Napi sajtószemle

A Magyar Nemzet („Mindszenty országa” 2.o.) és a Magyar Hírlap (Mindszenty Emlékérem… Díjak… 1.,5.o.) is beszámol arról a lapunkban már megjelent hírről – (lásd mai számunkban az Átadták a Mindszenty-emlékérmet című tudósítást – a szerk.) –, hogy Kozma Imre irgalmas rendi szerzetes, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat elnöke és Tunyogi Csapó Gábor író, az ’56-os emigráció nevezetes lapja, a hajdani Nemzetőr munkatársa vehette át a Mindszenty-emlékérmet Lezsák Sándortól, a Parlament alelnökétől, a Mindszenty Társaság ügyvezető elnökétől tegnap az Országházban. A Magyar Nemzetnek Kozma Imre atya elmondta: a Szigetközben nevelkedett, ahová annak idején olyan papokat száműztek, akik az 1948-ban bebörtönzött és 1956-ban kiszabadított Mindszenty József hercegprímás híveinek számítottak. Kozma Imrének már első őrhelyén – 1963-65 között káplán volt Dorogon – nagyon kritikusan nézte a hatalom a tevékenységét, mivel fél év alatt meghússzorozódott a templomba járók száma. A máltai szeretetszolgálat vezetője büszke arra, hogy ő volt az első budapesti plébános – 1977-től –, aki nem számított békepapnak. A Mindszenty Alapítvány 1990-ben Kozma Imrét kérte meg, hogy a hercegprímás hamvainak hazaszállításával kapcsolatos eseményeket szervezze meg. Tervei szerint a bíboros fő életállomásainak helyszínén, Szombathelyen, Győrben, Zalaegerszegen, Budapesten és Esztergomban egyaránt ünnepség lett volna Mindszenty József hamvainak hazaérkezésekor, de ahogy Kozma Imre fogalmazott: Paskai László akkori esztergomi érsek úgy gondolta, hogy ne így történjék.” Tunyogi Csapó Gábor a lapnak elmondta: odakint a hetvenes évek elején ő szervezte Mindszenty József kölni, esseni és bonni látogatását.

A Magyar Nemzet (’56 erdélyi mártírjai 15.o.) beszámol arról, hogy közös főhajtással emlékezett a Budapesti Székely Kör és a Litea Könyvesbolt az 1956-os forradalom erdélyi hőseire. Tófalvi Zoltán író 1956 – Erdély mártírjai című új kétkötetes munkáját M. Kiss Sándor történész méltatta. A Szoboszlai Aladár római katolikus plébános által vezetett csoport, az illegális Keresztény Dolgozók Pártja egyszerre akart kirobbantani felkelést Budapesten és Bukarestben, majd egy közös magyar-román hazát létrehozni keresztényszocialista alapon. A Securitate és valószínűleg vele együttműködve az ÁVH szinte végig ellenőrzése alatt tartotta az idealista és a konspiráció szabályait figyelmen kívül hagyó mozgalmat, és lefogta a résztvevőket. A bírósági pert követően tíz magyart és románt végeztek ki 1958 szeptemberében a temesvári börtön udvarán. Hasonló sorsra jutott az érmihályfalvi református lelkész, Sass Kálmán szervezkedése, aki kantonális felosztással akarta megoldani a magyar-román kérdést Erdélyben. A könyv második kötete az ő kálváriáját mutatja be: a súlyos kínzásoknak alávetett lelkészt 1958 végén lőtték agyon Szamosújváron.

A Népszabadságban (12.o.) Kórmer István Makrogazdasági térkép e táj… címmel reagál Bauer Tamás volt SZDSZ-es országgyűlési képviselő egyik cikkére, amelyben azt kifogásolta, hogy a Jobbik és a Fidesz a nemzet hanyatlásáról beszél, „amikor Magyarország az Európai Unió és a NATO tagjaként történelmében példátlan lehetőségekhez jutott, gazdasági teljesítménye jobb, versenyképessége erősebb, lakosságának életszínvonala pedig magasabb, mint korábban bármikor.” Krómer viszont hangsúlyozza: „A lakosság átlagos életszínvonala  csak az Orbán- és a Medgyess-kormány Bauer által hevesen kárhoztatott reálbérnövelő intézkedés folytán éri el a Kádár-korszak virágkorában, 1978 körül tapasztalt szintet (a Bauer által támogatott ’versenyképességi’ lépések ellenben Kupától Bokroson át Veres Jánosig több esetben is ez alá vitték.) S az átlag ráadásul elfedi azt a vészjósló tényt, hogy a felső egyhatod erőteljes gyarapodásával szemben milliós (főképp vidéki) tömegek az ötvenes évekre jellemző megélhetési gondokkal, a napi betevő és a fűtésszámla előteremtésének kényszerével küszködnek, s közöttük több százezren, a piac kitaszítottjai, a harmadik világhoz mérhető nyomorban tengődnek. Három évtized alatt stagnáló – átlagos! – életnívó; ez talán még kevés az ünneplésre. Igencsak vitatható az a makro-versenyképesség, amelynek létrejötte a magyar munkavállalók majd egyharmadának korábbi egzisztenciáját úgy döntötte romba, hogy cserébe nem kínált szinte semmit. A rokkantnyugdíjba menekülőket éppen mostanában éri utol a ’reform’ úthengere, a segély pedig láthatóan nem megoldás, de lassan maga lesz a probléma. Kuklay Antal, a cigánypasztorációjával liberális körökben is megbecsülést szerző körömi plébános szerint a segélyezési rendszer csökkenti az akaraterőt, elveszi a felemelkedés esélyét. Bauer Tamásnak az utolsó utáni pillanatban sem tűnik fel, hogy a nekik adatott sajátos magyar társadalomszerkezetben az ő versenyképességi koncepciója a sikeresnek látszó vékony felszín alatt milyen tragikus eredményhez vezetett s vezet folyamatosan. Talán egy csöndes pillanatában meghallgathatná Kozma Imrét, a máltai szeretetszolgálat vezetőjét, akinél jobban kevesebben ismerik a ’kirobbanó magyar siker’, a ’pannon puma’ lenyomatát, a magyar valóságot – alulnézetből. Kozma atya szerint maga a verseny a súlyos probléma, mert feltételei többnyire nem egyenlők, a versenynek túl sok az áldozata.”

A Magyar Hírlap (Romló erkölcsök… 5.o.) és a Magyar Nemzet (A hazugságtól… 3.o.) beszámolva a Márciusi Charta szombati, a Hold utcában rendezett, első fővárosi fórumáról, idézi Jókai Anna Kossuth-díjas írónőt, aki arról beszélt, hogy milyen úton-módon lehetne megteremteni a modern ember életében a szellemi és az anyagi javak egyensúlyát. Az Újszövetséget idézve kifejtette: igével és kenyérrel él az ember, de ma Magyarországon az igazság mérlegének egyik serpenyőjébe a szent kenyér helyett a kétes vagyonokból lepotyogtatott penészes morzsák kerülnek milliók számára. A másik serpenyőben – az Ige helyett – a csalásokat, a szélhámosságokat, a szédítéseket és hazugságokat találjuk. De ebbe a helyzetbe az ember soha nem törődhet bele. „Én abban a Magyarországban bízom, amelyet nem lehet megalázni, nem lehet megtörni, amely jól tudja, miért van ezen a világon; abban a Magyarországban, amely még egyszer talán nem tenné meg, hogy letörli a mosolyt a magyar testvérei arcáról, mint tette egy bizonyos, örök bűnként felsejlő december 5-én. Lehet, hogy egyelőre csak mint a mustármag létezünk, de már egyre jobban terebélyesedve” – mondta az írónő.

Magyar Kurír