Napi sajtószemle

Külföldi hírek

A Magyar Nemzetben (28-29.o.) Keresztes Lajos Legfeljebb konzervatív címmel idézi fel, hogy Joachim Meisner, Köln bíboros érseke szeptember közepén mondott beszédével „sikeresen” újragerjesztette a Németországban immár évszázados hagyományokra visszatekintő kultúrharcot. Ez a Kulturkampf azonban mintha kicsit bizonytalanabb lenne elődeinél – írja a történész szerző. Meisner bíboros szeptember 14-én, a kölni Egyházmegyei Múzeum felavatásán elmondott beszédében így fogalmazott: „Ott, ahol elválik a kultúra a kultusztól, az Isten tiszteletétől, ott a kultusz rítusokba merevedik, és a kultúra elkorcsosul.” A cikkíró emlékeztet rá: 1937. július 19-én Joseph Goebbels, a náci Németország propagandaminisztere Münchenben megnyitotta az Elkorcsosult művészet című kiállítást, amelyen 650 modern műalkotás volt látható. 1941 tavaszáig a tárlatot tizenkét nagyvárosban mutatták be, becslések szerint hárommillióan látták. Keresztes Joachim Meisner beszédéről megállapítja: a bíboros világosan fogalmazott, „pusztán a művészet teológiai tartalmára és az Istentől megfosztott kultúrából fakadó veszélyekre utalt. Higgadt fejjel e felfogás jogosságát aligha lehet vitatni egy, a keresztény művészeti alkotások gyűjtőhelyének számító egyházmegyei múzeum felavatásakor. Mégis aznap beindultak a politikai korrektség malmai, annak ellenére, hogy a bíboros nem használta a tabunak számító ’elkorcsosult művészet’ kifejezést.” Stephan Kramer, a Zsidók Központi Tanácsának főtitkára „szellemi gyújtogatónak” nevezte Meisnert, aki visszaél a nyelvi eszközökkel, és szándékosan tabukat döntöget. „Ha ez követőkre talál, nem csodálkozhat senki, ha a barna szellemiség Németországban továbbra is szalonképes lesz” – fogalmazott Kramer. Élesen bírálta a bíborost a német baloldali sajtó, Guido Westervelle, a liberális FDP elnöke, sőt, Hans-Heinrich Grosse-Brockhof, az észak-rajnai-vesztfáliai tartomány kereszténydemokrata kultuszminisztere. A támadásokat nem enyhítette, hogy az érsek írásban is megkövette azokat, akiknek megsértette az érzékenységét. Keresztes abban látja a bíboros elleni támadások egyik okát, hogy véleménye nem illeszthető be egyetlen aktuális politikai sablonba sem. Hiszen ellentétben számos baloldali bírálójával – például az őt a nácikhoz közel álló ’hablattyal’ vádoló Ralph Giordanóval –, teljesen természetesnek nevezte a Kölnben élő muzulmánok mecsetépítési igényét. Kifejezte ugyanakkor azt az elvárását, hogy a török állam adjon hasonló szabadságot az ott élő keresztényeknek. Egyúttal félreérthetetlenül megfogalmazta, teljesen eltérő Isten-felfogásuk okán nem támogatja a keresztények együtt imádkozását más vallások képviselőivel, s hevesen ellenezte azt is, hogy használaton kívül helyezett templomokat adjanak át, hogy azokat a muzulmánok mecsetekké alakítsák. Kíméletlen őszinteséggel nyilatkozott a bíboros érsek az abortuszról is. 2005-ben vízkereszt-napi prédikációjában Heródes gyermekgyilkosságainak folytatásaként láttatta Hitler és Sztálin sokmilliós mészárlásait, s ennek a vonulatnak a mai megnyilatkozására mutatott rá az abortusz és az eutanázia esetében. Bírálói ebbe a megnyilatkozásába is a holokauszt kisebbítését próbálták beleérteni. Szintén az abortusszal kapcsolatos, túlzottan megengedőnek tartott pártálláspont kapcsán azt javasolta a CU-nak, hogy a nevéből törölje a kereszténységre utaló C betűt. Keresztes kitér arra is, hogy egyes elemzések úgy vélik: a bíboros kijelentése miatt kirobbant publicisztikai csaták annak a mélységes elbizonytalanodásnak a tanúi, amely a modern, általánosan elfogadott értékrendet kereső német társadalmat jellemzi. „A végső kérdés tehát – Meisner olvasatában – úgy hangzik: felépíthető-e egy igazán emberi társadalom Isten nélkül? Vagy Isten eltörlésével immáron minden megengedett? Nem az istentelenség vezetett a XX. századi diktatúrákhoz, a kommunizmushoz és a nemzetiszocializmushoz? Nem ez vezetett az ember olyan mértékű deformálódásához, amely teljesen felszámolta az emberi méltóságot? Aligha kérdéses, hogy a fenti felvetésekre Meisner miként felelne. Már csak egy kérdés marad megválaszolatlan: ha Meisner bírálói annyira biztosak ítéletükben, akkor miért zavarja őket, hogy egy idős ember ’elavult igazságaival’ áll elő? Vagy talán mégsem annyira biztosak a dolgukban?” – teszi fel a kérdést cikkének végén Keresztes Lajos.

Hazai vonatkozású hírek

A Magyar Nemzetben (Fotós frakkban, 23.o.) Arturo Mari nyilatkozik, aki hat pápát szolgált fényképészként, ötvenegy év során több millió fotót készített, amelyek többsége megjelent az egyházi sajtóban. Amint arról már többször beszámoltunk, a világhírű fotóriporter is egyik vendége volt a budapesti Városmissziós napoknak. Az interjúban elmondta azt is, hogy találkozott Mindszenty József hercegprímással is: „Szomorú tekintetű ember volt; nem tetszett neki, ha fotóztam. Egy hónapig maradt a Vatikánban, s ez idő alatt mindennap imádkozott a népéért. Meg is kérdeztem egyszer a kíséretében lévő személytől: miért ilyen komor a bíboros úr? Mire azt a választ kaptam: ’Az ő szíve nem itt van. Az álma az, hogy hazatérhessen.' Nem sokkal utána el is ment Ausztriába, hogy közelebb legyen a hazájához.” Arturo Mari többek között elmondta: II. János Pál „mindent felforgatott: olyan dolgok történtek, amilyenek azelőtt soha. Ha a Szentatya közelébe egy gyermek került, ő fölemelte, ringatta, dajkálta. Ha labda gurult a lábai elé, belerúgott. Síelni járt, védte a nők jogait, az emberi jogokat, a családokat, szót emelt a munka tisztelete érdekében… Egyszer a római Bambin Gesú gyermekkórház onkológiai osztályára látogatott a pápa. Amikor belépett a kórterembe, egy asszony ment elé, és a kezébe tuszkolta egyhónapos forma gyermekét, akinek a fejéből tűk álltak ki. Zokogva kiabálta: ’Te szent ember vagy, gyógyítsd meg!’ II. János Pál ekkor átvette a gyermeket, elkezdte ringatni, az anya a pápa bokáját szorította. Pár perc múlva a Szentatya letérdelt az asszonyhoz, és beszélni kezdett hozzá. Az asszony végül mosolyogva állt fel, és láthatóan elfogadta a megváltoztathatatlant. Egy másik alkalommal Koreába látogattunk, s a pápa megtudta, hogy kihúzták a programjából a lepratelep meglátogatását. Másnap reggel, felrúgva minden protokollt, helikopterrel mégis elvitette magát arra a szigetre, ahol mintegy nyolcszáz leprás élt. Leírhatatlanul szörnyű látvány fogadott bennünket: szem, orr és száj nélküli emberek; a levegő pedig a rothadó hús szagával volt teli. A Szentatya odament a leprásokhoz, megsimogatta őket, sőt némelyiket meg is csókolta. Igaz szeretettel beszélt velük, én pedig örültem, hogy megmutathatom a világnak ezt a jelenetét… Életem legszebb és egyben legszomorúbb pillanata volt, amikor a halála előtt magához hívatott, megsimogatta az arcomat, és annyit mondott: ’Arturo, köszönöm!’ Olyan szép mosoly futott át az arcán ott, a halálos ágyon, hogy abból láttam: készen áll a hosszú útra. Nem mondom, hogy nem sirattam meg, de megmaradt bennem a tanítása, hogy ne féljünk a szenvedéstől és a haláltól. Csak arra kell figyelnünk, hogy felkészülten érkezzünk ehhez a fontos pillanathoz… Ha Isten megadja, hogy megélem II. János Pál boldoggáavatását, akkor már valóban semmi mást nem kívánhatok az amúgy is kerek életemtől…”

A Magyar Hírlap (1.,2-3.o.) A kormány újabb megszorításokkal sújtaná az egyházakat című, kétoldalas összeállítása megállapítja: „A kormány politikájára jellemző, hogy fontos kérdésekben az érintettek bevonása nélkül hoz döntést, így van ez az egyházi ügyekkel is, mert a vallási közösségeket nyilvánítja ’műveleti területté.’ Napirenden van az egyházfinanszírozás ’reformja’, és úgy tűnik, a nagyobbik kormánypárt enged a kisebbnek. Az SZDSZ megszüntetné az egyházak állami támogatását, mondván, finanszírozzák a hívők az egyházak működését. Az egyházak azzal érvelnek, hogy a hitélet kiadásait ma is a hívők adományaiból fedezik, a költségvetési támogatást az államtól átvállalt közfeladatokra kérik. A Horn-kormány és a Vatikán által kötött nemzetközi szerződés biztosította a római katolikus egyház független működését. Az SZDSZ azonban a megkötés pillanatától támadja a szerződést, most éppen a pénz fegyverével. Engedve a nyomásnak, Gyurcsány Ferenc kormányfő bizottságot is létrehozott a vatikáni szerződéssel kapcsolatos tapasztalatok kiértékelésére. Több mint furcsa, hogy a tapasztalatokban ugyancsak gazdag egyházakat valahogyan kifelejtették a bizottságból. Évek óta tart az egyházak pénzügyi ellehetetlenítése annak ellenére, hogy az oktatási, egészségügyi és szociális intézményeket is fenntartó, a közerkölcs fölött, ha egyre nehezebben is, de még mindig őrködő egyházak szolgálatai és szolgáltatásai iránt nagy a társadalmi igény.” Nyilatkozik a lapnak Tomka Miklós vallásszociológus, aki szerint a jelenlegi helyzet „rendkívül zavaros. Elsősorban a konstruktív légkör hiányzik, de ennek a helyzetnek előzményei vannak. A rendszerváltás után láthatóan kiegyensúlyozott volt a viszony, ez leginkább a vatikáni szerződés megkötése után borult fel. Horn Gyula az 1998-as választások után egy győri beszédében az egyházakat okolta az MSZP vereségéért, ami igencsak ízléstelen húzás volt részéről. A szocialista vezető szinte árulásról beszélt, mondván: szerződtek a Vatikánnal, ezt a vallásos választók mégsem honorálták eléggé. Az egyházak ezt a kijelentést érthető módon zokon vették, a Fidesz pedig főképp azóta próbál közel kerülni hozzájuk. Horn egyébként az első pillanattól nem tartotta be a szerződésnek az egyházak finanszírozására vonatkozó passzusait.” Az egyetemi professzor leszögezte: „A jelenlegi kabinetben a szabad demokraták elképzelései dominálnak az egyházi ügyekben is. A legnagyobb problémát az intézményi finanszírozás eltérő értelmezése okozza. Az oktatási és szociális tárca szerint az egyházak több pénzt kapnak, mint az állami intézmények, amit az érintettek joggal cáfolnak. Erre a reakció az, hogy a magániskoláknak még rosszabb a helyzetük, rájuk is kellene gondolni. Ezzel a liberálisok gyakorlatilag elismerik, hogy szerintük a történelmi egyházak nem különböznek bármely szervezettől. Mintha egy hasznos hobbi lenne csupán a vallásgyakorlás. Csakhogy az egyházi intézmények finanszírozását az alkotmány és a törvények is szabályozzák. Az SZDSZ felteszi a hamis kérdést: milyen alapon preferálja az állam a nagy egyházakat?” Tomka Miklós emlékeztet rá: „Hazánk ezeréves történelmével szervesen összefonódnak az egyházak. Társadalomalakító, értékteremtő és több száz éves kulturális tevékenységüket senki sem vitathatja. Emellett szilárd, megbízható intézmények, míg az úgynevezett kisegyházak társadalmi partnerként kiszámíthatatlanok. Más európai országokban kialakult egy kötelező érvényű joggyakorlat. Ausztriában például az egyneműek közti párkapcsolat törvényi szabályozását vitatták egy parlamenti bizottságban, amikor egy képviselő felszólalásában figyelmeztetett: mivel közerkölcsöt érintő kérdésről van szó, ki kell kérni az egyházak véleményét. A javaslatot mindenki elfogadta, erkölcsöt érintő ügyekben ugyanis az egyházaknak legalább konzultációs joguk van. Véleményem szerint hazánkban az állam és az egyház viszonyát higgadt párbeszéddel javítani lehetne, ám erre most nem sok esélyt látok.”

Magyar Kurír