Nyílt levél Böjte Csaba atyának

Követtünk téged fel a hegyre, és nem féltünk a ránk zúduló felhőszakadástól, villámlástól, a Vargyas patakának félelmetes áradásától. Akkor éreztem – melletted – először, hogy nem vagyunk egyedül, még a legfenyegetettebb, legelhagyottabb perceinkben sem. Megerősítetted az életünkben a hit erejét, bátorságát és kitartását. Ott, a hegyen megtapasztaltuk veled, hogy jó közösségben lenni, egymásra figyelő szolgálatban élni, apró dolgokat tenni egymásért, nap mint nap.

Teltek-múltak az évek, nem olyanra sikeredett ez a mi világunk, amilyenről akkor álmodtunk. Sokan azok közül, akikben bíztunk és reménykedtünk, eladták a lelküket. A címekért, hatalomért dúló ütközetek, a vagyonszerzés csatatereiről minket – hétköznapi halandókat – már észre sem vesznek. Csalódásaink ellenére is megmaradt a tőled kapott meggyőződésünk, hogy kis dolgokat kell cselekednünk nagy szeretettel. Ezt a hitünket erôsíted meg hétről hétre, amikor a legkiszolgáltatottabbak, a legsérülékenyebbek felé fordulsz. Erdély-szerte a megrázó gyermekszegénység áldozatain próbálsz segíteni. Csalódásaink ellenére a tőled tanult kitartással dolgozunk tovább, munkánkra figyelve, „pontosan, szépen…”. Abban a reményben, hogy a legszükségesebbeket ezután is elő tudjuk teremteni, szűkebb és tágabb családjaink részére.

Időnként olyan jó lenne délután kiülni a ház előtti kispadra, a szomszédra mosolyogni, az arra járókkal szóba állni és élvezni a tiszta környezet illatát, hallgatni a csend hangjait. Beköszöntött a tavasz, láttad, hogy a fehér orgonák az idén csokrosabbak, mint a tavaly? Csaba testvér, békében szeretnénk élni, az igazság és a rend nyugalmára vágyunk. Miért zaklatnak a politika boszorkánykonyhájának a kotyvalékaival, sőt meg is fenyegetnek, hogy majd „betartanak” annak, aki netalán kilóg a sorból. Most már nem érdekelnek a kábító-csábító varázsigék, dolgozni szeretnénk és a délutáni napsütés langyos melegét élvezni a kispadon. Miért kell tapsikálnunk egy újabb – sok-sok milliót erre-arra elnyelő – szoboravatáson, miközben értékes szakemberek a családjukat hagyják idehaza hosszú hónapokra egy emberségesebb kenyérkereset reményében. Ha sikerül, akkor az övéiket is kitelepítik. Miért kényszerítenek bele ebbe az eszeveszett lihegésbe az Unió felé, hogy azután Európa koldusaiként tovább sóvárogjunk a kitárult világ csodái után. Sok a miért, mert a „csókos ütközetek” csataterein senki a parancsnokságból nem figyel a névtelenül küzdő bakákra. Legyen ez a mi, mindannyiunk dolga – akiknek hitet és bátorságot adtál – ezen a talpalatnyi földön: kis fényeket gyújtani nagy szeretettel.

Évekkel ezelőtt a szociális problémákat felvállaló alapítványok és az önkormányzat találkozóján az egyik – az ügyet szolgáló – programszervező 10 toprongyos utcagyermek kíséretében jelent meg. A hatalmat képviselő, ezeknek a gyermekeknek – és még sok száz társuknak – a sorsa felett döntő elöljáró pedig fényűző luxuscikkekben pompázott és fanyalgott a szegénység, mosdatlanság látványától. Vajon hány szórványiskola, bentlakás, árvaház nőhetne ki a földből a bizalmunkat élvező elöljárók lehajló adakozásából, néhányuk felbecsülhetetlen és bevallhatatlan vagyonának a töredékéből?

Csaba testvér, áldozatkész emberekkel hidat építettetek Csángóföld felé, lélektől lélekig. Úgy érzem, hogy nemcsak a rekecsenyi iskola alapkövét, hanem ezt a – most már lebonthatatlan – hidat is felavatta a világ minden tájáról összegyűlt, a csángó testvéreinkkel együtt imádkozó magyarok könyörgése a Napba öltözött Anyánkhoz. Megmutattad, hogy nem a szomorkodásnak, sebeink nyaldosásának van itt az ideje, még kevésbé a hadakozásnak. Együtt, apró jótettekből egy égig érő jót kell építenünk, és azután még egyet. Egyedüli esélyünk, hogy a gyermekeink, unokáink elhiggyék nekünk, hogy érdemes lesz álmaik országát idehaza, Erdély földjén felépíteni.

Testvéri szeretettel

Dóczy Tamás

Marosvásárhely, 2005. május 12.

forrás: Népújság (marosvásárhelyi napilap), 2005. május 17.