Napi sajtószemle I.

Spányi Antal ünnepi interjúja a Magyar Hírlapban 

A székesfehérvári megyéspüspök a lapnak elmondta: „Szent István olyan korban került e nép élére, amikor a magyarság sorsdöntő kérdés előtt állt: élni akar-e, vagyis csatlakozik a keresztény nyugati kultúrához, vagy tovább kalandozik, ’pogánykodik’, és rabol más országokat. Akkorra egyébként már nyilvánvalóvá lett: a kontinens vezető erői nem hagyják prédálni magukat, ezt jelezte a többi között az augsburgi vereség. Ugyanakkor meggyőződésem, első királyunk, amikor végül is az előbbi lehetőséget választotta, nem kizárólag reálpolitikai megfontolásból, hanem belső meggyőződésből tette ezt. Ennek lenyomata, lelkisége ma is érzékelhető itt, Székesfehérváron. Gondoljunk csak bele, a kommunista ideológia évtizedekig, olykor nyílt erőszakkal próbálta ráerőltetni istentelen ideológiáját a magyar társadalomra, tulajdonképpen mégsem sikerült neki. Szent István műve máig fennmaradt, mert alapvetően hiteles ember volt, aki a meggyőződését a személyes példájával is erősítette. Egyúttal határozott vezető is volt, akivel lehetett s lehet ma is vitatkozni, de akinek a szavát meg kell hallgatni. Így vezette a népét a halál útjáról a kereszténység életet jelentő útjára.” A főpásztor szomorúnak nevezte azt a közgondolkodásban egyre inkább jelen lévő véleményt, hogy államalapító királyunk rossz döntést hozott, amikor kiegyezett a Nyugattal, s feladta népe eredeti életmódját. „Sík Sándor gondolatai jutnak ilyenkor eszembe, aki egyszer arról beszélt, Szent István nagy dilemmája az volt, hogy körülötte jó magyarok voltak, akik pogányok akartak lenni, s jó keresztények, akiknek nem volt olyan fontos a jó magyarság. A király ebben a helyzetben úgy döntött, nem jobbra vagy balra, hanem felfelé keresi a megoldást. Ezért fordult a Megváltó anyjához. Ma egyfajta divatja van annak: ’ellene vagyok valaminek, a magam útját járom.’ Tapasztalataim szerint az úgynevezett újpogányok általában jót akarnak, rendes emberek, akik szeretik a hazájukat, mégis tévútra jutnak. Először is azért, mert valójában sem a kereszténységet, sem a pogányságot nem ismerik. Megjegyzem, történelmi tény, a magyarság már Szent István előtt találkozott a Krisztus-hittel, a társadalom megtérése pedig még első királyunk után is több évtizedig tartott, talán a vitéz erényeivel is büszkélkedő Szent László idején teljesedett be. A kereszténységgel nem ellentétes hagyományainkat, kulturális kincseinket bizony meg kell őriznünk, viszont inkább az elmúlt, viszonylag jól dokumentálható ezer évre érdemes igazán büszkének lenni.”

A beszélgetésben Spányi Antal arra is kitér, hogy ma olyan kort élünk, „amikor azt látjuk, az értékek elbizonytalanítása, megkérdőjelezése zajlik. Hallhatjuk, a legfőbb érték immár a tolerancia. De hát abban nem tudok toleráns lenni, hogy a lámpa piros vagy zöld. Nem mehet mindenki arra és akkor, amikor csak akar. A rend hozzátartozik a világhoz. Érdekes látni, hogy bár Ferenc pápa semmi újat nem mond, a sajtó mégis egyes mondatait kiragadja, s felemeli, például, amikor valamennyi ember elfogadásáról vagy az ítélkezés tiltásáról beszél. Pedig eközben a Szentatya szól arról is, imádni kell az Istent, és keresztény módon élni. Fontos a teljes tanítás elfogadása, ezért is probléma, hogy egyes emberek hazánkban is csupán zavaros, hiányos információkkal rendelkeznek a hitről, a hézagokat maguk próbálják kitölteni. Pedig nem mindig az a jó nekünk, ami kellemes és tetszik, sőt.”

A székesfehérvári püspök elismeri, van abban igazság, hogy olykor azért nem annyira vonzó az Egyház, mert tagjain nem látszik a hitből fakadó öröm. „Orrunkat lógatva nem lehet hirdetni az örömhírt. Szent István példája ebben a tekintetben is üzen számunkra: sokat, kitartással dolgozott, mégis, talán kevesen értették meg, majd az egész ország által elfogadott, egyetlen fia, aki tovább vihette volna az örökségét, Szent Imre herceg, meghal. Szinte egyedül marad. Mégsem omol össze, továbbviszi a tervét. Erre csak akkor képes az ember, ha a szívében és a lelkében, sőt az értelmében is nagy rend van. Márpedig ez békét, illetve örömet is ad neki. Nekünk, mai keresztényeknek tudatosan kell keresnünk ezt az utat, különben nem lehetünk hiteles példái az egyébként tökéletes hitnek, illetve nem tudjuk Jézus Krisztusnak a halálon aratott győzelmét bemutatni, csupán karikatúrák leszünk a világ szemében.”

Magyar Kurír