Semjén Zsoltot is. Balavány ironikusan megjegyzi: „Gábor szép új világa: kereszténymentes övezet.” A cikkíró egyúttal kifejti: „Az egyház azon bűnösök közössége, akik hisznek a megbocsátó szeretetben. Értékrendjük a szeretet imperatívuszára épül: például, aki szereti az Istent, nem gyalázza. Aki szereti a társát, nem csalja meg. Aki szereti a felebarátját, nem lopja meg, nem veri át, nem zsákmányolja ki. Aki szereti a nemzetét, nem hazudik neki. Aki szereti a népét, nem támogatja, hogy évente tízezrével gyilkoljanak le ártatlan magzatokat. Akiben van szeretet, a gazdaságban nem a győzzön az erősebb elvét érvényesíti, hanem gondja van a szegényekre is. Nem látom be, mi lenne ebben veszélyes. Világnézet, magyarázó történet, etikai-metafizikai alapok nélkül nem létezik társadalom és ember; senki nem tud kibújni e tény makacs szorításából. Egy Szentírás nélküli világban valamelyik történelmi ideológia emelkedik vallássá. A liberálisok dühödt vádja, hogy a keresztények hitvallásukat akarják politikai cselekvés alapjává tenni, s ez a tolerancia és pluralizmus ellen hat. Ám képtelenek választ adni arra: miért csak a százszor becsődölt liberális eszmét lehetne politikai cselekvés alapjává tenni? Mennyivel áll biztosabban az európai civilizáció a felvilágosodás vércsuszamos talaján, mint a progresszív keresztény hagyományén, amelynek foglalata a Biblia? A Gábor-féle szeku-liberalisták mire alapozzák felvetésüket, hogy nézetrendszerük a lehető legjobb? S vajon saját véleményükbe vetett véleményhitük nem hat-e a tolerancia és a pluralizmus ellen? Milyen alapon követelik, hogy egy keresztény ember közéleti személyiségként tagadja meg a hitét? A liberalizmus miért nem magánügy?” Balavány emlékeztet rá, hogy Voltaire azt jósolta: halála után ötven évvel a Biblia múzeumok és könyvtárak porlepte emléke lesz. Ám ötven évvel a nagy gúnyolódó halála után épp az ő házában telepedett meg egy vállalat, amely több mint tucatnyi nyelven, százezres példányszámban hozta forgalomba a Bibliát. A szerző leszögezi: „E könyv legyőzhetetlen, mert a reményt táplálja. Azt állítja: volt és lesz feltámadás. Ha ez igaz, akkor nemzetünkre, gyarló egyházainkra, de személyes életünkre nézve is elmondhatjuk: nem a pusztulásé az utolsó szó. Hanem az életé.”

Magyar Kurír