…Német László nagybecskereki püspököt

– Hogyan fogadta a püspöki kinevezés hírét? Mi volt az első reakciója?
– Megvallom őszintén, meglepett, de azért már kezdem feldolgozni. Éppen a Szentföldről jöttem haza, egy bécsi plébániai csoport hívott el, akikkel hét évig dolgoztam. Bécsből repültünk, oda is érkeztünk vissza, s amikor jöttem hazafelé az autópályán, felhívott Juliusz Janusz nuncius úr, hogy a vegyesbizottság következő ülése miatt találkoznunk kell, és még aznap délután menjek be hozzá. Be is mentem, öt percet beszéltünk a vegyesbizottságról, majd nekem szegezte a kérdést, hogy vállalom-e a nagybecskereki püspökség vezetését. Nagyon nehéz ilyenkor nemet mondani, hiszen ez a Szentatya személyes kérése. Több dolog miatt volt nehéz a döntés. Egyrészt azért, mert missziósként és szerzetesként eddig elég nagy szabadságom volt, számos országban éltem és dolgoztam. A püspökség pedig olyan elkötelezettség, kötöttség, amely életem végéig elkísér. Másrészt azért, mert eddig nem ismertem annyira a Bánságot vagy Bánátot, ahogy mi hívjuk, új, kicsit idegen terület a számomra. Harmadrészt pedig azért, mert szerzetes lévén számunkra kiemelten fontos a közösség, püspökként pedig ebben az értelemben nem lesz lehetőségem közösségben élni, Nagybecskereken nem is élnek verbiták. Egy püspök bizonyos értelemben mindenkié, tehát ha tud is teremteni közösségi életet, az egészen más, mint a szerzetesi élet.

Nálam ez a kinevezés most „országváltást” is jelent. 31 évvel ezelőtt hagytam el az akkori Jugoszláviát, a Vajdaságot, és most visszamegyek egy Szerbiába, amely teljesen más felépítésű, egészen megváltozott a helyzet. A szerb társadalmi élet más, a politikai helyzet bizonytalan. Lehetséges, hogy nehéz feladat vár rám és van bennem egyfajta bizonytalanság, hogy képes leszek-e ezt elvégezni. Másfelől nézve viszont mindig azt vallottam, hogy a nehézségeket akkor lehet megoldani, ha egymás iránt nyitottak vagyunk mindenféle helyzetben, legyen az nyelvi, kulturális különbség vagy éghajlattal, egészséggel kapcsolatos probléma: ha az ember olyan társakra talál, akikkel együtt tud dolgozni, az oldja meg valójában a gondokat. Missziósként olyan helyeken is dolgoztam, ahol se áram, se víz nem volt, és a püspöki szolgálat sem olyan kérdéseket vet fel bennem, hogy milyen rendezett vagy kényelmes lesz a helyzetem.

– Ha visszatekint a Püspöki Konferencia titkáraként végzett szolgálatára, milyen tapasztalatot emelne ki, ami hasznos volt és magával viszi gyümölcseit?
– Ha most a kinevezés után visszanézek az életemre, azt látom, hogy Isten különösen is jól bánt velem, ugyanis szerzetesként sokat foglalkoztam adminisztrációval, hiszen tartományfőnök voltam, sokat dolgoztam együtt emberekkel, és a Püspöki Konferencia titkárságán eltöltött 18-20 hónapom is hihetetlen lehetőség volt, hogy betekintést kapjak az egyház működésébe, hierarchikus szinten is. Látom, mi a püspöki szolgálat, milyen az egyházmegyék közötti kapcsolat, hogyan zajlik a pasztorális munka, milyen a viszony az állammal vagy az önkormányzatokkal. Komplex egyházképet kaptam, amelyben jelen vannak a szerzetesek, a világiak, a papság és a püspök mint az egyházmegye vezetője. Ez számomra hihetetlen gazdagságot jelentett. Ezenfelül átfogó tapasztalat volt a Püspöki Konferencia működésének megismerése, és ezt mindenképpen szeretném gyümölcsöztetni. Én egyébként a Szent Cirillről és Metódról elnevezett nemzetközi püspöki konferencia tagja leszek, amely több ország püspökeit foglalja magában: Szerbia és Koszovó hat püspökkel, Montenegró kettő és Macedónia egy püspökkel képviselteti magát. Velem együtt tehát kilenc püspök van a konferenciában. Az öt szerbiai püspök közül hárman vagyunk magyarok: Pénzes János, Huzsvár László és én.

– Mi az, amit most már másképp lát, mint amikor titkár lett?
– Amikor egy új munkahelyet veszek át, nagyon vigyázok, hogy az elején ne szőjek túl nagy terveket. A missziós tapasztalat megtanított, hogy először meg kell ismerni a helyzetet. Lehet, hogy az ember úgy érzi, mindent ért és tudja, miről van szó, de ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy az tényleg úgy is van. Vannak persze átfogó tervek, ami a belső szintet illeti, például a pasztorális munka vagy az egyház hitélete. De hogy hogyan fog ez strukturálisan kialakulni, azt csak később lehet felmérni.

– Számos téma kapcsán állt a nyilvánosság kereszttüzében. Hogyan viselte szerepkörének ezt a vonását?
– Azt hiszem, hogy az életünk folyamán vállalt feladatokat küldetésként kell végeznünk. S ha a Gondviselésnek is adunk helyet az életünkben és elfogadjuk, hogy egy tartományfőnöki kinevezéshez vagy a püspöki konferencia titkárává, vagy most egy püspöki kinevezéshez a Jóisten bőségesen megadja az állapothoz szükséges kegyelmeket, akkor az a legfontosabb, hogy az ember jól végezze a saját feladatát. Minél magasabb pozícióba kerül valaki, annál jobban látszik, amit csinál és ahogy csinálja, s ezért egyre több vélemény hangzik el róla. Vegyünk egy káplánt: amikor egy plébániára beosztják, akkor az emberek véleményt alkotnak róla, de legalábbis összehasonlítják a plébánossal. Soha nem volt célom, hogy mindenkivel egyetértésre jussak, vagy hogy ugyanazokat az értékeket fogadjam el, mint mások. Tudom, mit akarok elérni, tudom, mi a feladatom és milyen elvárások vannak a feladatommal kapcsolatban. Vannak dolgok, amelyekről tudok finoman beszélni, de ez nem jelenti azt, hogy változtatok a meggyőződésemen: a hitem, az emberekkel való viszonyom, a teremtett világ iránti tiszteletem ugyanaz marad. Papi levelezőlistákon a paptestvérek többször sérelmezték, hogy nem szólalok fel bizonyos ügyekben, és nem eléggé állok ki bizonyos politikai csoportok mellett, vagy ellen. Furcsának találtam, hogy úgy alkottak véleményt valamiről, hogy velem nem beszéltek róla. Meglátásom szerint a mai magyarországi helyzet igazi problémája, még az egyházon belül is, hogy az emberek vagy feketében vagy fehérben hajlandók gondolkodni.

– Milyen személyes emlékeket, pozitívumot visz magával?
– Fontosnak és mint missziós, sikerélménynek tartom, hogy olyan médiummal is kapcsolatba kerültem, amely ódzkodik a katolikus gondolkodástól. A missziós lelkipásztori munka abban mutatkozik meg, hogy kihasználjuk a modern kommunikációs eszközök adta lehetőségeket is, és ebben kimondottan nagy szerepe van az újságíróknak, különösen azoknak, akik ellenségesen állnak az egyházhoz. II. János Pál pápa Redemptoris missio kezdetű dokumentuma – a missziós munka alapokirata a II. Vatikáni Zsinat óta –, világosan leírja, hogy a tömegkommunikációs eszközökkel a modern világ areopáguszain párbeszédet kell folytatni. Mert Pál beszéde az Areopáguszon valójában az akkori világvallásokkal és kultúrákkal folytatott párbeszéd volt, függetlenül a végeredménytől. De ő nem szégyenkezett és nem félt ott beszélni, ahol nem volt semmi keresnivalója. Nekünk is ezt kell tenni: nem ott kell beszélnünk, ahol úgyis beszélhetünk, a templomainkban vagy a katolikus iskolákban, hanem pont ott, ahol az elvilágiasodott társadalom jelen van, de mi nem. Sikerélménynek tartom még, hogy lehetőség nyílt segíteni az embereken olyan helyzetekben is, amelyeket nem lehet az irattárba lefűzni. Példaként említhetném a halmozottan hátrányos helyzetű gyermekekkel való találkozást, a látogatásokat a Szeretetszolgálat intézményeiben, vagy amikor miséztem a Vakok Batthyány László Otthonában lakó gyerekeknél. Az a rengeteg szeretet, amit az ember azáltal kap, hogy a gyerekek átölelik, többet ér 100 levél megírásánál.

– Egy verbita szerzetesként kinevezett püspök hogyan tudja majd missziós feladatát gyakorolni?
– A missziós lelkipásztori szolgálat azt jelenti, hogy megőrizzük a lélek frissességét az új utak keresésében. Először is meg akarom ismerni az egyházmegyémet. A püspökség területi adottságából fakadóan sok a város, falu, ahol csak 50-100 katolikus lakik, papjuk nincs. Itt elsődleges feladat, ha lehetséges, bibliacsoportok létrehozása, hiszen az egyház két alappilléren nyugszik, az Eucharisztián és Isten Igéjén: mindkettő Jézus Krisztus, csak más formában. A pasztorális bölcsességnek kell döntenie arról, hogy melyik fontosabb és melyik hoz több gyümölcsöt. Láttam már több olyan plébániát is, ahol évente csak egyszer volt szentmise, de a kisközösség élő volt, az emberek hetente összejöttek, imádkoztak, olvasták a Szentírást és megosztották egymással tapasztalataikat.

Nagyobb szabadságot szeretnék a pasztorális munkában. A missziós tapasztalatom arra mutatott rá, hogy a liturgiában az emberek túl sokszor csupán formális, fizikai jelenlétet látnak, de nem tudják összekapcsolni azt a mindennapi élettel. Ebben szerepet játszik az is, hogy a liturgikus cselekmények ismerete minimális a hívek között, tartalmi, kommunikációs ereje pedig még kisebb. Hihetetlen feladat áll előttünk, és ez gondolom, nem csak az én egyházmegyém számára fontos. A liturgiát véleményem szerint ma már úgy kell ünnepelni, hogy a gesztusokhoz, a szövegekhez magyarázatot is adunk. Kell, hogy a hívők is értsék, miért van ez így, mit jelent és hol van Isten az egészben – hogy ne egy színház legyen, hanem találkozás az élő Istennel.

– Igaz-e, hogy László atya az első verbita püspök Európában?
– Igaz is meg nem is. Én vagyok az első verbita püspök az európai földrészre szóló szolgálattal. Azonban Lengyelországban is él egy verbita püspök, aki annak idején a szibériai Irkutszk püspöke volt, de 2001-ben az orosz hatóság eltávolíttatta.

– Egy missziós rendhez tartozó püspök kinevezése jelentheti-e azt, hogy Európa kezd missziós területté válni?
– Szerintem ez azt mutatja, hogy Európa valóban missziós kontinens. Azokban a társadalmi közegekben, ahol a kereszténység virágzott, illetve évszázadok óta jelen van, a modern kor embere nem veszi komolyan a kereszténység tartalmi küldetését. Visszatérve még egyszer a II. János Pál által kiadott Redemptoris missióhoz, a 33. fejezet világosan ír az egyháznak missziós küldetéséről, amelynek egyik formája az újraevangelizáció, ez volt például a tavalyi Városmisszió is Budapesten. Ez az a feladat, amelyet egyre jobban és egyre többször kell majd végeznünk.

– Vajdasági születésű magyart Szerbiában magyar püspök szentel, s magyarként külföldi püspöki konferencia tagja lesz. Hogy is van ez?
– Ez egy igazi „balkáni” dolog. A balkáni jelzőt Európa nagy részén inkább pejoratív értelemben használják. Én viszont mindig pozitív értelemben használom, s azt akarom kifejezni vele, hogy a sokféleség együttese. Már azt is nehéz meghatározni, hogy a Balkán-félsziget földrajzilag hol kezdődik. Csak az alsó végét látjuk, a felső határ nézőpont kérdése. Ha Bécsben kérdezik, akkor azt mondják, hogy a Déli pályaudvartól lefelé minden Balkán, ha Pesten kérdezik, akkor azt mondják, hogy Röszkénél kezdődik, ha Belgrádban kérdezik, akkor azt mondják, hogy Macedóniánál. A Balkánon rengeteg kultúra, civilizáció élt, jöttek-mentek a népek. Én ott születtem, 1977-ben elhagytam az országot, 31 évig szinte bejártam a világot, és most visszamegyek.

Horánszky Anna/Magyar Kurír