Nóvé Béla: Örök körök – A keresztény művészet alaptémáiról

Kultúra – 2016. augusztus 21., vasárnap | 17:00

A Verbum és a Vigilia Kiadó gondozásában idén megjelent kötetet ajánljuk olvasóink figyelmébe.

A szerző öt kis művészeti esszéjében a zsidó-keresztény hitvilág és kultúrkör évezredes alaptémáinak újrafelfedezésére hívja az olvasót: miféle spirituális és evilági hangsúlyváltásokról tanúskodik a „Jessze fája” motívum kánonja; az „első pár” alapmintája a Genezis-ábrázolásokban; a vakok egymásba kapaszkodó, szolidáris alakzata; az „utolsó vacsora” jelenetek ülésrendje; a körtánc, valamint a körtáncalakzatok gazdag jelképvilága a folklórtól a Dante-illusztrációkig?

Nóvé Béla kifejti: A „Jessze fája” – avagy a „szent nemzetség” – Jézus Krisztus patrilineáris leszármazási rendjét rögzíti Ábrahámtól Dávid apján, Jesszén át a názáreti Józsefig, miként azt az Újszövetség kezdetén Máté evangéliumában olvashatjuk (vö. 1,1–17). A szerző bemutatja, miként vált Szűz Mária, minden „apaági elődöt” elhomályosítva, a jézusi genealógia főalakjává. Tertullianus és más egyházatyák már a 3. század kezdetén merészen összekapcsolják kommentárjaikban Izajás jövendölésének kulcsszavát, a virgát (vessző) a szűz jelentésű virgóval, Izajás 11,1 alapján. Ugyanígy tesznek a lelkes utódok, Szent Ambrus, Szent Jeromos, aminek eredményeként a puszta hangzásasszociáció bevett teológiai hagyománnyá lesz: Máriát a „vesszőszállal”azonosítva, Jézust pedig a „hajtással”. Ez pedig nem kevesebbet jelent, mint „a leggyengébb láncszem, azaz József kiiktatását a jézusi genealógiából, hiszen ha Mária e szerint maga is Jessze – azaz Dávid – törzséből való, akkor József asszisztenciája nélkül is” bátran megáll a prófécia: „Vesszőszál hajt ki Isai törzsökéből, hajtás sarjad gyökereiről.”

Az Éden és kiűzetés művészeti típusait vizsgálva az író Lucas Cranach 1530 körül készült csodálatos festményei – Paradicsom, Édenkert, Aranykor – alapján mutatja be, hogy a művészi témaválasztás és az ábrázolásmód mélyén gyakran sok évszázados eltéréssel is, rendre két markáns életérzésre bukkanunk. Az egyik az „édenkert”, a szerelmi boldogság önfeledt pillanatait idézi, a másik a „bűnbeesés” utáni elesettséget és a „kiűzetés” társas magányát hangsúlyozza, amely a megromlott párkapcsolat, a rossz házasság élményvilágából fakad. Nem véletlen, hogy ugyanez a mély ellentmondás hatja át a népmesék, népdalok világát, és a téma klasszikus irodalmi adaptációit, köztük Goethe Faustját vagy Madách drámáját, Az ember tragédiáját is.

A Vak vezet világtalant című részben Nóvé Béla id. Bruegel Vakok című művét elemezve kiemeli, hogy a kép második, árokba forduló alakja – akit a többiek is csak „a megvakított”-nak neveznek – képtelen megbékélni saját esendőségével. A törvényszegő, alattomos, szüntelenül saját balsorsán kesergő „tolvaj”, aki – társaival ellentétben – vakságáért egyedül önmagát okolhatja. „Az önnön nyomorúságába süllyedt, végletes egoista, ki egy pillanatra sem képes felfogni, hogy mások léte éppoly valódi, féltenivaló kincs, akár az övé.” Aki nem látja be, hogy a „világ sorából” – bármi keserves együtt bukdácsolás is az olykor – senki nem válhat ki anélkül, hogy azzal kárhozatát ne vonná a fejére. Az író rámutat: napjainkban, egy szekularizált, siváran pragmatista és „ádázul vetélkedő” korban, amelynek uralkodó típusa a saját „szükséglet kielégítésére” redukált, magányos tömegember, alig átélhető a közösségi ethosz. Bruegel szelíd mementója – és a belérejtett jézusi példázat (vö. Mt 15,14; Mk 6,39; Lk 6,39) – valójában épp arra int bennünket: „ne gondoljuk önhitten elvakulva, hogy ez volna a világ sora, hogy mindig így volt, s így is marad örökre”.

Leonardo da Vinci Utolsó vacsora című festménye kapcsán bemutatja a szerző a korai és a későbbi témába vágó ábrázolásokat is. Az alkotók az 5. századtól kezdve a szinoptikusok – Máté, Márk, Lukács – által sugallt elsődleges jelentést, az eucharisztia kenyérrel és borral való jézusi megalapítását jelenítik meg. Ehhez a tanítványok még több-kevésbé homogén rendje asszisztál, a közösség személytelen, az evangéliumok egyéb motívumai kibontatlanok. Az alakok egyénítése, valódi szereplővé válása igazán csak a gótikával kezdődik. János evangéliumában pedig nem annyira magán a vacsorán, inkább a szolgáló szeretet lábmosás-példázatán és az apostoli közösség alapításán van a hangsúly. Ez a két motívum a 16. századi ábrázolásokon válik szembetűnővé. A festményeken fontos még az árulás motívuma, amelyhez kapcsolódik a tanítványok értetlenségének bemutatása, ami elsősorban a kései reneszánsz és a barokk „rezignált” Krisztus-alakjaival tűnik fel éles kontrasztként.

Dante Isteni színjátékáról Nóvé Béla tényként állapítja meg, hogy az irodalomtörténet egyik legfénylőbb állócsillaga, az egyik legtöbbször kiadott, és a legtöbb művész által illusztrált könyv, de több teológiai, zenei mű inspirálója is. XVI. Benedek pápa Deus caritas est kezdetű enciklikáját, saját közlése szerint, Dante Paradicsomának 33. éneke ihlette. A könyv szerzője kiemeli: ha Dante számára a kör az evilági élmények és a túlvilági víziók alapstruktúrája, úgy evidens az is, hogy kell lennie egy középpontnak, ami „e roppant anyagi és spirituális univerzumot egyben tartja”. „A szeretet az, mely mozgat Napot és minden csillagot” – summázza Dante a Paradicsom utolsó, 33. énekének a végén. Nóvé Béla szerint: „Valóban, e mindvégig sóváran kutatott, bűvös középpont nem lehet más, mint az isteni szeretet, még ha Beatrice sugárzóan tiszta alakja vagy a szentek, angyalok tűnnek fel is olykor annak kitüntetett központi helyén.”

A kötet zárszavában a szerző reményét fejezi ki, hogy e néha talán „törődős tér-idő utazás nem volt hiábavaló, s hogy általa legalább néhány támponttal tudott szolgálni egy bátrabb és elmélyültebb kollektív önismerethez”. Ezenkívül a könyv segít bennünket abban is, hogy észrevegyük a mélyebb összefüggéseket, ismétlődő motívumokat a különböző korok szakrális ábrázolásaiban, legyen szó irodalomról vagy képzőművészetről.

Kép: Vigilia.hu

Bodnár Dániel/Magyar Kurír

Kapcsolódó fotógaléria