Napi sajtószemle

A Népszava (12.o.) Szent Erzsébet a német fővárosban címmel ad hírt arról, hogy február 20-án szerdán este nyílt meg Thüringia tartomány berlini képviseletén a sárospataki Rákóczi Múzeum gyűjteménye alapján készített Szent Erzsébet-kiállítás. A lap szerint a tárlat „része az Árpád-házi királylány születésének 800. évfordulója alkalmából tavaly kezdődött bilaterális programsorozatnak, s a – feltételezhetően – Sárospatakon született, későbbi wartburgi tartományi grófnő, a fiatalon megözvegyült Szent Erzsébet rövid, ám tevékeny és önfeláldozó életének állít emléket. A Németországban ’thüringiai Erzsébet’, illetve ’magyarországi Erzsébet”-ként tisztelt középkori szent munkássága fontos kapocs a német-magyar viszonyban” – írja a Népszava.

A Magyar Nemzetben „Tartozunk egy élettel Istennek” 5.o. Bálint József jezsuita szerzetes, a Parma fidei – A hit pajzsa-díj idei kitüntetettje nyilatkozik. Joó István interjúkészítő emlékeztet rá: József atya az egyetlen még élő tagja annak az „összeesküvő csoportnak”, amelyet azért börtönöztek be 1964-ben, mert alternatívát hirdetett mind a kollektivizmussal, mind a kapitalizmussal szemben. P. Bálint József felidézte, hogy 1948 őszén verték először össze a kommunisták, „amikor szórványlelkész voltam a tanyavilágban. Az orosházi körzet kanászból lett rendőrfőnöke elképesztő szadista ember volt. ’Az ország összes csavargó csuhása az én körzetembe csődül garázdálkodni?!’ – kiabálta. Boldog voltam, hogy az Úr Jézusért összevernek. Csak az első ütések fájdalmát éreztem, amíg ütött és vert, nyugalommal figyeltem az arcát. Attól fogva fölismertem azokat, akik mások megkínzásával foglalkoznak, mert speciális vonások ülnek ki az ábrázatukra.” Azzal kapcsolatban, hogy éppen 1964-ben ítélték el öt év börtönre, amikor már a Magyar Népköztársaság és a Vatikán kiegyezése is megtörtént, a jezsuita atya azt mondta: „Egyik páter azt mondta egykor: a szigorú és a puha diktatúra között az a különbség, hogy az előbbiben szappan nélkül, az utóbbiban szappannal borotválnak minket… De azt a hatfős jezsuita csoportot, amelybe én is beletartoztam, még valóban nem részesítették szappanos borotválásban. Egyrészt mert a vatikáni kiegyezés után a kommunista vezetés szélsőbal szárnya felhördült, és ezzel elérték, hogy a ’klerikálisok’ ne gondolhassák, hogy most már mindent szabad. Másrészt az idő tájt történtek olyan – a sajtó által elhallgatott – forrongások, amelyek 1956 szellemének a feléledésével fenyegették a kádári rezsimet. Mi voltunk a világszolidarizmus ’összeesküvői’. Már hosszabb ideje figyelték, hogy páter Rózsa Elemér budapesti, Himfy utcai lakásán erre a szociális eszmére oktatjuk az ifjúságot. Házkutatások során megtalálták az erről szóló iratokat is. A világszolidarizmus eszméje páter Dombi Józseftől való, de főként én dolgoztam ki. Eljutottunk benne a kapitalizmus és a kommunista kollektivizmus együttes bírálatáig. Ha az egyén és a magántulajdon a legfőbb érték, akkor végül milliók szolgálnak egynek, ha pedig a kollektivitást emeljük minden más fölé, annak meg az egyén esik áldozatául. A mi szociális eszménkkel igyekeztünk megtalálni az egyén és a közösség optimális viszonyát. A börtönben gyóntattunk, áldoztattunk, kifejezhettük szolidaritásunkat a szenvedő magyar néppel. Végül az én büntetésemet jó munkavégzésemért harmadolták, úgyhogy öt év helyett ’csak’ hármat ültem.” P. Bálint József elmondta azt is: „Ha csak százezer ember van, aki nem vállal közösséget a már szodomai vonásokat is felöltő fogyasztóisággal, és rendesen éli vallási életét, és ha abból csak tízezer, aki a hitéért, nemzetéért az életét is kész odaadni, akkor Magyarország meg van mentve. Márpedig ez a létszám biztosítva van! De nem szabad felednünk, hogy nem Isten tartozik nekünk, hanem mi tartozunk Istennek egy élettel és egy halállal.”

Magyar Kurír