Napi sajtószemle

A Magyar Nemzet (8.o.) A pápa a médiáról címmel kiemeli, hogy XVI. Benedek pápa az újságírók védőszentje, Szalézi Szent Ferenc ünnepén erkölcsi felelősségük nagyobb mértékű vállalására szólította fel a tömegtájékoztatási eszközöket.

Ugyancsak a Magyar Nemzetben (7. o.) Kristóf Attila Én nem tudom… (Lesz-e kőből kenyér…) címmel méltatja XVI. Benedek A Názáreti Jézus című könyvét, kiemelve, hogy a Szentatya idézi a híres orosz filozófus-teológus, Vlagyimir Szolovjev gondolatát: „Ha az Antikrisztus könyvet írna, annak minden bizonnyal a címe az lenne: Egyenes út a békéhez és a világ jólétéhez. Ez lenne úgyszólván a modern kor bibliája, amelynek voltaképpeni tartama a jólét és az ésszerű tervezés imádása.” Kristóf hozzáteszi: „Ezek bizony kemény szavak. Nem lágyak, mint a kenyér, hanem kemények, mint a kő, és valóságos voltuk minden bizonnyal átváltozhatatlan. Mi, akik itt élünk ezen a Földön, közelebbről Európában, még közelebbről Magyarországon, szívünk mélyén érezzük, hogy a kenyérért folytatott harcban a szabadságunk és a hitünk elveszhet. És a kenyerünk, ezt már elménkkel is lehetetlen tagadni: kemény, mint a kő. Hogy földi sorsunk mennyire függ össze az égivel, én nem tudom…”

Szintén a Magyar Nemzetben (34.o.) Fáy Zoltán Eltolódások címmel készített összeállítást arról, hogy a közelmúltban új elöljárót választott a jezsuita rend, Adolfo Nicolás személyében. A cikkíró idézi Michael McVeigh ausztráliai szakújságírót, aki szerint az új generális mindenekelőtt a párbeszéd embere. Fáy hozzáteszi: „Az a missziós közeg, amelyben élete nagy részét leélte, mindenképp állandó kommunikációra serkentette. És a sikeres párbeszédnek elengedhetetlen feltétele az állandó önreflexió is, annak folyamatos vizsgálata, hogy egy-egy közlésnek mi a valódi tartalma. Az európai kereszténységre számtalan olyan réteg rakódott, amely egyáltalán nem, vagy csak nagy nehézségek árán értelmezhető egy ázsiai ember számára.” Adolfo Nicolás erről így nyilatkozott: „Ez roppant nagy kihívás, és azt gondolom, hogy ezzel a kihívással szembe kell néznünk. Nekünk nincs monopóliumunk, és nagyon sok tennivalónk van.” Fáy Zoltán szerint ez a kijelentés „talán már a világegyházon belüli hangsúlyeltolódásnak is jele. A katolikusok kétharmada ma Európán kívül él, a jezsuitáknak például egyedül Vietnamban húsz novíciusuk van, a jelentkezők száma eléri a százhatvanat, míg Magyarországon az újoncok száma mindössze egy. Ha pedig Kínában megvalósulna a teljes vallásszabadság, az arányok még jobban eltolódnának. Hasonlóan dinamikus az indiai katolikus egyház növekedése. A jezsuita rendnek tehát elemi érdeke e kihívásokkal való szembenézés, és az új generális személye azt mutatja, hogy nem is akarják szőnyeg alá söpörni az egyre határozottabb eltolódás problémáját. A második vatikáni zsinat megteremtette annak a lehetőségét, hogy sokféle teológia virágozzon ki az egyes kultúrák talaján. A hit egy, a teológiák azonban sokfélék.” Nyilatkozik a lapnak Nemeshegyi Péter jezsuita szerzetes, aki elmondta: a „kontextuelle theologie” nevű irányzatok nemcsak megjelentek a világegyház Európán kívüli területein, „hanem már virágba is borultak. Ilyen Japánban az út teológiája, Afrikában az élet teológiája; de rendkívül termékeny párbeszéd zajlik Indiában és Dél-Amerikában is. A katolikus teológia ma rendkívül sokszínű, hasonlóan a keresztény ókorhoz, csupán a későbbi évszázadok hoztak – egészen a huszadik századig tartó – egységesülést, homogenizálódást a skolasztika nevében.” P. Nemeshegyi szerint „egyelőre még várat magára az a magyar teológia, amely mindenestül a hazai kultúrába szervesül, költészetünkbe, zenénkbe, képzőművészetünkbe, egész mentalitásunkba, s amely gazdagíthatná az egyház teológiai sokszínűségét. Ugyanakkor nem sok eredményre vezetne, ha nálunk például a japán vagy az indiai keresztények meditációs módszereit próbálná meg valaki erőszakolni, ezek ugyanis távol állnak a mi mentalitásunktól.” Fáy Zoltán figyelmeztet, hogy a kérdések újragondolásánál „a nagy veszélyt az inkulturáció és szinkretizmus közötti vékony mezsgye jelenti. Róma nagyon határozottan megköveteli az inkulturációt, de ellenez mindenfajta szinkretizmust. A feladat azonban, bármilyen sok nehézséget is jelent, csöppet sem új. Órigenész például sikeresen inkulturálta görög környezetbe a zsidó talajon kivirágzott kereszténységet, de Aquinói Szent Tamás is ’inkulturált’, amikor megkeresztelte Arisztotelész filozófiáját.” A cikkíró nem tartja véletlennek, hogy XVI. Benedek pápa Peter-Hans Kolvenbach leköszönő generálist és az egész jezsuita rendet egyszerre emlékeztette a teológiai egység és hit terjesztésének fontosságára: „Az egyháznak ma még inkább szüksége van hűségetekre, amely rendetek megkülönböztető jelének összetevője ebben a korszakban, mely felhív arra a sürgős tennivalóra, hogy – több disszonáns hang által megzavart – kortársainknak a megváltás egyedülálló és megváltoztathatatlan üzenetét, az evangéliumot szerves egységében átadjátok… Hogy ez megvalósuljon, nélkülözhetetlen, hogy a Jézus Társaság tagjainak életét és doktrinális kutatómunkáját mindig serkentse a hit igaz lelkülete és az egység, alázatos hűségben a tanítóhivatal tanításához.” (A témához kapcsolódóan lásd január 19-ei számunkban az Adolfo Nicolás az új jezsuita generális című tudósításunkat – a szerk.)

A Magyar Hírlapban (16.o.) Köves Slomó Hol van az Édenkert? címmel elemzi a bűnbeesés és a halandóság közötti tartalmi összefüggést. A rabbi szerző szerint a bűnbeesést követően Ádám és Éva „Nem földrajzilag lettek áthelyezve, hanem az a szellemi állapot emelkedett ’fejük fölé’, amelyet Édennek nevezünk. Ebben az eldurvult fizikai létben és testben viszont már a lélek sem képes örökké élni, éppen ezért az ember halandóvá vált, lelke kénytelen elhagyni testét. A bűn általi süllyedés, durvulás a további vétkes gondolat és cselekedet, és ezért volt a bűn utáni pillanat az, mikor Ádám és Éva szégyellni kezdte meztelenségét. Hirtelen még az amúgy ártatlan tényezőben is a bűn gondolata fogalmazódott meg bennük. Mivel ettek a jó és a rossz gyümölcséből, vétkeztek, értékrendjük megzavarodott, nem tudtak már radikális határt húzni jó és rossz között.” Köves Slomó szerint ez a történet emlékeztet arra, hogy „Ádámhoz és Évához hasonlóan mi is minden bűn elkövetése által egyre távolabb kerülünk az istenitől, egyre nehezebben tudjuk befogadni és érteni a minket éltető és léteztető isteni energiát. Fölhívja a figyelmünket arra is, hogy ennek a folyamatnak a fordítottja is igaz. Minél több jót teszünk, minél több Istennek tetsző pozitív, építő gondolatunk, szavunk, cselekedetünk van, annál közelebb jutunk vissza az eredeti állapothoz, amelyben a szellemi és az anyagi idealisztikusan megférnek egymással és kiegészítik egymást. Minél több jót teszünk, annál fogékonyabbakká válunk további jó cselekedetekre, annál több jót teszünk embertársainkkal. Ahogy minden lopás után egyre kevésbé fáj a tolvaj lelkiismerete, ugyanígy minden adakozás után egyre kevésbé fáj az adakozó keze, amikor a zsebébe nyúl.”

A Népszabadságban (4.o.) Kondorosi Ferenc Misebor címmel ír arról, hogy miután az új közlekedési jogszabályok miatt a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia (MKPK) aggodalmát fejezte ki, hogy a paptól „pusztán a misén elfogyasztott bor után elvehetik a jogosítványát”, az egyik kereskedelmi tévé riportere megkérte, igyon meg fél deci bort, annyit, amennyit nagyjából egy pap három mise alatt elfogyaszt, majd megfújatták vele a szondát, amely nem színeződött el. Az „Új rend és szabadság” programért felelős kormánybiztos úgy gondolja, hogy „… elvárható a paptól, főként ha tudja, hogy aznap még másutt is misézni fog, hogy vagy kevesebbet fogyaszt a borból, vagy gondoskodik – például a gyülekezet egyik tagja révén – az utaztatásáról. Senki nem vitatja, hogy a szentmise lényegéhez tartozik a misebor fogyasztása, amely Jézus vérét jelképezi. A kérdés az, hogy – egyébként nagyon is akceptálható okból – adható-e felmentés a törvény előtti egyenlőség alkotmányos elvének érvényesülése alól, vagy sem. Meggyőződésem szerint a zéró toleranciának ebben az esetben is érvényesülnie kell. Ahogy érvényesült az elmúlt napokban is” – írja Kondorosi, felidézve, hogy negyvennyolc óra alatt negyvennégy ittas járművezetőtől vették el a jogosítványát a helyszínen. A szerző leszögezi: „A kormány eltökélt, hogy uniós kötelezettségvállalásának megfelelően 2015-ig a 2000. évi harmadára csökkentse a közúti balesetek halálos áldozatainak a számát. Abban az évben 1190-es vesztették életüket az utakon. A halálos közlekedési balesetek többségét a gyorshajtók és az ittas vezetők okozzák. Évente legalább nyolcszáz életet lehetne megmenteni. Összefogás nélkül nem fog menni.”

Magyar Kurír