Nem választhatjuk el egymástól az Ó- és az Újszövetség könyveit

Erdő Péter bíboros úgy fogalmazott: Az Ószövetség könyveit üdvtörténeti összefüggésben kell olvasni, mint a mi előkészítőnk Krisztusra, ahogyan az emmauszi tanítványoknak is maga Jézus magyarázza el a törvényből és a prófétákból, hogy minden utalás, minden előkép és jövendölés őróla szól. A feltámadás fényében ezt értik meg a tanítványok, ezt nevezzük itt most apostoli tradíciónak, ezt a döbbenetet, Krisztusnak a világosságában szemlélve az Ószövetséget, és ebben a világosságban megértve Krisztus szavait, tetteit, halálát és föltámadását, ami aztán lecsapódott az Újszövetségben. Ez egy gyönyörű történet, mert ha nem így nézzük, akkor nagyon sok szélsőséges és szűk szemléletmód terjedhet el, alakulhat ki, és nem tudjuk megtalálni az utat a Szentírás teljes gazdagságához.

Ilyen példa a fundamentalizmus. A javaslatok tartalmazzák, hogy bizonyos fajta fundamentalista szentírás-kezelést el kell utasítanunk. Nevezetesen, aki úgy olvassa a Szentírást, hogy Isten nem az emberi szerzőkön keresztül, nem a történelmi eseményeken, az adott népek fejlettségi szintjén, az irodalmi műfajokon keresztül szól hozzánk, hanem mintha diktálná a szöveget, de még azt is a történelemből kiragadva. Mintha az a könyv kívül állna a történelmen. Ez a fundamentalista értelmezés az, amely tagadja a Szentírásnak és Isten hozzánk szóló szavának is a történetiségét. Márpedig ez a megtestesülés igazságából következik, tehát Isten, az Ige, Isten szava testté lett. Azaz emberi szavakban, emberi történelmi helyzetekben, emberi sorsokban – nemcsak idilliekben, hanem szörnyűekben is – tanulságot mutat nekünk. S ezeknek a tanulságoknak a során bontakozik ki az emberiség megértése. Tehát éppen a történetiségtől elszakadó, a történeti kritikát, az irodalomtörténeti szempontokat és az üdvösségtörténetet figyelmen kívül hagyó szentírás-olvasás beleeshet a fundamentalizmus csapdájába, vagy megtörténhet az is, ami néhány keresztény közösségben felbukkan, hogy elutasítja az Ószövetséget. Mert olyat talál benne, amivel nem tud azonosulni. Sok erőszakos cselekményt, kegyetlenséget – ősi iratokról van szó – vagy esetleg olyan elképzeléseket talál benne a halál utáni sorsról, ami a keresztény hitnél sokkal diferenciálatlanabb, sokkal primitívebb, régi emberi közösségek érzéseit fogalmazza meg. Az Egyház vezetésével és történelmi szemmel olvasó ember ezen nem ütközik meg, de a fundamentalista megütközhet rajta.

Ugyanez a kísértés megvolt már a tanítványok korában is, Szent Pál adja meg rá a választ. Hiszen akkor inkább a cselekvés normái oldaláról kérdeztek. Azt mondták: az Ószövetség nekünk törvény, betűről betűre meg kell tartani a régi rituális előírásokat, a húsevésre vonatkozó tilalmakat és minden egyebet, ami hozzátartozott a jogszabályként felfogott Ószövetség értelmezéséhez. Az ősegyház, illetve Szent Pál maga is azt mondta, hogy először is tiszteljük, szentnek tartjuk az Ószövetséget, minden írás hasznos, buzdításra, vigasztalásra feddésre, az írásokon természetesen az ószövetségi iratokat érti. Mindegyik hasznos, egyiket sem kell elvetni. De ez nem azt jelenti, hogy a törvényben leírt gyakorlatok vagy külső szabályok jogszabályként való megtartásával nyílna meg az utunk az üdvösségre. Nem a törvény cselekedetei, hanem Jézus Krisztus megváltó műve az, ami ezt az utat megnyitja. A keresztény közösség kezdettől fogva úgy tekintett az Ószövetségre, mint Isten szavára, mint a gyülekezetben, istentiszteleteken olvasandó könyveknek az összességére. Ebben folyamatosságban volt a zsidó felfogással, ugyanakkor azonban nem tekintette azt jogszabálynak. Általánosabb, erkölcsi alapelveket talált benne. Megtalálta ezekben a könyvekben a jövendöléseket, amelyek Krisztusról szóltak, talált benne előképeket, amelyek az üdvösség rendjében, Krisztus fényében beteljesülnek. Ez egy más típusú közelítés ez az Ószövetség könyveihez.

A keresztény megközelítés – és ebben az összefüggésben igenis hangsúlyozza a szinódus, hogy szentnek tartjuk az Ószövetséget –, hogy nem lehet elválasztani az egyik könyvet a másiktól. Nem lehet elkülöníteni az egyik részt a másiktól. Nem lehet kiszakítani az egyes könyveket sem a szövegösszefüggésből, sem a teljes Szentírás egységes egészének az összefüggéséből. Ez nagy tanulsága és értékes szempontja a szinódusnak. A másik pedig, amit a pápa ismételten hangsúlyozott, hogy a kétféle módszer, tehát a történeti-kritikai, illetve a teológiai, sőt a lelki szentírás-olvasás módszereinek egymással szoros kapcsolatban kell maradniuj, nem válhatnak el egymástól. S természetesen nem lehet csupán történeti kritikával, hit nélkül sem olvasni a Bibliát, mert akkor tényleg nem marad más belőle, mint egy irodalomtörténeti emlék. Ez pedig nem elegendő a keresztény ember számára.

Az interjú első részét itt olvashatják.

Magyar Kurír