Novemberi rózsa

Nem gondolt arra, hogy szent lesz, soha:
derék embernek volt az asszonya,
szívből szerette, s boldog volt nagyon,
gyerek-fiatalon.

Egy szív, egy lélek, és kézben a kéz, –
arcán a mosoly szinte megigéz,
három kis szempárt zár a csókja le,
ez kincse, mindene.

És mint a forrás, ha vízzel teli
a gyűrűje, kiárad és szelíd,
kristályos ér lesz, szolgál másokat,
amerre áthalad,

ő így szeret. Az Isten élteti
élő Lelkével, és Õt mondja ki
minden szavával, s övé a keze,
ha simogat vele.

S ez mindig így van. Ha borul az ég,
s hozzák a Másik bús halálhírét,
ha fel is jajdul: Meghalt a világ! –
mégis, szeret tovább

nagyobb világban. És mivel szeret,
megérti: Istent hogy nem érti meg.
A gond vagy bánat? Isten jó – s ezért
ő úgyis tudja, mért.

Nagy lett, bár nem tett különös-nagyot:
csak szeretett és mindig pazarolt,
– egész komolyan vette azt, amit
a Krisztus Úr tanít.

Magyar Kurír