Napi sajtószemle

A Magyar Hírlapban (A hajléktalan nem álmodozik 20-21.o.) a Magyar Máltai Szeretetszolgálat vezetője, Kozma Imre atya nyilatkozik, aki úgy látja: „A nyugati világ egyik legfőbb problémája, hogy az egyén java, érdeke túlságosan előtérbe került, a közösség érdeke pedig háttérbe szorult. A civilizált világ egyik legkényesebb kérdése, hogy miként vállalja a szociális és egészségügyi terheket, illetőleg az emberek készek-e részt venni ebben a munkában. A probléma leegyszerűsítése, ha mindent az határoz meg, hogy hol kereshet az ember minél többet, minél kevesebb és könnyebb munkával. Például Nyugaton jó fizetések ellenére sincs elég egészségügyi dolgozó. A másik súlyos probléma: a verseny. A verseny feltételei többnyire nem egyenlők, és a versenynek túl sok az áldozata is. Igaz, hogy van globális gondolkodás, de a gazdagok és a szegények közötti szakadék egyre nagyobb. Ráadásul a gazdagoknak az sem elég, hogy egyre nő a vagyonuk, hanem igényeik is vannak, és rákényszerítik eszközrendszerüket a társadalomra. A legelfogadhatatlanabb pedig a folyamatos háborúzás és öldöklés. A béke csupán fegyverszünet szokott lenni. A békének belül, a lélekben kell megszületnie, az embernek legelőször önmagát kell legyőznie, önmagát kell nevelnie, hogy ne váljon a másik ember ellenségévé. Az emberiségnek meg kellene szelídítenie magát. Jelenleg azzal büntetem magamat, hogy nem utazom Amerikába, mert elfogadhatatlan és diszkriminatív az ’ujjbegyezés’. És milyen jogon? Mert sok ellensége támadt Amerikának a háborúi miatt.” Az irgalmasrendi szerzetes hiszi, hogy a világ az Isten műve, „s mi, mindannyian az Isten gyermekei vagyunk, de van valami, ami az Istent is megkötözi, mégpedig az ember szabadsága. Igaz, ez korlátozott szabadság. Sajnos a rossz azért van túlsúlyban, mert az ember általában a kisebb ellenállásnak enged és be is áll a sorba. Ahhoz, hogy az ember képes legyen a jóra, le kell vetkőznie önszeretetét. Az a hivatásunk, hogy segítsük egymást az öneszmélésben. Azt is tapasztalom, hogy az olyan súlyos társadalmi kérdést, mint a hajléktalanok ügye, nem a megoldás igényével nézik. Mintha az illetékesek, a választott felelős vezetők is azt kívánnák vagy várnák el tőlünk, akik a hajléktalan emberekkel foglalkozunk, hogy ’tüntessük el’ őket szem elől, de lehetőleg úgy, hogy semmibe, vagy kevésbe kerüljön.” Kozma Imre szerint a hajléktalan ember „nem álmodozik. Aki egy telet az utcán tölt, az többé nem beszámítható, azaz maradandó lelki torzulást szenved. A hajléktalanság igazi oka a társtalanság. Senkinek nem kellenek, nem fontosak senkinek a világon. A segítséget tudomásul veszik, és nem több. A máltai szeretetszolgálat hajléktalanellátó rendszerének három lépcsőfoka van. Az elsőn azok vannak, akiket az utcán megtalálunk, és összeszedjük őket, gyűjtőszállásra visszük őket, ha elfogadják. Ha nem, naponta látogatjuk őket, és az utcán igyekszünk segíteni rajtuk. A másodikon azok vannak, akik elfogadják egy hajléktalanszálló előírásait, például azt, hogy részegen tilos a belépés. A velük való foglalkozás azt jelenti, hogy beszerezzük számukra a megfelelő személyes dokumentumokat, egészségügyi ellátást kapnak, és kiszűrjük azokat, akik munkára képesek, és akarnak is dolgozni. Most már van szállásuk, étkezési, tisztálkodási lehetőségük és tiszta ruhájuk. A munkába járók közül kerülnek ki azok, akik a harmadik lépcsőfokra léphetnek. Õk már némi lakbért fizetnek, és fizetésüket kötelesek félretenni, amit ellenőrzünk. Nagyjából két év után léphetnek tovább, azaz albérletet vásárolhatnak, és megkezdhetik önálló életüket. Kapcsolatunk megmarad velük, és bármikor ’hazalátogathatnak’. Érdemes lenne ezt a rendszert általánossá tenni. Várjuk az egyetértő politikai szándékot és a hozzá elengedhetetlenül szükséges pénzt.” Kozma Imre atya arra is figyelmeztet, hogy a máltai szeretetszolgálat és a Betegápoló Irgalmasrend szegényeket s, rászorulókat segítő tevékenysége csakis a hatóságok fokozottabb támogatásával folytatható. Szavaiból az is kiderül, szó sincs arról, hogy a hajléktalanokat csupa vallásos ember gondozná: „Nem kell vallásosnak lenni, hogy valakiben felébredjen a segítségnyújtási szándék. Az önkéntesek főként diákok és nyugdíjasok. Újabban a diákok fogynak, mivel a megélhetési és tanulási költségeik ezt a ’luxust’ nem engedik meg. A jótevők és önkéntesek mindazok, akik felismerték, hogy rajtuk kívül mások is élnek, és hogy az élet célja és értelme, hogy az emberek egymás terhét hordozzák. Mert a legnagyobb érték nem az egyén java, hanem a közösség szolgálata. Talán belátták azt is, hogy boldog csak az lehet, aki másokat boldoggá tesz. És jó emberré is csak az válhat, aki jót tesz. Jó szívvel kívánom mindenkinek, hogy ismerje fel a jó tevés lehetőségét, ami csak akkor lehetséges, ha megfeledkezik önmagáról. Rengeteg a kísértés és a buktató, ezért is érdemes figyelni Pál apostol szavaira: osszam el bár minden vagyonomat, ha szeretet nincs bennem, mit sem ér az egész.”

A Magyar Nemzetben (33.o.) Kormos Valéria Tóni atya címmel Kuklay Antal katolikus plébánost, művészettörténészt, a sárospataki egyházi könyvtár és múzeum megalapítóját mutatja be. A cikkíró emlékeztet rá, hogy Kuklay Antal több évet ült börtönben a szocialista rendszer alatt, mivel nem volt hajlandó megalkudni a kommunista hatalommal. A körömi plébánia, ahol szolgálatát végzi, ma spirituális, kulturális központ. Az ő kezdeményezésére kezdődött két évtizede Girincs község üresen álló plébániáján a mozgássérült állami gondozott gyermekek nyaraltatása. Majd főiskolások jelentkeztek, hogy szívesen vigyáznának szellemi fogyatékos gyerekekre. A rászorulók és a segítők köre egyre bővült, és 1994-ben már 168 gyermeket fogadtak. A szülők, önkéntesek, gyógypedagógusok, plébánosok megalakították a Conditio Humana Alapítványt, amely e programok anyagi fedezetét teremti elő. Sok sérült gyerek itt fedezi fel azt is, milyen lehet családban élni. A cikkből kiderül, hogy azon az öt településen, amelyet Kuklay Antal lelkipásztori gondozására bíztak, rendkívül magas a cigány népesség aránya. A plébános atya elmondta: „A munkanélküliség igen magas, a falumban élő cigányoknál szinte százszázalékos. Bár számos pontban közösek a lakosság gondjai, a két csoport között ma is éles határvonal húzódik. A vegyes házasságot a magyarok szégyennek tekintik, az előítéletek áttörése többgenerációs folyamat, amelyet életszínvonalbeli, oktatási, kulturális változásoknak kell megelőzniük.” Kuklay Antal elmondta azt is, az óvodában a cigány kisgyerek mellett ott vannak a plébániához kötődő hitoktatók és a szociális gondozók. Nyaranta táborokat szerveznek a cigány családok gyermekeinek, ez szintén enyhíti a bizalmatlanságot, a kölcsönös szorongást. A plébános atya nem tagadja azt sem, hogy megtörténhet, éppen a jóakaratú embert éri atrocitás, „De az út mégsem a harag vagy az elmenekülés. Sem a munka nélküli magyarok, sem a cigányok számára nem megoldás a jelenlegi segélyezési rendszer. Csökkenti az akaraterőt, elveszi a felemelkedés esélyét. A fokozatos, személyre szabott tanulást és a munkát kellene összekapcsolni, az anyagi juttatást pedig konkrét elvárásokhoz kötni. Belgiumban egy ilyen lépcsőzetes szociális modell kiépítésével sikerült elérni, hogy a segélyből élők egy része összeszedte magát, és ki tudott törni az alkoholizmus, a vegetálás csapdájából.”

Magyar Kurír