„Nekem 'olyan' dolgaim vannak…”

– Mi köti össze a 103 éves Zászlónkat a maival?
– A név a kapcsolat, de az új évfolyam sok mindenben más. A régi Zászlónk tudatosan és kifejezetten fiúknak szólt, hiszen akkor még nem voltak lányok a Regnumban. A lányoknak a Miasszonyunk volt az újságja, a fiúknak pedig a Zászlónk. A mai Zászlónk nem kifejezetten fiúújság. A másik dolog, amiben a régi – szintén havonta megjelenő – Zászlónk nagyságrendekkel jobb volt: az aktualitás. Bleriot júliusban átrepülte a csatornát, és a szeptemberi Zászlónk fényképes beszámolót közölt az eseményről. Hogy ezt hogyan csinálták, nekem egy misztikus dolog. Ezenkívül több történelmi cikket tartalmazott, mint a mai, de jellegében az is magazinszerű újság volt. Egyébként majdnem teljes a gyűjteményünk, csupán egy-két szám hiányzik – vadászunk rájuk. A jubileum kapcsán a Zászlónkban elindítottam egy sorozatot „Száz éve írtuk” címmel, amely a száz évvel ezelőtti újságból idéz érdekes írásokat.

– Nem túl jó az anyagi helyzetetek…
– Nehéz anyagi helyzetben vagyunk, a nyomdaszámlára is alig futja már. Most 3500 példányban jelenünk meg. Ha ez a szám felmenne 7000-re, már biztosan megélnénk. Most ketten vagyunk, Jávorszky Gergelynével, én csomagolok, én viszem el a postára az újságokat, én nyomtatom az etiketteket, és a pályázatokat is én írom. Nem tudom, meddig lehet még így fennmaradni, de mindig jöhet valami. A Zászlónk sorsa tulajdonképpen mindig is gondviselésszerű volt. A legemlékezetesebb eset az első évfolyam végén, 1991 őszén történt: összehívtam egy szerkesztőségi ülést 11 órára, azzal a szándékkal, hogy bejelentem, vége a Zászlónknak, mert elfogyott a pénzünk. Háromnegyed 11-kor, amikor már gyülekeztek az emberek, csengett a telefon. Egy alapítvány át akart utalni nekünk 150 000 forintot, mert neki az elszámoláshoz úgy a jó, és adjuk meg a számlaszámunkat. Akkor 150 000 forint egy félévi nyomdaköltségre elég volt, abból éldegéltünk egy darabig…

– A Regnum mit jelent az életedben?
– Központi szerepet játszik: regnumiságom lényegében az identitásomat határozza meg. A Regnumban elég sok mindent csináltam, a Patkoló (a Regnum vezetőképzője) vezetésétől kezdve számtalan dolgot. Még aktív vagyok, a Galambokat több mint tíz éve irányítom, már amikor kezdtük, akkor is elég jól ismertem őket, ha nem is személyesen mindet, de a génjeiket igen, mert már a szüleiket is én neveltem 7-8 éves koruk óta. Velük még foglalkozom, azon kívül mást szerepem nincs, már csak egy közkatona vagyok.

– Zászlónk, Spielhózni, Regnum… Mi fér még bele az életedbe?
– Természetesen a család. Két lányunk és egy fiunk van, aki még egyetemista, és van öt unokám. Regnumi kötelezettségeim mellett a Zászlónk és a Spielhózni bőven kitölti az időmet. Én vagyok az igazgató és a főszerkesztő is a Zászlónkban, nekem senki nem parancsol, akkor megyek el, amikor akarok, akkor jövök, amikor akarok, és ha tízkor akarok hazamenni, akkor hazamegyek tízkor. Hétvégén is van úgy, hogy kiveszek szabadságot, és vasárnap nem jövök be… Van még egy mellékfoglalkozásom, hetente kétszer-háromszor bemegyek a Műszaki Felügyeletbe, de az leginkább a pénzkeresés miatt van. Szabadidőmben pedig nagyon szívesen gózok (egy kínai eredetű táblás játék, de a japánok fejlesztették ki igazán). Szeretek sakkozni meg bridzselni, havonta egyszer össze is járunk egy kis csapattal.

– Kerültél-e nehéz helyzetbe a hited miatt?
– Tulajdonképpen Pannonhalma miatt lettem villamosmérnök. Ott végeztem ugyanis, és szakbiológus akartam lenni. Külön kulcsom volt a szertárhoz, nagyon beleástam magam a témába, genetikus akartam lenni. Egy pont híján a maximumot értem el a felvételin, és akkor jött egy levél, hogy „A bizottság megállapította, hogy Ön a biológus szakkal szemben támasztott fokozottabb világnézeti követelményeknek nem tud eleget tenni”. Érdemes megjegyezni, hogy még az akkori törvények szerint is alkotmányellenes volt a világnézeti követelmények miatti elutasítás. Akkor úgy gondoltam, hogy tanulni mindenképpen kell, még két év volt a katonaság, s ha most nem jutok be iskolába, elvisznek katonának, és két év alatt minden elfelejtek. Abban az augusztusban pótfelvételit hirdetett a Kandó Kálmán Műszaki Főiskola, automatika szakra. Gondoltam, megpróbálom, ez is „a”-ra végződik, mint a biológia… Apám bement s megkérdezte, számít-e, hogy Pannonhalmára járt a gyerek. Azt mondták, nem. Felvételiztem, és így lettem villamos üzemmérnök. A második munkahelyemen elég hamar közölték: ugye tudom, hogy nem lehetek osztályvezető meg semmi, mert nekem ’olyan’ dolgaim vannak. Ez a Regnumot jelentette. A BM szólt a személyzetisnek, hogy a Vargával vigyázni kell. Később a Műszaki Könyvtárban dolgoztam, elvégeztem a könyvtár szakot, majd a teológiát, bár a diplomamunkámat még meg kell írnom…

– 30 éve indult el a Spielhózni. Hogyan kezdődött?
– A Spielhózni teljesen véletlenül indult a ’70-es évek elején. 1972-73 körül tartottunk a Regnumban egy előadássorozatot 18 év feletti fiataloknak. Több hétvége volt előadásokkal szerelem, szexualitás, házasság témájában. Beton atya mellett én is tartottam egy előadást, „A házasság belülről” címmel – akkor voltam 1-2 éves házas… Utána hívtak engem külön, hogy beszéljek ezekről a dolgokról. Az elnevezés onnan származik, hogy a szünetben olvastak egy Wodehouse-könyvet, és abban volt, hogy a nagynéni felvette a spielhózniját, ami egy kertésznadrágféle volt, és akkor ez nagy poén volt. 1970-ben volt az utolsó regnumi perünk, tehát a telefonban nem lehetett semmi konkrét adatot mondani, így ragadt rajta az előadássorozaton ez a név, mert így lehetett telefonban is említeni. Elterjedt a név is, a hír is, aztán jöttek a felkérések, hogy tartsak Spielhóznit itt-ott. Hívtak a Felvidékre, Erdélybe is, és így „elterjedtem”. A Spielhózni máig úgy működik, hogy valaki felhív, hogy tartanék-e nekik Spielhóznit. Két feltételt szoktam szabni: legalább öt óra kell hozzá, és ne legyenek 17 évesnél fiatalabbak. Azért van korhatár, mert engem már csak az érdekel, hogy azok házasodjanak össze, akik egymáshoz valók. A kisebbeket úgysem tudom lebeszélni arról, amit csinálnak, nem vagyok én erkölcscsősz…

– Milyen visszajelzéseket kapsz?
– Előfordul, hogy előadás után odajön valaki, és megköszöni. Olyan visszajelzéseket is kapok, hogy jó volt, de nem mindenben ért velem egyet. Ezt egyáltalán nem tartom bajnak. Érkezik naponta 2-3 olyan levél is, amelyekben kérdéseket tesznek fel nekem. Előfordul, hogy csak pár nap múlva, de mindegyikre válaszolok.

– Hogyan épül fel egy előadás? Mennyire interaktív?
– Annak idején összeállítottam egy tematikát, amelynek a törzse máig ugyanaz. A témák nem nagyon változtak az idők folyamán, csak a sorrend más. Időben pedig: ötször egy óra, tíz perc szünetekkel. Az elején mindig elmondom, hogy lehet kérdezni, de nagyon ritka, hogy kérdeznek. Ha mégis van kérdés, annak mindig örülök, mert végre olyan valamiről beszélhetek, ami egy embert legalább érdekel… Inkább általánosan jellemző hozzászólások vannak, hogy szerinte akkor is van barátság fiú és lány között, szerintem meg nincs… Meg hogy a szakítást meg kell indokolni, szerintem viszont nem…

– A Spielhózni 2002-ben már könyv alakban is megjelent…
– Ami abban le van írva, az a „nagy Spielhózni”, ami két és fél napig tart, péntek estétől vasárnap délig. Abba minden belefér, bemutatkozás, a kis „szertartások” stb. Azt írtam le, amit ezeken az alkalmakon el is mondok, ezért olyan előadásszerű az egész. Akkoriban pont akadt egy pályázat, ami annyira illett rám – épp csak az nem volt ráírva, hogy Spielhózni… Én nem akartam megírni, reménykedtem, hogy nem nyerünk, de aztán megnyertük, és így kénytelen voltam. De szép siker lett, eddig 16 000 példányt vettek meg.

– Tele van a naptárad?
– Hol sűrűbb, hol ritkább. Az aktuális előadások mindig fent vannak a spielhozni.hu honlapon, onnan lehet tájékozódni.

– Miről szeretsz beszélni egy-egy Spielhózni során?
– Nincs kedvenc témám. Ha megunnám, biztosan abbahagynám, de mindig más a hallgatóság. Van, amikor egészen tűrhető vagyok, van, amikor gyengébb. Még nem jöttem rá, hogy mitől függ, valószínűleg a hallgatóság kisugárzásától. Ha hívőknek beszélek, az könnyebb, mint amikor pl. egy szakmunkásképző intézetben, de az meg azért dob fel, mert komoly kihívásnak érzem. Amikor mondom a Weöres Sándor verset – Rongyszőnyeg 143 –, akkor már sejtem, hogy milyen leszek: ha sikerül átéléssel mondanom, akkor már nem várható nagyobb probléma.

Horánszky Anna/Magyar Kurír