A Népek Zarándoklatának szentmiséjén elhangzott prédikáció

Laudetur Jesus Christus! Dicsértessék a Jézus Krisztus!

Eddig soha sem jött ilyen sok zarándok össze itt a mariazelli kegyelmek Anyjánál. Korábban soha nem jött még Közép-Európa ilyen sok népe ide, mint most. És azelőtt a zarándokok között soha sem köszönthettünk annyi egyházi és állami felelős vezetőt, mint most:

Önt, igen tisztelt Bíboros Államtitkár Urat – és Ön által Szentséges Atyánkat, aki Önt, mint Legátusát küldött el. Az Ön kérésére tartom meg most ezt a prédikációt.

Önöket, Bíborosok, Püspökök és Papok, akik ebben az órában különös módon érzik, mekkora nagy felelősséget ró rájuk ez a kor, amely mindent újjáformál.

Önöket, Bosznia, Szlovákia, Magyarország, Ausztria és az Európai Közösség elnökeit, akik eljöttek, mert azt érzik, hogy az Állam és az Egyház – feladataik valamennyi különbözősége ellenére – ugyanazt az embert szolgálják.

Sokan messziről érkeztek ide, ami nagy fáradságot jelentett számukra. Ennek ellenére felkerekedtek, mivel lángoló szívvel megérintette őket valami, amely nélkül bennünk, és velünk, emberekkel új dolgok nem növekedhetnek.

Így most köszöntöm:
Önöket, kedves magyar zarándokok! (magyarul))
Önöket, kedves csehországi testvérek! (csehül)
Önöket, kedves horvátországi és bosznia-hercegovinai zarándokok! (horvátul)
Önöket, kedves szlovéniai zarándokok! (szlovénül)
Önöket, kedves szlovákiai testvérek! (szlovákul)
Önöket, kedves lengyel zarándokok! (lengyelül)
És Önöket, kedves testvérek, akik más országokból és Ausztriából jöttek Mariazellbe. És azokat is, akik most a rádión vagy a televízión keresztül kötődnek hozzánk! (németül)

I.

Két eseményre emlékeztet ma minket a Szentírás. Ezek segítenek minket, hogy a hatalmas „Népek Zarándoklatának“ értelmét megragadjuk.

1. Először is a galileai Kánában rendezett menyegző. Jézus, az ő Anyja, Mária és a tanítványok azok, akik az ünnepre hivatalosak. Első eset ez, ahol kinyilvánul, hogy ott, ahol Jézus személyében az Isten uralma jelen van, ott semmi sem lehetetlen. A víz borrá változik, amely az igazság szimbóluma, az örömé és az életé. Mi is egy nagy ünnepre jöttünk össze. A liturgia ünneplésére, amely az Isten és az ember közti szeretet menyegzős lakomája. Jézus velünk van, és az ő Anyja, Mária. Figyelmesen nézi, mi az, amit használunk és mi az, ami nekünk hiányzik Mi magunk a keresztség által lettünk Jézus tanítványai. Hozzánk intézi az Istenanya minden maradandó, jelentős szavát: „Amit Õ mond, azt tegyétek!“

Ebben az órában Máriának ez a kijelentése egy kérdés mindannyiunkhoz:
Hallottuk, mit mondott nekünk, mint ember az emberek között, mint nép a népek között, mint keresztény a keresztények között? Vajon mi lett Európa sorsa akkor, amikor ezt a kijelentést gyakran elfelejtettük, gyakran elárultuk? És mit jelent az a döntésünk, hogy ide zarándokoltunk Európa azon térségéből, ahol történt valami, amelyből mint emberek, mint népek, mint keresztények, tanultunk?

2. Azután itt van az Apostolok Cselekedeteinek beszámolója: az apostolok, az asszonyok, Jézus rokonai mind ott vannak Máriával az utolsó vacsora termében, hogy együtt imádkozzanak. Arra várakoznak, amit a Feltámadott megígért nekik: „Elnyeritek a Szentlélek erejét, amely reátok fog leszállni“.

Ez a tér a mariazelli bazilika látványával ma egy nagy utolsó vacsora terme. Mi is pünkösdi várakozással jöttünk ide – nők és férfiak, fiatalok és öregek, papok és világi hívek. Együtt imádkozunk a Szentlélek erejéért. Tanácsadó segítségéért országainknak és népeinknek. Ennek a sok félelmetes, szörnyűséges fájdalmat elszenvedett Európának a békéjéért, amely sok reménysége között fokozatosan összenő a kétségekkel és a félelmekkel is. Erőt kérünk odaföntről, hogy felismerjük mi a helyes, és azt meg is tegyük. Bátorságot, hogy hitünkről tanúságot tegyünk.

3. Emberek százezrei, milliói tapasztalták meg az elmúlt évtizedekben, hogy e bátorságnak milyen magas ára lehet. Önök kedves Testvéreim, akik ma szabadságban élnek, és a „Népek zarándoklatában“ résztvesznek, a saját életükből, és a saját családjaik sorsából tudják, milyen félelmetes szenvedést okoztak országainkban a nemzeti szocializmus és a kommunizmus keresztényellenes és istentelen ideológiái. Rájuk is érvényesek Szent Péter szavai, amelyeket a Szentleckében halolottunk: „Mégha szenvednetek kell is az igazságért, boldogok vagytok“ (1Pt 3,14). Így gondolunk ebben az órában azokra a testvéreinkre és nővéreinkre, akik hitük és felebaráti szeretetük miatt haltak meg a lágerekben és a börtönökben. Nekik és mindazoknak, akik a nehéz időben „Krisztust, az Urat szentül megőrizték a szívükben“ (1Pt 3,15) hálánk és csodálatunk!

Mint keresztények abból a tudatból élünk, hogy Istennél semmi sem veszett el, vagy semmi sincs elfelejtve: egy könnycsepp sem, semmiféle szenvedés sem. Akkor sem, ha mi mindnyájan elfeledkeznénk róluk. Az a remény éltet minket, hogy mindazok az áldozatok, amelyek a földre hulltak, a vértől áztatott Európában új gyümölcsöket érlelnek és a régi keresztény gyökerek újra kivirágzanak.

II.

Mi az, amit a keresztény hit ma megkíván tőlünk, és amihez Isten különleges módon ad segítséget nekünk? Három feladat, azaz három reményünk van, amelyeket szeretnék kiemelni:

1. A zsoltáros így imádkozik és ezt vallja: „Istenemmel falakat ugrok át" (Zsolt 18, 30). Tizenöt év telt azóta, hogy a vasfüggöny leomlott, s mi hálával emlékszünk vissza szentatyánk döntő hozzájárulására. Ám néhány fal mégis megmaradt: régi előítéletek maradványai, bizalmatlanság és bűnbakkeresés, valamint egy új hajlam, másokat lenézni, vagy másoktól félni.

Keresztényekként kérjünk „erőt odaföntről“, hogy ezeket a falakat átugorjuk; hogy egymást véglegesen „ugyanolyan szemszögből“ lássuk; hogy minden emberben – mindegy milyen nyelvű, kultúrájú, vagy vallású – Isten képmását vegyük észre.

Ezt a látást eltanulhatjuk Máriától. Nála nincsen személyválogatás, ő minden gyermekét egybegyűjti.

2. Egy második reményünk, amelyet a hit ajándékoz nekünk, az egységesülő Európában fontos segítség. Nap mint nap szembesülünk sok polgártársunk félelmével, hogy az egyesült Európa az önállóság, a kulturális és a hagyományos sokféleség elvesztéséhez vezethet. Keresztényekként egységért imádkozunk, amely azonban a sokféleséget nem szünteti meg, hanem számol vele. Mariazell ennek egy jelképe. Népeink ősidőktől fogva bensőséges közelséget ápolnak ezzel a kegyelmi hellyel.

Itt Mariazellben megvalljuk, hogy a keresztény Európa alapjához tartozunk, lelkiismeretünkben tudjuk, hogy ez az alap alkalmas, sőt szükséges ahhoz, hogy az európai egységet hordozza.

Persze, ennek a térnek és a zarándokok tízereinek látványa, akik a mariazelli kegyelmek Anyjának hívására jöttek ide, nem téveszthet meg minket: az évtizedeken át tartó istentelenség, Keleten és Nyugaton, mély nyomokat hagyott népeinkben. A legfontosabb az, hogy hallgassunk azokra a hangokra, amelyek minket, keresztényeket – gyakran kívülről – hitünk pótolhatatlanságára, és Európa hatalmas építkezési területének szolgálatára vezetnek.

Gondolok itt arra az amerikai tudósra, a hívő zsidó Joseph H. H. Weilerre, akinek pár nappal ezelőtt kiadott lángoló felszólalása figyelmeztet: ő a kereszténységet mint e kontinens életének forrását, és mint az európai egység motorját látja.

Gondolok a muzulmánnak tartott boszniai költőre, Dzevad Karahasanra, aki egy évvel ezelőtt, a Közép-európai Katolikus Napok kezdetén egy mélyen érintő mondattal hívta fel a figyelmünket: „Európát a kereszténységre redukálni, nagy kár lenne. De a kereszténységet kifelejteni belőle, az katasztrófa lenne“.

3. Testvérek!

„Amit ő mond, azt tegyétek“.

Tekintsünk fel ezen órában azokra a nagy európaiakra, akik meggyőződve követték Mária szavait: „Amit Õ mond, azt tegyétek!“. Ilyen volt Benedek és Ferenc, a Nagy és a Kis Teréz, István király és Nepomuki János, Cyril és Metód, Edith Stein és Pater Maximilian Kolbe, XXIII. János pápa és a fiatal Ivan Merz. Õk és sok más keresztény egészen a mai napig együttműködtek az európai ház felépítésén. Abban nyújtottak segítséget, hogy ez a kontinens az emberiesség és a szépség, a szolidaritás és a a szívélyeség helye legyen. Fáradhatatlanul azon dolgoztak, szemben az Istenről való elfeledkezéssel, az elembertelenedéssel – amely még köztünk, keresztények között is megjelent –, hogy megküzdjenek a gonoszsággal és a butasággal. Építettek ott, ahol a vak gyűlölet szétroncsolt mindent. Vigasztaltak és bátorítottak ott, ahol a szükség és a nyomor földig rombolt mindent. Õk voltak a reménység világító pontjai, ahol a kétségbeesés éjszakája mindent összekuszált. Bennük Isten nagy ajándéka lett megtapasztalhatóvá, az ő határtalan irgalmassága. Ha ők, a szentek, Európa reménye, egy szeretetteljes egységet testesítenek meg, akkor a kereszténység elfelejtése tényleg katasztrófa lenne.

III.

Éspedig ők ma is vannak: napjaink elrejtett szentjei. Az emberiesség, az irgalmas szívűség, a béketeremtés hősei, akik harcolnak az igazságért és a szolidaritásért. Õk azok, akik ma Európa reménységét hordozzák. Nincs olyan ország, nincs olyan nép, amelynek ne lenne rájuk szüksége.
Mit tegyünk tehát?

Legelőször és mindenekelőtt: Európának ma segítségre van szüksége az emberi élet védelmében, annak kezdetétől végéig. Krisztusinak lenni annyit jelent, a meg nem születettet befogadni, és a jövendő édesanyákat szükségükben nem cserbenhagyni. Krisztusinak lenni annyit is jelent, hogy a haldoklót elkísérni. „Õk emberi kezek között és nem emberi kezek által kell, hogy meghaljanak“ – mondta Franz König bíboros, aki ebben az órában biztos, hogy velünk van.

Európának szüksége van igazságosságra és szolidaritásra. Kereszténynek lenni annyit jelent, aktívan azok mellé állni, akik a viharos változások között nem tudtak helytállni. Odaállni az ifjúság mellé, amely nem lát munka és képzési esélyeket maga előtt. Azok mellé a férfiak és asszonyok mellé, akik elveszítették a munkájukat, vagy féltik munkahelyüket. Az idősek mellé, akiknek a nyugdíjuk nem fedezi az életüket.

Európának szentjei számára szüksége van időkre és terekre. Harcoljunk tehát tovább azért, hogy a vasárnap az Istennel és az emberekkel való közösség napja maradjon. Kérlek Titeket: keressétek annak lehetőségét, hogy templomaitokat nyitva tartsátok. Az emberek éheznek az Istennel való találkozásra.

Itt Mariazellben kérjük a Szentlélek Isten erejét. Itt ajánljuk fel magunkat, országainkat, családjainkat Mária oltalmába. Innen akarunk elindulni, a hitben megerősödve és Krisztusra irányuló reményünkben megszilárdulva. Így ebben az új Európában a sok kereső embernek, a kétségbeesetteknek, az aggódóknak és a csüggedteknek tanúsíthatjuk: „Krisztus valóban Európa reménye!“

Az Istenanya lelkéből fakadóan hív itt Mariazellben minket, Közép-Európa népeit:
Bízzatok egymásban – amint Isten is megbízik bennetek.
Értsétek meg egymást és viseljétek el egymást –, amint Õ is elfogad minket, minden hibánkkal és gyengeségünkkel, nagy szavainkkal és kicsiny tetteinkkel együtt.
Tanuljatok egymástól —, és mindegyikőtök, aki megnyílik egy új, más nézőpont felé, afelé nyílikk meg, aki megteremtett minket.
Mindenekelőtt azonban szeressétek egymást –, mert Õ előtte szeretett minket, és a végsőkig szeretni fog.

Ámen

(Pákozdi István nem hivatalos fordítása)